Huszonegyedik századi közép-európaisággal a „Duna-parti kárhozat” ellen

SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY DUNA. MÍTOSZOK DUNÁJA – A DUNA MÍTOSZA CÍMŰ KÖTETÉRŐL

Van valami jelképes abban, hogy a tavalyi, nagy dunai árvíz éppen az Ünnepi Könyvhéttel egy időben vonult le Magyarországon. A 2013-as esztendő ugyanis bővelkedett új, valamint újra felfedezett magyar Duna-irodalomban. Az év első felében jelent meg Kabdebó Tamás Dunaúszó című kisregénye, amely az időskori életszeretet prózába oltott himnusza, egyszersmind az Írországban élő alkotó grandiózus Duna-regénytrilógiájának „kistestvére”. Kérem, ne szerénytelenségem, hanem a pontosság iránti igényem következményeként tekintse a Kedves Olvasó, hogy a sort saját, Egy Duna-regény anatómiája című, Közelítések Kabdebó Tamás Danubius Danubia című folyamregényéhez alcímű esszékötetemmel folytatom, amely a Könyvhétre jelent meg. (Emlékszem: a Vörösmarty téri dedikálás napján épp hogy csak kilátszott a víz alól a Felső rakpart jelzőtábláinak teteje.) Aztán az újdonságok után az újrafelfedezett művek következtek: ősszel hagyományos könyvként és e-bookként is megjelent a Danubius Danubia harmadik magyar nyelvű, valamint első angol nyelvű kiadása. Az irodalmi Duna-ár tehát a táblagépeket, a Kindle-eket és az okostelefonokat sem kímélte. Ezzel az recenzióval ezen áradás egyik terjedelmét tekintve kisebb, de figyelmünkre nem kevésbé érdemes hullámára kívánom ráirányítani az olvasói figyelmet: Száraz Miklós György elektronikus könyvként megjelent, Duna című, Mítoszok Dunája – a Duna mítosza alcímmel ellátott esszégyűjteményére.

A mű újrakiadás. A digitális kötetben szereplő írások, Mészáros László fotóival társítva, már megjelenetek egy impozáns albumban, 2006-ban. (A kiadványt a német- és angol nyelvű változat is hamarosan követte.) S hogy mi érdemesíti ezen írásokat a fotók vizális élménye híján is az olvasó figyelmére? Az írói kvalitások azon egyedi kombinációja, amely újra meg újra közel hozza Száraz Miklós György műveit az olvasók szélesebb rétegeihez, legyen szó Az Ezüst Macska, vagy a Lovak a ködben című, a közép-európai történelem fonalára felfüzött sors-gyöngyszemeket csillogtató, bolondos-romantikus-tragikus hangulatú, sodró lendületű regényekről, az Andalúziai kutyák szuggesztív tárcáiról, vagy a szerző történelmi ismeretterjesztő műveiről is akár.

Száraz Miklós György ugyanis eredeti szakmáját tekintve történész, tehát amikor régmúlt időkbe kalauzolja az olvasót, nagyon is tudja, miről beszél (ír). Száraz mindemellett vérbeli prózaíró is: nagyon ért hozzá, hogyan elevenítsen meg egy-egy hajszálpontos  mondattal régen-, vagy talán sosem volt helyeket, korokat, és a kulcsmomentumok megfelelő súlyozásával hogyan tegyen átélhetővé és megérthetővé bonyolult jellemeket. Mindemellett tudván tudja azt is, amit minden olyan írónak tudnia kell, aki a történelemből merít témát: „ha nem látjuk a kövek, falmaradványok, romok közt a hajdan élt embert, nem éled meg a múlt” (hogy az ehelyütt tárgyalt esszégyűjtemény Róma-fejezetének zárlatából idézek).

Végül, de nem utolsó sorban, Száraz vérbeli Közép-Európai, a térségünk lakóira olyannyira jellemző történelmi traumákkal, frusztrációkkal, sértettséggel, a magárahagyottság és a meg nem értettség dacos tudatával. Azonban nagyon is huszonegyedik századi Közép-Európaiság az övé. Ugyanis igencsak tisztában van vele, mikor suggallja gondolatait, indulatait, fájdalmát a Közép-Európaiság e terhes öröksége, amely éppen azáltal válik oly jellemzővé a térségre, hogy olyan narrációkat örökít ránk, amelyek olykor nemzetről nemzetre különböznek, nem egyszer pedig homlokegyenest ellentétesek egymással. Nevezhetjük ezt akár Szárazzal Duna-parti kárhozatnak is: „Nyelvek, kultúrák, vallások harca kezdődött a soknemzetiségű államokban. Nyelvújítás, próza és költészet, festészet is szolgál: a nagy nemzeti mítoszok, hatalmas eposzok kora ez. Nem a Globe, hanem a nemzeti színházak tere. A színház sem szórakoztatni, hanem elsősorban nevelni, buzdítani hivatott. Csakhogy a nyelvi nacionalizmus veszélyes fegyver. Tisztaságra, homogenitásra törekszik. Mániákusan, szenvedélyesen takarít: igyekszik megszabadulni mindentől és mindenkitől, ami és aki ‘idegen’. És ki a legfőbb ellenség? A legközelebbi szomszéd. Ha nem lenne ez az átkozott szomszéd – albán, bolgár, cseh, horvát, lengyel, magyar, német, osztrák, román, szerb, szlovák, török vagy ukrán: válogathat ki-ki kedve szerint –, akkor boldogan élhetnénk! Duna-táji önzéssel akartuk lerázni, eltörölni a Duna-táji kárhozatot. A közös múlt eltűnt a nemzeti történelem ‘világrengető’ eseményei mögött.”

Ahogyan mindannyiónkénak, Száraz Miklós György örökségének is része ez. Azonban része az édesapa, Száraz György munkássága is, aki olyan művekkel próbálta szétírni és múlttá érvelni a Duna-parti kárhozatot, mint az Ítéletidő című dráma, amely az 1849-ben, az Erdélyi Érchegységben lezajlott vérengzések kevéssé ismert mozgatórugóit tárja fel, vagy az Erdély múltjáról, jelenidőben című tanulmánygyűjtemény, amely a bizonyítható tények elfogulatlan, mindkét fél álláspontját kritikusan szemlélő vizsgálatával próbálja szakmaisággal és történelmi érvekkel helyettesíteni azokat a román és magyar mítoszokat, amelyeket a felek hagyományosan az Erdélyre formált jog tudományosnak álcázott igazolásaként hajlamosak használni.

Adott tehát egy író, aki úgy tud szenvedélyesen része lenni Közép-Európának, hogy történelmi távlatból és saját perspektíváján kívülről is képes szemlélni azt. Mindellett kiváló, a szélesebb olvasóközönség körében is népszerűvé lett, újabb és újabb kiadásban megjelentetett regényekkel bizonyította eddig is szépírói erényeit.

Mire elegendőek ezek a kvalitások, a Duna végtelenül gazdag témájával kombinálva?

Elsősorban egy olyan, személyes megközelítésre, amely még az ókor valóságát is képes összekapcsolni a félmúltunkhoz kapcsolódó, személyes élményeinkkel, például a határ hajdani és közelmúltbeli fogalmának összevetése által: „A dunai limes: a kitűnően megerődített, jól védhető birodalmi határ. Gyerekkoromban mindig széles, egybefüggő vonalként jelent meg a képzeletemben. Éppen úgy, mint a térképeken. Egyetlen vastag, piros csík. (Jobban illenék a folyóhoz a kék, de mit tegyünk, az én fejemben piros volt.)” Száraz Duna-esszéi gyakran olyanok, mintha valamely, a Ben Hur-hoz hasonlatos grandiózus filmeposz látványos kockáiból lennének összevágva: „Hiszen a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig kanyargó hatalmas vízi út az őskortól hordozta délről és nyugatról is a különböző korok és műveltségek vállalkozó kedvű kereskedőit, új hazát kereső telepeseit. Nem csoda hát, ha egykor szakállas, Neptun-szigonyos, erős férfi-istenként tisztelték, mondák és regék, népdalok hőse lett. A kelta–római Danubius sokak szerint a Vaskapuig tartott, onnan délebbre a görög Istros elnevezés dívott. Az Isteren hajózott nyugatnak a sárkány őrizte aranygyapjat kutató argonauták élén Iasón, és a Danubiuson csordogáltak kelet felé – a világverő Attila udvarába – a Nibelung monda hősei. Raetia, Noricum, Pannonia, Illyricum és Moesia: a római birodalom határtartományai. A Kr. u. III–V. században Róma északi határa teljes hosszában, végestelen-végig a Duna. A nagy folyó sokszor volt világokat elválasztó határvonal – partjáig terjedtek Nagy Károly frank államának keleti peremvidékei, s míg a folyó jege be nem állt, csak eddig csörtethettek keletről Batu kán mongol seregei –, mégis többször volt összekötő kapocs, mint elválasztó vonal.”  Száraz esszéiben a puszta történelemi tényeknek és földrajzi entitásoknak íze, hangja, illata (néhol bűze), dinamikája lesz. A Duna-deltának példul imigyen: „Ez a mintegy ötezer négyzetkilométeres terület megragad, marasztal. Szó szerint is, mert lápjai, mocsarai az idegennek alig-alig járhatók, aki belekeveredik, könnyen végleg ott ragadhat. Itt minden mozog, inog, billeg, hullámzik, fodrozódik, hajlong, süllyed és emelkedik. A szélesen hömpölygő folyó százezer tonnaszám rakja le, teríti el a homokot, zátonyokat és szigeteket épít, aztán saját munkáját kerülgeti, eltorlaszolja önnön útját, majd egy nagy lélegzettel, egyetlen hatalmas áradással az egészet a tengerbe mossa. Úszó szigetecskék, pocséták, tünékeny tavak és erecskék, lápok, vizenyők, ingó-bingó mocsarak és illékony, el- majd ismét feltünedező csatornák vízi és nádi labirintusa ez. Hal-, vad- és madárparadicsom. És ha az, akkor a halászok, vadászok, kutatók és természetbarátok édene is. Kirándulóhajók és halászbárkák, rezervátumok, kikötők, kamionok, tengerjáró és kotróhajók, ladikok, egyhelyben ringó, kopott lakóhajók, uszályok, hatalmas daruk, konténerek, tartályhajók világa. Három nagy ága mellett buja zöld mezőkön, virágos réteken, bugyborgó lápokon, sűrű nádrengetegben, dombok és lapályok közt megbújó, mozdulatlannak tűnő millió erecskén és csatornán igyekszik a folyó a tengerbe.” A nagytörténelmi események pedig egy-egy expresszív kép, vagy a korabeli, azonban máig eleven popkultúra kontextusa által kapnak drámai erőre. Kálmán Imre Csárdáskirálynője például a Monarchia egyik utolsó nagy tömegsikereként nyer helyet a történelem tablóján, hogy a következő mondatban dédapáink személyes sorsa is a vászonra kerüljön egyetlen vörös ecsetlendítéssel: „1915-ben volt a bécsi, 1916-ban a budapesti premier. Dörgött a taps, dörögtek az ágyúk, az öreg Lehár Ferenc, a Monarchia katonakarmestere már rég átadta tamburmajori botját a fiának, a nagy Johann Strauss másfél évtizede feküdt a sírjában, a Duna nem kék volt, hanem inkább iszapszínű, eszelős barna, mint a dohánylé. A színpadon még hetykélkedtek, ám a golyószórók tüzében legyekként hullottak a nyalka huszárok. Mellükön – megannyi pünkösdirózsa – szirmot bontott a vér.” Ilyen bekezdésekért érdemes volt Száraznak megtanulnia írni, nekünk pedig olvasni.

A sűrű, szuggesztív képek, valamint a merész, ám mindvégig logikus asszociációk között pedig roppant gazdag tudásanyag rejlik. A Duna esszéit olvasva megtudhatjuk például – figyelem, most jön a recenzió szpojlerezős része! – , hol van Bergengócia (a Boden-tó keleti csücskében, Bergenzként kell keresnünk a térképen), és hogy miről írta az akkor még csak leendő Csehszlovák miniszterelnök, Tomáš Garrigue Masaryk a szakdolgozatát (az öngyilkosságról). Megtudhatjuk még, mi volt Bartók Béla első önálló koncertjén, tizenegy esztendősen előadott, saját zongoradarabjának címe (A Duna folyása), és hogy kik tették a spanyolt is a Duna-parti nyelvek kavalkádjának részévé (a Spanyolországból 1492-ben elűzött, és Ruszcsukban, a mai bolgár Ruszéban letelepedett, nyelvüket négyszáz esztendő elteltével is őrző zsidók). Megtudjuk, hogyan s mikor került a busseni Madonna Felső-Svábországból a dél-magyarországi Hajósra (hogy Száraz aztán egy merész ívvel a németek a második világháborút követő kitelepítéséig kanyarítsa tovább a történetet). Miképpen azt is, mi a közös pont a mór Hispániában harcoló lovag, a keresztény Roland, valamint a mi Lehelünk története között (a kürt), s azt is, hogyan használta a Harmadik Birodalom az eskütételre felsorakozott újoncok lelkesítésének eszközeként az Augsburg melletti csatamezőt.

Mindemellett pedig szenvedélyesen védi saját igazát, amelynek lényege végeredményben ugyanaz, mint ami Kabdebó Tamás Duna-regénytrilógiájának is a fő az üzenete. Hogy a Duna-tájon nem létezik egyetlen, abszolút igazság, hanem a különféle, olykor egymásnak is ellentmondó igazságok állnak össze a térség leglényegét és önazonosságát megalkotó, egyedülálló eleggyé. Kifejezetten indulatba jön, amikor azt tapasztalja, valaki nem vesz tudomást erről a sokféleségből felépülő egységről, főképp, ha az illető kívülállóként próbálja osztani a Duna-parti igazságot: „…hiába fanyalog a germanista olasz Duna-utazó, Claudio Magris, hiába morog önbecsapásról, pimasz közönségességről és szentimentális cinizmusról: az operett is Dunaság. Duna-érzés. Duna-feeling. A Duna-táj része. (A trieszti talján különben sem orákulum, kizárólag a ’gazdag Dunát’ ismeri, csakis a Rennwegig, a Bécset átszelő országútig képes a vízen járni, a Lajtától keletre elbizonytalanodik, fuldoklik, sodródik, rendre alá is merül hömpölygő matériájában.)” Magris-kritikája arra is alkalmat jelent, hogy kifejezze a Mitteleuropa mint Európa-szerte ismert is használt fogalom elvesztése okán érzett frusztrációját, anélkül, hogy szem elől vesztené, éppen a jellegzetesen közép-európai sértettség táplája dühét: „Innen kezdve az itáliai germanista Duna-utazó nem lát. Vagyis lát, de mintha elveszítette volna a szemüvegét. Minden homályos, szellemképes, bizonytalan. Ködös. Itt Magris nem igazodik el. Körbe-körbejár, eltéved, egyhelyben topog. Bocsánat, egyhelyben evez. Egy hajóban evez, de nem egyben velünk. Ennyit tesz a vasfüggöny? Mert valaha, nem is olyan régen, úgy mondták, mondtuk, vasfüggönyön innen és túl. Mit nekünk Óperencia! Középút nem volt. Középső Duna? Közép-Európa? Uttyan! Mi az? Volt egyáltalán valaha Közép-Európa? Hol van az már!? Nyugat van és Kelet. Nincsenek fokozatok. Nincs átmenet. Bécs határán túl kezdődött, mit kezdődött, ott volt, mint egy betontömb, ott volt Kelet-Európa. A sértődöttség Európája.”

Száraz Miklós György könyve még tévedéseiben és mulasztásaiban is jellegzetesen Duna-vidéki és közép-európai. Hiszen nagyon is „a közös múlt tűnik el a nemzeti történelem ‘világrengető’ eseményei mögött” akkor, amikor a Kék Duna keringő kapcsán elmulasztja megemlíteni a zenemű alapjául szolgáló vers bajai eredetét (a zeneművet ihlető, An der schönen blauen Donau című költemény ugyanis a Petőfit is fordító, bajai születésű német költőtől, Karl Becktől származik). Hajlamos vagyok szintén a sztereotípiák mentén, abszolút jóban és rosszban gondolkodó Duna-vidéki mentalitás kifejeződéseként értelmezni azt is, amikor a szerző megfeledkezik arról: a mostari Öreg Hidat bizony nem a szerbek, hanem a horvát erők rombolták le.

Mindent összevetve azonban Száraz Miklós György Közép-Európa felfogása nagyon is huszonegyedik századi. Szenvedélyesen és önmarcangolóan láttatja saját hibáinkat, mulasztásainkat. Ha kell, keserűen pontos és önironikus, mint például ezen megállapítása: „A Duna mentén mindenki rokona, ismerőse, boldogtalan utóda valami boldog ősnek. Itt mindenki birodalmi múlttal büszkélkedhet. Romulus és Remus, dák Decebál, hun Attila, frank Nagy Károly, morva–szláv Szvatopluk – minden örökségnek van ’jogos’ tulajdonosa.” A nagyhatalmi álmok táplálgatása helyett könyörtelen pontossággal mutat rá, mikor váltak azok végképp esélytelenné: „Mátyás, aztán a Jagellók cseh–magyar–lengyel birodalmai voltak az utolsó autentikus közép-európai hatalmak, melyek nem voltak alárendeltjei sem Nyugatnak, sem Keletnek, s melyekben a kor magyar, cseh, lengyel, osztrák humanistái, költői és tudósai szinte egyetlen családot alkotva, szabadon közlekedhettek. Aztán jött Mohács, a magyar fénykornak vége szakadt. Lengyelország aranykora, a Jagelló álom még tartott, majd lassan elmúlt a lengyel történelem nagyhatalmi időszaka is. Aztán mindig olyanok uralkodtak, akiknek nem ez volt az otthon.” (Zárójelben tegyük hozzá: ez a megállapítás akár arra is magyarázatot adhat, miért éppen a lengyel Czartoryski elméjében fogant meg először a Duna-menti egység gondolata.) Ráadásul olykor olyan igazságokat mond ki, amelyek fel- és elismerésével a politikai elit a tizenkilencedik század nemzetállami törekvései óta folyamatosan adósa az itt élő népeknek: „…itt a Duna-tájon nincsenek igazságos határok: itt vagy el kell vetni a határokat, vagy tudomásul kell venni, hogy azok igazságtalanok.”

„A Duna-táj, legjobb pillanatában, Ivo Andrić, Bartók és Kodály” – szól Száraz egyik ihletett mondata. Ám azt is tudja a szerző, hogy legrosszabb pillanataiban „A Duna olykor sír. Maga a sír.” Száraz Miklós György esszékötete e kettősség felszámolására ugyanazt a megoldást kínálja, mint legkiválóbb Duna-irodalmunk megannyi más darabja. Azt a felismerést, amelyet alkalmasint Bartók muzsikája fogalmazott meg elsőként globálisan is befogadható módon: hogy a duna-vidéki sokféleség talán az egész világon is egyedülálló, páratlan érték, amely, ha elfogadjuk és tudatosan használjuk, a forrásvidéktől a Deltáig mindannyiunk javára válhat. Vagy ahogyan egy másik Dunaparti remekíró, Grendel Lajos írja Közép-Európa és kísértetei címen megjelent tanulmányában: „Lehet, hogy nyugatról mindez barbár, infantilis kis népek eszelős marakodásának tűnik, vagy a jobbik esetben vásott kölykök csintalankodásának. A feminin lelkületű őshonos közép-európai polgár viszont nem győz csodálkozni, hogy mennyire nem értik őt meg. Hát persze, hogy nem értik. De csak úgy, ahogy ő sem igazán a nyugatot, mert nem utazhatott szabadon, mert még a legintimebb érzéseit is államosították, s most azt hiszi, hogy az ő hazája a világ közepe. Pedig tényleg az.”

(Száraz Miklós György: Duna. Mítoszok Dunája – A Duna mítosza. Fapadoskönyv.hu Kft., 2013. Ára: 1190 Ft.)

Haklik Norbert