Tiszatájonline | 2014. február 12.

Othello, az impotens

SHAKESPEARE: OTHELLO, A VELENCEI MÓR
Mindenki késve érkezik a január 24-i premierre, hiszen senki sem számított az előadás előtt frissen leeső hóra. Csúszkálva igyekszünk hát minél hamarabb túlesni a megérkezés formaságain, hiszen még nem tudhatjuk, hogy később sem fogunk lemaradni semmiről… – Drubina Orsolya kritikája

Az alábbi kritikát azzal a nem titkolt szándékkal adjuk köz­re, hogy nyílt eszmecserét kezdeményezzünk általa szeretett színházunk produkcióival kapcsolatban. Szívesen adunk te­ret ízléssel megformált nézői reagálásoknak csakúgy, mint az alábbi írás szerzőjétől eltérő álláspontot és véleményt kép­viselő, színvonalas kritikáknak is.

WILLIAM SHAKESPEARE: OTHELLO, A VELENCEI MÓR

Mindenki késve érkezik a január 24-i bemutatóra, hiszen senki sem számított az előadás előtt frissen leeső hóra. Csúszkálva igyekszünk hát minél hamarabb túlesni a megérkezés formaságain… hiszen még nem tudhatjuk, hogy később sem fogunk lemaradni semmiről… – Drubina Orsolya kritikája

Bodolay Géza főrendező legutóbbi bemutatói után (gondolok itt a Bánk bán második felvonására üresen maradó sorokra, vagy a Memo – A felejtés nélküli ember című Tasnádi-darab egészen felejthetőre sikerült estéjére) félve ülünk be a nézőtérre, ám egy Shakespeare-mű esetében kíváncsiság bujkálhat az egyszeri nézőben. A Nagyszínház tágas belső terét intim félhomályba vonja egy gyertyaláng, derített fény, amellyel Jago (Pataki Ferenc) és Rodrigo (Poroszlay Kristóf) megérkezik az első jelenetben. Az egyik páholyból perlekedő Brabantio (Jakab Tamás) játékával hamar kijelölődnek a szerepek és körvonalazódik a jól ismert bonyodalom. (Tudniillik, hogy „Rodrigo szerelmes Desdemonába, de mert az Othellónak adta szívét, gyűlöli a mórt. Jago gyűlöletének oka a hiúság, nem ő kapta meg Othellótól az áhított rangot. Sérelmét nem hagyja megtorlatlanul, bosszút forral Othello ellen, melybe beavatja Rodrigót is. Felébresztik Brabantiót, Desdemona atyját, elhitetve vele, hogy Othello elcsábította a lányt, s most is éppen együtt vannak. Kiderül azonban, hogy nincs kit felelősségre vonni: a fiatalok titokban összeházasodtak.” Többit lásd a színház honlapján, vagy esetleg a kötetben…)

Elsőre megkapó a színpadkép, amely a nézők elé eresztett, enyhén átlátszó tükörfal és a félhomály kettőséből ered. Egy ideig Izgalmas, ahogy a gyertyalángok áttáncolnak a falon, ahogy előtte és mögötte maszkos velencei polgárként statiszták suhannak, és a vetítés is jól illeszkedik az összképbe. Azonban ahogy felerősödnek a fények, elhasználttá, titoktalanná válik a gigantikus tükör, amelyben a közönség noha meglátja önmagát, ám a szembesítő gesztus nem lép működésbe, semmit nem ér el, csupán a színpad elején „hurkában” játszatott színészek helyzete lesz kiábrándító tőle.

A színpadi mozgás természetesen nem merül ki pusztán ebben a struktúrában. Játszóhellyé válik a zenekari árok is, ez jót tesz a néző és a színész közti távolság csökkentésének, ám az ott elhelyezett ’fehér ágy’-ra való oda-vissza ugrálás, annak szembeötlő megtaposása (Jago legtöbb monológja során) két felvonáson keresztül nem sorolható a legizgalmasabb momentumok közé. Az előző előadásból (Memo) megmaradt történelmi ereklye (az igénytelen, gurulós ló, hátán csontvázzal) szintén átsiklik a színtéren a kezdő jelenetek során, amiről csak az önismétlő, impotens színház fogalma jut eszembe, meg az, hogy meddig kell még mosolyognunk ilyesfajta ízléstelenségeken? A forgószínpad unalomig ismételt használatával köti le a néző figyelmét Mira János díszlete, amely Ciprus szigetén lévő romokat mintáz. Ezekre remekül fel lehet mászni átlósan és hosszában, átjárható tereket képeznek keresztbe-kasul, bár nem tudni, miért hasonlít az egész egy második világháborús szétrobbantott ház felére, és miért rohangálnak benne mackónadrágos férfiak. A díszletnek összhangban kell állnia a jelmezzel, és az összhang ebben az esetben bármilyen paradox is, a káosz.

Itt ki is kell térnünk a nagy hóhányó, az örökös cselszövő, Jago I love England feliratú pólójára, mert ha szimatunk nem csal, itt bizony valamilyen magyarázatnak lennie kell. Nos, a válasz nem érkezik meg olyan könnyen. Egészen addig a pillanatig várat magára, amíg elkövetkezik az a jelenet, melyben Cassio (Rédei Roland) tőrbe csalására kiagyalt ivászat során Jago el nem meséli a kedves harcos társaknak, hogy ő bizony nagyon szereti az angolokat, mert azok tudnak ám inni. Igen. Ennyi. Pontosan ennyi a magyarázat a melegítős népekre, a darab egyetlen lélegző és élő színfoltjaként játszó bohóc vagy bolond (Báhner Péter) hátán feszülő zászlóra, és az egyes jelenetváltások során felhasznált angol cirkusz-punk dalokra (The Tiger Lillies). De hát ha mindez a rosszhoz, a megtestesült ármányhoz tartozó jelmezanyag, akkor hogy kerül egy egész angol országzászló a clown figurájára, akinek a tükör tartás lenne a funkciója, noha a tükörfalat Jágó mozgatja az előadás során.

Míg Desdemona (Gidró Kata) és szolgálója (Kéner Gabriella) valamilyen Shakespeare-korabeli jelmezben sétálgat a színpadon, addig a katonai hatást keltő bakancsos férfiak mellett még felvonul néha pár méltóság (szenátor, dózse, kormányzó, stb.), akik mind félkész űr-szocreál öltöny-szerűségben állnak meg a közönség előtt. Kárász Zénó Othellója  nem létezik a színpadon, hörgő, hőzöngő megszólalásai mögött se drámai, se emberi nincs. Két felvonáson keresztül kiabál, így még inkább Gidró Kata halk pihegésére vonva a néző figyelmét A „pihegésből” egyébként keveset lehet meghallani és megérteni. Az első felvonás szerelmes jeleneteiben olyan mesterkélt összeborulásokat láthat a nagyérdemű, amelyeket amatőr színpadokon is ritkán. A második felvonásra maradó értetlenség és harag megformálása talán eggyel jobban sikerül. Pataki Ferencnek jól áll az intrikus szerepkör, ám egy Othellót azért ő sem tud a hátán egyedül elvinni, a darab végére teljesen erőtlenné, színtelenné válik. Poroszlay lüke Rodrigója említésre méltó, ahogy Csorba Kata kurtizánja is létező szín a palettán. Az üresen elszálló megszólalásoktól terhes előadás nem nélkülözi továbbá azokat a megoldatlan helyzetjeleneteket, melyekben a gaz Jago végül mindenkit megöl maga körül. A segítő félhomály sem tudja tompítani a dzsungelvágó késre emlékeztető karddal való öldöklés sutaságát, vagy a verekedés se nem stilizált, se nem hihető megjelenítéseit. Feltehető, hogy a koncepció szerint a darab elemelését, groteszkké tételét a bohóc jelenlétének kellene szolgáltatnia, és minden megjelenésénél nevet is a hálás (premier) közönség. Azonban ahogy Othello fojtogatós jelenete kimerül abban, hogy a hamar megfulladt Desdemonát a zenekari árokban elhelyezett ágyra teszi, arcát gondosan betakargatja hajával, majd öngyilkossága után még mögé kecmereg, úgy az előadás egésze ilyen félresikerült megoldásokkal operál. Így a bohóc által képviselt groteszknek nincs honnan elemelkednie, csak még zavarosabbá válik az amúgy is zavaros elgondolás. A kaotikus színpadképben, melynek egyetlen megnyugtató pontja a háttérben tartott tenger, egy üres és semmitmondó előadás mozgolódik. Ha csak nem tételezzük fel a rendezői elgondolásról, hogy üzenetét tekintve azt próbálja velünk közölni, hogy az Angliát pártolók esetlegesen nagyon gonoszak is, amellett, hogy kivándorolnak innen.

Az Othello 85 éve nem állt a Szegedi Nemzeti Színház színpadán. Erről több médium is értesíteni igyekezett a szegedi nézőket. Arról már kevésbé, hogy miért is jött el az ideje annak, hogy egy Shakespeare-darab újra itt árválkodjon nálunk, a mű eljátszására sajnos alkalmatlan szereposztással. és rendezővel? „Mindenkiben van egy kicsi Jago” – nyilatkozta Pataki Ferenc a delmagyar.hu-nak –, és talán mindenki megérti, hogy ez igenis aktuális.

Így azonnal fel is vetődhet bennünk a kérdés: milyen ügyes Jágók munkálkodnak, hogy az elmúlt 10 évben a Szegedi Nemzeti Színház egyetlen előadása kapott csak meghívást a POSZT-ra (az is Kecskeméten készült el először)? Milyen aktuális cselszövés eredményeként kell távozáskor a ruhatárban sétáló emberek között mentegető frázisokat hallgatnunk?

– Istenem, Istenem, hát megpróbálták – vigasztalódnak nézőtársaim, hazafelé kullogva –, talán majd legközelebb. Majd ha nem lesznek kicsi Jágók, majd ha nem lesz elég a próbálkozás, majd ha mer jó vagy rossz lenni, és nem csupán középszerű, addig is bízom benne – mert mást nem tehetek –, hogy a Szegedi Nemzeti Színház még nem teljesen impotens.

Drubina Orsolya

[nggallery id=291]