„Áldás és átok”

BESZÉLGETÉS LEGERSZKI KRISZTINÁVAL

Szeretethiányára a színművészi pálya lett a gyógyír. Gór Nagy Mária Színitanodájában kezdte, több éve szerződtették az egyik kereskedelmi csatornán futó sorozatba, de a színházi rendezők – talán épp ezért – kevesebbszer keresik meg, mint azt szeretné, a castingokon celebként kezelik.    

– Kislány voltál még, amikor szüleid elváltak, és édesanyád Németországba költözött. Hogyan élted meg ezt a változást? 

– Hétévesen megrázó volt átélni, amint édesapám sírva közli, hogy egyedül maradtunk. Akkoriban még nem tudtam helyén kezelni a szituációt. Elraktároztam magamban az eseményeket, a tudatalattim szüntelenül dolgozott, a testem pedig egy idő után – talán az elfojtásokból adódóan – jelzett. Kilencévesen kimentem édesanyámhoz Németországba, egy ideig ott jártam iskolába. Ezalatt az időszak alatt folyton betegeskedtem, szinte hipochonder lettem. Amikor egy ennyi idős gyerek nem a játékaival van elfoglalva, hanem az orvosi könyveket böngészi, ott valami hibádzik. Bár nem emlékszem, állítólag a lábam megbénult, nem tudtam járni. Nyáron visszajöttem Magyarországra, a rosszullétek pedig elmúltak. Amikor édesanyám teheti, hazalátogat Magyarországra, de én is sokszor megyek ki hozzá Németországba.

– Ki ösztönzött téged arra, hogy a színművészi pálya felé vedd az irányt?

– A mi családunk tanárokból és orvosokból áll, én magam pedig mentőorvosnak készültem. Úgy vélem, hogy az egyedüllét miatt alakult ki bennem a szereplési vágy. Voltak barátaim, de meglehetősen sokat voltam egyedül, gyakran játszottam egyedül a játékaimmal. Az általános iskolában még nem voltam jó versmondó. Egy hírre lettem figyelmes, nevezetesen, hogy Gór Nagy Mária színitanodát (GNM) indított. Elkezdtem járni hozzá, nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, ott elfogadnak, szeretettel vesznek körül. A foglalkozásoknak köszönhetően már az iskolában is kaptam kisebb szerepeket. Az elfogadásra való törekvés és a szeretethiány indíthatta el bennem azt, hogy a színészet útjára lépjek. A családom megnyugtatására jelentkeztem az ELTE Bölcsészkarára, ahova fel is vettek német–lengyel szakra. A színészi elfoglaltságaim miatt a lengyel szakot nem fejeztem be, de német szakon műfordító diplomát szereztem.

– A magában játszó gyerek a pszichológia szerint introvertált. Mit gondolsz, hogyan fér ez össze azzal, hogy te inkább exhibicionizmust megkívánó pályát választottál?

– Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Elfogadásra vágytam, szeretethiánnyal küzdöttem. Ezt a csonkaságot tudta kiegyenlíteni a színészet és az állandó szereplés.

– Mit adott neked szakmailag a GNM Színitanoda?

– Professzionális képzést, remek tanárokat. Legendás lett az osztályunk, sok nagyszerű színész került ki belőle. Az osztályfőnököm Zsurzs Kati volt, ez talán mindent elmond. Gyöngyösi Tamás tanított meg arra, hogyan kell járni a színpadon, ugyancsak tőle tanultam meg, mit jelent a színészi alázat. Bartha Mária kurzusait is rendkívül hasznosnak tartottam, na és Kovács Anita balettmester óráinak hatására nőtt meg az önbizalmam, és hagytam magam mögött a túlzott görcsösséget. Anita kritikus volt velem, de csak azért, mert ő látta bennem azt, amit én magamban akkor még képtelen voltam látni. Többször előfordult, hogy motiváló célzattal kaptam rosszabb jegyet, mint a többiek.

– Játszottál a Katonában, a Piccolóban, a Merlinben. Hogyhogy nem maradtál meg egyiknél sem hosszútávra?

– Az ok egyszerű: alkalmi fellépéseim voltak, vendégelőadóként léptem fel. Sokáig mozgásszínházak darabjaiban játszottam, ami az én esetemben táncot, dublőrködést és lovas kaszkadőrködést jelentett.

– Az egyik kereskedelmi csatorna sorozatának már 2009 óta vagy tagja. Színházban való elhelyezkedést illetően előny vagy hátrány a sorozatszínész lét?

– Áldás és átok egyben, de az én esetemben a legtöbbször inkább hátrány.

– Kirostálnak a castingokon, mert celebnek tartanak?

– Valahogy úgy. A dolognak van egy másik oldala: az is hátrány, ha nem vagy elég nagy celeb. Mondták már a szemembe, hogy egy szerepre azért nem engem választanak, mert találtak valakit, aki bár nem tehetségesebb nálam, viszont nagyobb celeb. Nem vagyok hajlandó a média üdvöskéje lenni, ezt határozottan közöltem is évekkel ezelőtt, ennek pedig az lett a következménye, hogy nem hívnak castingokra, riportokra, a legtöbb válogatásról a közösségi portálon értesülök.

– A média naponta generál színházi tapasztalattal nem rendelkező sztárokat, akik könnyebben jutnak ezáltal olyan szerepekhez, amelyek inkább a szakmában jártas fiatalokat illetnék meg. Erről mit gondolsz?

– Hiszek abban, hogy minden úgy van jól, ahogy van, csak ki kell tartani, és menni tovább összeszorított foggal. Minden embernek van missziója az életben, még akkor is, ha a takaró alatt gubbaszt. A sorsa, a célja előbb-utóbb utoléri.  Az én szakmámban sok múlik a szerencsén és azon, hogy jókor legyünk jó helyen.

– Mennyire viselnek meg a visszautasítások?

– Sajnos nehezen felejtem a kudarcokat. Megesik, hogy nem reagálnak az érdeklődő leveleimre, de volt már példa arra is, hogy igazgató helyett az asszisztens küldött választ a klasszikus szöveggel: „idén nem tervezünk társulatbővítést”.  Manapság nagyon ritka az, aki a bajban odamegy a másikhoz, többek között ez a magyarázata annak, hogy egyedül töröm az utam. Egyedül járok el előadásokra is, és bár utána nagyon kemény egyedül bemenni a fogadásokra, de, úgy vagyok vele, hogy, ha egy feladat meg akar találni, akkor a jelenlétemmel esélyt adok rá.

– Több mint két éve tagja vagy a Medve Társulatnak is. Az Ady-trilógia második részében (Csodálatos képes rettenetek) Csuja Imre partnereként tűnsz fel. Mikor keresztezte utadat a Medve Társulat?

– Zsámbékon – innen származom – versíró pályázatot hirdettek meg. A művek rangsorolása után Balázs Csilla, a Zsámbéki Közművelődési Intézet szervezője felhívott, és megkérdezte, felolvasnám-e a legjobban sikerült három alkotást. Ez akkor rendkívül jól esett. Csilla megjegyzett engem, általa kerültem kapcsolatba a Medve Társulat vezető igazgatójával, Halmy Györggyel is, akivel 2011 óta dolgozom együtt az említett zenés irodalmi Ady-esten. A sorozat és a Medve Társulat egyformán az első helyen áll a szívemben, nem teszek különbséget közöttük.

– Ady istenes verseiből megkomponált, hegedűkísérettel előadott rendhagyó előadásról van szó. Mit jelent számodra a vallás és Ady költészete?

– Vallásos vagyok, éppen ezért meggyőződésem, hogy a társulattal való találkozásom sem a véletlen műve. Ady a legtöbbünkben élő örök kérdést, az azzal kapcsolatos kételyeket állítja költészetének fókuszába: csak emberé, senkié, vagy Istené az életünk, avagy létezik-e egy mindent átható transzcendens lény. Ami engem illet, hiszem, hogy nem magunk vagyunk, és, hogy létezik egy felettünk álló erő, ami mindenütt jelen van. Nem lehetek elég hálás azoknak az embereknek, akik előadás után odajönnek hozzám és megköszönik nekem azt, amit az előadás által adtam nekik. Volt, aki az Ady-est hatására látogatott el az Északi-sarkkörre, kitéve magát az isteni gondviselésnek. Nem vitt mást magával csupán egy Ady-kötetet. A belső megtisztulásában kicsit nekünk is szerepünk volt.

– Rizikósnak éreznéd a hátad mögött hagyni a sorozatot, ha lehetőség lenne arra, hogy többéves szerződéssel elhelyezkedj egy színtársulatnál?

– Nem szégyen bevallani azt, hogy mindennapi életünkhöz szükség van a pénzre. A sorozatban általam játszott karakter az évek során egyre jobban a személyiségemhez csiszolódott, ő általa vagyok teljes egész. Amennyiben egy rendező megkeresne, és azt mondaná, kapok egy szerepet azzal a feltétellel, ha magam mögött hagyom a sorozatot, nemet mondanék az ajánlatára. Nem az anyagiak miatt döntenék így, hanem mert úgy gondolom, engem ezzel a lassan négy éve tartó sorozatmúlttal kell elfogadni. Sokat kaptam ezektől az évektől, ráadásul egy igen nehéz időszakomban talált rám a szerep. Árulásnak érezném – a kialakult barátságok miatt is –, ha elhagynám a szériát. Csupán annyit várok el egy rendezőtől, hogy elfogadjon ezzel együtt, és, hogy érezze hivatástudattal rendelkező, adni akaró színész vagyok, nem pedig celeb.

– Úgy tudom, a Római Magyar Akadémia Verdi Színházához is csatlakoztál egy időre. Milyen munka folyt itt?

– A társulat, amelynek vezetője Paolo Antonio Simioni színész-rendező egy, még általam sosem tapasztalt spektrumot nyitott meg. A rendező Giuseppe Verdi születésének kétszázadik évfordulója alkalmából látogatott Magyarországra, a résztvevők azokból a drámai szövegekből választhattak maguknak szereplőt, amelyek a nagyhírű olasz zeneszerző operáit ihlették. Egy ideje már éreztem, hiányzik az életemből egy mester. Paolo tökéletes mentorom lett. Nem csinált ügyet abból, hogy sorozatszínész vagyok. Elfogadott. A közösségi oldalt böngészve bukkantam rá a kurzusra. Jelentkeztem, épp volt még egy hely. Az első karakter, amit vittem, Lujza volt az Ármány és szerelemből, őt kellett kidolgoznom. A négynapos közös munka során megfordult velem a világ. Szembesültem, azzal, hogy színészetemnek melyik fázisában járok éppen. Sokat fogytam, a gyakorlatok minden létező érzékenységemet felszínre hozták. Desdemona rémálmát és legjobb álmát kellett bemutatnom. Mint kiderült, Paolo ezt a feladatot adja minden kezdő színésznek. Más volt ez, mint a sorozat. Az egy kicsit gyári munka. A kurzuson lehetőség nyílt elmélyedni a szerepben. Az ötödik napon aztán következett egy casting, amin az elsajátítottak alapján továbbjuthattál a karaktered fejlesztése céljából Rómába, ahol egy újabb ötnapos kurzuson vehettél részt, amelyet ismét egy casting követett. Paolo véresen komoly és viszontagságos közös munka eredményeképpen kiválasztott. Most az ő személyes társulatának az EuAct-nak vagyok a tagja. Nagy megtiszteltetés ez, alig négy napja értesültem róla. Egyelőre küzdünk a támogatásért, hogy a társulat életre kapjon. A rendező-tréner módszere a Sztanyiszlavszkij–Strasber módszer továbbfejlesztése. Az Othellóban – amelyben kiválasztott Desdemona szerepére – olaszok és magyarok egyszerre szerepelnek majd, érdekessége pedig, hogy olaszul és magyarul is beszélünk a darabban. A cél tehát egy nemzetközi performansz Rómában. Három úgynevezett energiát kell egy adott karakter szempontjából jól kibontani, s ha ez sikerül, a célkitűzés kristálytiszta, nincs félreértés, a szereplőknek nincs szükségük arra, hogy azonos nyelvet beszéljenek a színpadon. Nyelvi tudás nélkül is értik egymást, és, ami a legfontosabb, a néző is ért minket.

– Említetted, hogy Pintér Béla Társulata, amely egyébként az egyik legjelentősebb színházi műhely bel- és külföldön egyaránt, nagyon szimpatikus számodra. Ezek szerint a kortárs és klasszikus elemeket ötvöző, komikus-ironikus darabok közel állnak hozzád?

– Abszolút. Egyszer álmodtam is arról, hogy egy Pintér Béla-előadáson ülök.  Mindez azóta a valóságban megtörtént, a tizenöt éves jubileumi előadássorozatot követő fogadáson pedig lehetőségem nyílt a rendezővel is beszélgetni. Érzem, hogy fogunk még együtt dolgozni. Nem tudom, mikor, de erős a megérzésem.

– Apropó, álmok. Mi álmaid szerepe?

– A Színitanoda első évében is Desdemona szerepét osztották rám. Úgy hírlik, Paolo Simioni nem csupán Rómában, hanem nemsokára Magyarországon is megrendezi az Othellot. Na, abban a darabban Desdemonát játszani rendkívül megtisztelő és szép feladat lenne.

 Jónás Ágnes