NAPLÓJEGYZETEK 2002-BŐL (6.)
December 14. Hát nem mondhatnám, hogy mostanában unatkozom. Csanda Gábor Somorjai disputa – Az élő szlovákiai magyar írásbeliség címmel konferenciát szervezett a Pozsonyhoz közeli Somorján. Kezdődött az értekezlet reggel kilenckor, s tartott egészen este fél hétig. A szlovákiai magyar írótársadalom valamennyi nemzedéke s az irodalom valamennyi műfaja képviseltette magát, de a rendezvény tulajdonképpen a fiatal irodalomtörténészeink, kritikusaink felvonulása volt. Budapesten 1994-ben jelentkezett az a fiatal kritikus nemzedék (a Károlyi Csaba összeállításában és szerkesztésében megjelent Csipesszel a lángot c. antológiában), amely a néhány évvel később zajló ún. kritika-vitában már szinte a domináns szerep (de akár azt is mondhatnám: a hatalom) átvételével kísérletezett – nálunk, úgy látszik, most következett el a kritika nagy pillanata. Kitűnő előadásokat hallhattunk az irodalom és kritika viszonyáról (Grendel Lajos), a kritikai paradigmaváltás szükségességéről (Keserű József), az ún. kisebbségi regénymetaforákról (Benyovszky Krisztián), a 90-es évek lírai köznyelvének libertinus vonulatáról (Németh Zoltán), a „transzgresszív” líráról (Csehy Zoltán), a műfordítás rejtelmeiről (Polgár Anikó, Hizsnyai Tóth Ildikó) és még sok minden másról. S csak füleltem: eddig is tudtam, hogy új irodalmi nemzedék van nálunk készülőben, de hogy ez az új nemzedék kilencven százalékban tudós kritikusokból álljon majd, s mindent revideáljon, amit tekintetével elér, arra nem számítottam. Mérlegre tették az előadók az elődöket, elismerték s egy más kritikai térbe tették Duba Gyula regényeiből azt, ami elismerhető, elmondták, hogy Duba óta egyfajta intellektualizálódás folyik a szlovákiai magyar prózában, de a folyamatnak Duba és Grendel között még van egy kevésbé ismert láncszeme, s ez a dunaszerdahelyi Bereck József prózája, s a sort egyelőre Talamon Alfonz zárja. Illetve dehogyis zárja, mondom én, hisz az intellektualizálódás logikus, bár ad absurdum folytatása pontosan az a valami, aminek Somorján tanúja lehettem: a szlovákiai magyar irodalomban is az irodalomtudomány lett a mainstream, a meghatározó áramlat. S paradox módon egy cseppet sem estem kétségbe a látottakon, hallottakon. Sőt: kimondottan jól éreztem magamat a fiatal eszmék e féktelen kavargásában, a furcsa felvidéki Sturm und Drangban.
December 23. Az irodalmi mű erőpluszból íródik, mondja Kertész Imre más szavakkal, de ugyanezt. Nem tudom, irodalmi mű-e a napló, de én most erőmínuszból írom. Rettenetesen fáradt vagyok, talán az egész év fáradtságát érzem. Persze az a valószínűbb, hogy Mosonmagyaróvár viselt meg. A karácsony előtti nagy bevásárlásra odajár a család (mint ahogy a fél Pozsony is), s az út annyira csúszik, hogy csak lépésben lehetett menni is, jönni is. Az indulás előtt háromcentiméteres jégpáncélból kellett kibontanom a kocsit, közben megvágtam a kezemet, a jég felsértette. A vérem rácsöpögött a hóra. Bámultam, mint Parsifal a Mont Salvat erdejében a vadlúd vérét. De hol van már az én Kondwiramurom?! A három vércsepp semmire sem emlékeztetett. Magyaróváron vettem egy Ést, gyanútlanul kinyitottam, hát mit látok benne: az Orbán Ottót gyászoló Gyászódámat, Tolnai Ottó és Bertók László verseinek közvetlen szomszédságában, reprezentatív helyen. Tudnak talán valamit az Ésben, s a leendő Kossuth-díjasokat rakták egymás mellé? Mindenesetre a fáradtságom ellenére is jól kezdődik a karácsony. – Délután beugrottam még a tanszékre, egyedül Grendelt találtam bent, bűvölte a számítógép képernyőjét. Megkérdeztem, látja-e benne a Kossuth-díjamat? Nem felelt, csak rejtélyesen mosolygott. Eljövet kellemes karácsonyi ünnepeket kívántam neki, gyermeki tiszta, kék szemekkel nézett rám vissza, s kívánt nekem ő is hasonló jókat. Az jutott eszembe, hogy tegnap a Fő-téren búcsúztattuk az évet (a tanszék hagyományosan ott tartja az évzáróját, ropogós hidegben, vásári forgatagban, forralt bor mellet), s arról beszélgettünk, hogy az irodalomban egyre több a lesütött szemű, oldalazva járó ember, s most azon kaptam magamat, hogy én sem tudok egyenesen nézni, Lajos tiszta tekintete előtt lesütöm a szememet. Vajon mit takargatok? Az egzisztenciális elesettségemet, fáradtságomat?
Tőzsér Árpád
Megjelent a Tiszatáj 2013/1. számában
