Tiszatájonline | 2014. március 5.

Ül a senki földjén, zöld pólóban, kócosan…

BÖLCSÉSZ ESTEK SOROZAT
A harmadik bölcsész est vendége Zalán Tibor volt. Zalán Tibor laza. Nem csak megjátssza, hanem tényleg az. Éppen annyira engedi el a dolgokat, amennyire érdemes, valahogy stabilan áll a saját kis szigetén […]

BÖLCSÉSZ ESTEK SOROZAT: ZALÁN TIBOR

előbb
előbbre mozdul
mozdul el
elmozdul
mozdul oda
oda onnan
onnan mozdul
mozdul el
elmozdul
mozdul utána
után

(Zalán Tibor: Bejárás)

Valami elmozdul, mozdulni látszik megint, előbbre mozdul, mint egyetemi éveim alatt a ki­lencvenes évek végén, (persze, mindenkinek saját fiatalkora a legigazibb) amikor fény­csövek és redbull helyett még József Attila-előadások meg felolvasóestek voltak a JATE klubban, és nem akart senki elhúzni egy hajóra, Tinóditól Torinóba, abban a szent minu­tában, mihelyst végre letudhatta a régimagyar szigorlatot. Volt olyan fogalom, hogy BTK-s, és az akkor nem a Béna Töketlen Költőjelöltet jelentette, hanem a szó szoros értelmében vett bölcsészt, aki, annak rendje és módja szerint iszik is, ha kell, ámde, és elsősorban éjjel ír, nappal olvas, szóval, művel és művelődik, miközben nem sulykolják belé úton-útfélen, hogy büfészakos, élhetetlen, és már csak idő kérdése, hogy egy londoni mekiben sütögesse a húspogácsát. Amikor, nem is olyan régen, megtartották az első Bölcsész estet a Grand Caféban, az futott át az agyamon, hogy ide nem teszi be olyan a lábát, aki letarolja a mara­dék humán műveltség csíráit is lassan, de biztosan kocka alakká tömörülő agyunkról, ha­nem, olyan védett hely ez, ahová időnként a kis sörünkkel, hosszúlépésünkkel, mint agyon­szekált férjek a tévészobába, békességben elvonulhatunk. Nem olyan nagy dolog végül is. De azért nem is kicsi. Olyasmi érzés, mint a focimeccsen, ahol nincs más körülötted, csak a te csapatod szurkolótábora.

A harmadik bölcsész est vendége Zalán Tibor volt. Zalán Tibor laza. Nem csak megjátssza, hanem tényleg az. Éppen annyira engedi el a dolgokat, amennyire érdemes, valahogy sta­bi­lan áll a saját kis szigetén, és onnan messziről, a megfelelő távolságból, az örök outside­rek nyugodt derűjével szemléli a távoli kontinensek nyűgét-baját. A szigeten szerintem alap­vetően trópusi az éghajlat. Közepén az őslakos bennszülöttek Húsvét-szigetekre emlé­keztető, hatalmas sziklatömbökből kifaragott sírkövei. Ez van a központi helyen; a halál és a halálra való emlékezés. („borókafenyők alatt énekeltek a csontok, szétszórtan és ra­gyogva…”) A sziget összes többi pontja összeköttetésben áll a temetővel, jobbra-balra kes­keny ösvények futnak ki belőle, hogy átszaladva a párás esőerdőn, végül az óceán végtelen vizéhez vezesse­nek. A part forró homokja korábbi tutajkészítések nyomait őrzi; földbe dö­fött kagylóhéjakat, félbehasított kókuszdiókat, melyekkel egy időben különféle vízi eszkö­zöket igyekezett esz­kábálni, hogy megszabaduljon szigetbeli magányától, és visszataláljon valamelyik aktuális civilizációba. Aztán, miután közvetlen közelében süllyedt el egyszer egy utasszállító hajó, s hetekig gyönyörködött a víz felszínén úszó halottak márvány erezetű nyakszirtjében, rájött, hogy a sziget lehetőség, s már nem próbált meg menekülni többé. Lehetőség arra, hogy örök kívülálló maradjon, hogy semelyik birodalomnak ne legyen az állampolgára, hogy ne kelljen szöknie süllyedő hajóról, hogy ne legyen üveges tekintetű vízi hulla, hogy ne örüljön senki a halálának, hogy ne kelljen senki halálának örülnie. Azért áll most ott, ahol, és onnan szól át hozzánk, a túlparton lévőkhöz.

Mert másképpen talán úgy lehetett volna, mint Lázár Ervin, amikor Hallama Erzsi háza felé tartva, jó pálinka reményében, meg akarta úszni a kilométeres kerülőt, és nekivágott a Nyu­gati pályaudvar sínjei fölött futó csatornakötegeknek. Nem tudta, hogy ahol kúszott-mászott, az valójában szennyvízcsatorna volt, s mire megérkezett,  teste összes pólusa el­viselhetetle­nül magába szívta a Pest-Buda minden ülepének termékét magába sűrítő, pe­netráns csator­naszagot. Szép metafora, mondta erre Zalán Tibor. Éppen, mint a hetvenes–nyolcvanas évek: átjutottunk ugyan, valahogyan, kúszva-mászva, de közben nyakig sz…osak lettünk. (Hát akkor már inkább a sziget, gondolom.)

Nagyon büszke kisdobos volt pedig, később aztán KISZ-titkár is, éppen ezért gondolt bele, hogy valamilyen szinten azért ő is a kommunizmus áldozata. Kilépése után – ez elég nagy visszhangot keltett – évekig munka nélkül lézengett, s valamilyen okból erős, zsigeri ellen­állás támadt fel benne az ellen, amiben él. A zsigeri dolgoknak az a lényegük, hogy nincsen rájuk magyarázat. Valami elkezd furcsa lenni, mintha évek óta szegycsontig fejre húzott uborkásüveg, amely hirtelen ezer darabra hull szét; mi pedig félve, émelyegve új, csupasz fejünkkel csak pislogunk ijedten, összerezzenve minden apró zajtól, elhúzódva a valóság ed­dig sosem tapasztalt intenzív érzésétől, szagoktól, hangoktól, illatoktól.  Onnantól, hogy nincs dunsztosüveg, már nem megy a tagság, nem megy a bólogatás sem. (Nem lett ellen­zéki, semmi se lett, csak éppen egy ideje dunsztosüvegmentes.) Nemsokára megérkeztek az apró zaklatások, aztán meg a hosszú ideig tartó munkanélküliség, ám a tudatos ellenzé­kiség, a borzalmas kétségbeesés igazán akkor vett csak rajta erőt, amikor belépőt kapott a Zárolt Kiadványok tárába.

De aztán jöttek az enyhet adó versek a Tiszatájnak (meg Ilia Mihálynak), az első bőrcipő az első honorból, s onnantól meg csak írni, írni, írni, meg inni, inni, inni, hol a Búzában, hol a Béke Tanszéken, hol az Eötvös Kollégiumban, esténként pedig főleg a JATE Klubban, a név­változtatás (Lipákból Zalán), a tornacipőt mezítelen lábon viselő Sziveri és a kemény­szavú Baka-barátság, az esti ivászatok, a mindenkitől különbözni vágyó avantgardizmus, a jazz zongora kísérte versolvasó happeningek, a Symposion Szőcs Géza-botránya, lányok, csajok, asszonyok, a tartós munkanélküliség, a tartós kemény munka a Kortárs szerkesz­tőjeként, huszonévesként dönteni Csorba-, Weöres-kéziratokról, a kilépek/belépek, a nem lépek be sehova, a rendszerváltozás, a rendszer nem változása, a nincs miért izgulni, a most már min­den rendben lesz, a jól kellene éreznie magát, mégsem érzi jól, a magyar író etikai köteles­sége dilemma, az ő generációja elveszett generáció, a nem tudom versekben meg­oldani az ország gondjait vívódás, az aki nem csatlakozik be sehová, azt meggyilkolják alap­helyzet, problémák a kollégákkal („sohasem lesz Kossuth-díjad, te rohadék…”), a hol ide, hol oda billenő igazság, melyet neki kötelessége jelezni. A menthetetlen magány.

Ül a senki földjén, zöld pólóban, kócosan. A senki földje az a hely, ahol nincsenek ellensé­gek, mert azok valahol a túlparton vannak. „És – bár ezt várták volna tőle sokan – a zajos költői pályáról nem tért át a még zajosabb politikaira, épp ellenkezőleg – most… fordult igazán befelé, verseiben megjelent a csend. Kívül lenni, a visszhang csendjében. Ennyi most a prog­ram. Beérkezés helyett a megérkezés. Mert a megérkezés néha azt jelenti, kívül kerülni min­denen, ami nem legbelül van.” (Baka István Zalán Tiborról)

Valami nem mozdul.

 (Bölcsész estek sorozat: Beszélgetés Zalán Tibor költővel.
A beszélgetőtársak: Czeglédi András esztéta és Gyenge Zoltán filozófus)

Váraljai Anna