Bulik és botlások valahol útközben

BESZÉLGETÉS TERÉK ANNÁVAL, KRUSOVSZKY DÉNESSEL ÉS SZÖLLŐSI MÁTYÁSSAL

A szegedi Egyetemi Tavasz keretei közt április 23-án a Millenniumi Kávéház vendége volt Terék Anna, Krusovszky Dénes és Szöllősi Mátyás. Az alábbiakban a felolvasásokkal tarkított est egy szerkesztett, vágott változata olvasható.

– Milyen a viszonyotok Szegeddel? Van-e esetleg valami személyes kötődésetek, sztoritok, élményetek a várossal kapcsolatban?

K. D.: Én valahogy azóta járogatok ide, amióta Lanczkor Gábor itt lakik. Gábort még az ELTÉ-ről ismerem, nagyjából évfolyamtársak voltunk. Aztán amikor ideköltözött Szegedre, mindig hívogatott, egy időben nagy terve volt, hogy rávesz, hogy költözzek le, mert itt jobb, de eddig nem sikerült. Most meg már ő is elköltözik – úgyhogy nekem nagyjából ennyi a személyes része.

Sz. M.: Nekem a halászlével elég jó a viszonyom, de ritkán járok Szegeden. Nem is tudom, szerintem két kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor voltam.

T. A.: Én meg általában átutazóban. Ugye, vajdasági vagyok, és itt szoktunk megpihenni, meg itt van a vonatátszállás.

Terék Anna

– Hogyha már itt tartunk: a 2007-ben megjelent első köteted fülszövegében olvasható, hogy háromlaki voltál, Budapesten, Szabadkán és Topolyán éltél. Mostanság hol vagy fellelhető?

T. A.: Topolyán és Budapesten, mostanra egy várost már legalább kilőttem. De próbálom még csökkenteni egy helyre, csak még nem tudom, hogy hova.

– Azért is kérdezem, mert a Duna utca című, tavaly megjelent köteted egyebek mellett az utazás tematikáját, problematikáját járja körül. Hol érzed magad igazán otthon?

T. A.: Valahol útközben. A folytonos csomagolás és szétpakolás és káromkodás azért, mert sehol semmi nincs meg, folyamatosan keresni kell valamit, amit persze, hogy otthon hagytam, vagy a másik helyen: ebbe valahogy az ember beleszokik egy idő után, és tovább káromkodik, hogy sehol nem tud otthon lenni.

– Mindeközben sikerült magyarországi magyarrá válnod? Vagy sikerült vajdasági magyarnak maradnod?

T. A.: Egyik sem. Én Pesten ukránokkal, szlovákokkal, vajdaságiakkal, szerbekkel és horvátokkal barátkozom, és van kb. három-négy magyarországi magyar barátom. Ugyanígy, ha hazajövök, akkor néznek rám, mint a hülyére, mert máshogy viselkedek az otthoni miliőben, mint ahogy szokás. Tehát ebben az értelemben sehol nem vagyok otthon, mert nem tudok igazán sehová beilleszkedni. Hogyha annyira be tudnék illeszkedni, akkor a csoporttársaimmal járnék el mindenhová. Nem ukránokkal.

Krusovszky Dénes

– Dénes, a második köteted, az Elromlani milyen szakmai recepciója majdhogynem egyöntetűen pozitív volt. A felesleges partot viszont a kritikák már váltakozó előjellel minősítik. Érezted-e esetleg ennek az előszelét a könyv írásakor vagy a szerkesztés során? Felmerült-e benned, hogy nagyobb kockázatot vállalsz, mint az előző két kötettel?

K. D.: Hát persze. De én igazából örültem is ennek bizonyos szempontból. Sokkal aktívabb, érdekesen hullámzóbb recepciója volt a könyvnek. Szerintem ez egy sokkal bonyolultabb kötet, és ezért valami másfajta reakciót vált ki. Én – őszintén szólva – ezt jobban is szeretem, jobb kötetnek tartom, mint az előzőt. Hosszabb, inkább elemző írások jelentek meg róla, amik így nekem is valami újat, valami olyat mondtak, ami miatt érdemes volt megírni, kiadni, elolvasni utána a kritikát; szóval ennek az egész működésnek lett valami többlete. Ezt érzem.

– Mátyás, neked hány versesköteted jelent meg eddig?

Sz. M.: Három.

– Azért kérdezem, mert a 2005-ben megjelent, Halálba menő című könyved a feledés totális homályába merült, én is véletlenül bukkantam rá az egyetemi könyvtár állományában. Miért nem tartod számon sehol?

Sz. M.: Nem igaz, hogy nem tartom számon sehol, de valóban a feledés homályába merült. Egyrészt nem is írtak róla, másrészt az egy fiatalkori elbotlás volt, elsiettem a dolgokat. Tehát valószínűleg ezért nem foglalkozom vele, de nem titkolom, hogy létezik. Azt hiszem, Kormos István volt az, aki eljárt Vas Istvánhoz meg egy csomó emberhez, és visszalopkodta az első könyvét – ilyeneket azért nem csináltam, de az egy gyenge könyv. Nem biztos, hogy el kellett volna követni.

Szöllősi Mátyás

– A legújabb, Állapotok című és Negyvenöt töredék alcímű könyved a 2010-es Aktív kórterem egyik nyolc versből álló, ugyancsak Állapotok című ciklusát bővíti kötetnyivé. Az egyik kérdésem az, hogy miért érezted szükségét annak, hogy könyvvé bővítsed ezt a ciklust. A másik kérdésem a töredékek kapcsán, hogy mennyire érzed rokonnak ezeket a szövegeket például a romantikus töredékekkel.

Sz. M.: Inkább a másodikra válaszolok először. Nem érzem a rokonságot, de nem tudok kimerítő választ adni, mert nem nagyon gondolkodtam ezen. Hogy miért éreztem úgy, hogy kötetté kéne bővíteni? Ez igazából folyamatosan, párhuzamosan zajlott. Több versem volt már meg ebből a ciklusból, mikor az Aktív kórterem megjelent; egyszerűen csak jöttek, kialakult egy nyelv, amin elkezdtek működni, és úgy éreztem, hogy az ilyen momentumokat, az ilyen állapotokat rögzítenem kell, és írtam – aztán egyszer csak vége lett. Amikor az Aktív kórterem megjelent, én már sejtettem, hogy esetleg ez lehet a következő lépés, ebből a ciklusból lehet egy következő könyv. A töredékességről pedig, hogy azért valami értelmes választ is adjak erre a kérdésre – ha ezt a címet adom a könyvemnek, hogy Állapotok, nem hiszem, hogy ezeket teljes mértékben ki lehetne írni, meg lehetne fogalmazni. Tehát ezek mindig valami kiragadott dolgok, nem teljesek, és igencsak töredékes hatást keltenek. A mitológiai vonatkozások is csak ilyen kiragadott kis momentumok. Ezért a töredék cím.

– Anna, az első köteted olvasója egy szerelmi történet tanújává válik, lineárisan karolnak egymásba az általában rövid versek, tehát elég könnyen végig lehet olvasni. A Duna utca, aminek Összefüggő versek az alcíme, ezzel szemben már szélesebb tematikával dolgozik, vastagabb is, ám mindössze tizenöt verset tartalmaz, vagyis jóval hosszabb, hömpölygőbb szövegek vannak benne. Az egyik kérdésem az, hogy minek köszönhető a két kötet közötti hangnembéli változás; a másik pedig, hogy ezt a poétai románokat idéző, epikus, történetmesélős lírai építkezést tudod-e, szeretnéd-e folytatni.

T. A.: A váltás szerintem annak köszönhető, hogy fejlődtem, változtam. Máshogy beszéltem akkor, más dolgok érdekeltek, más volt a kifejezőképességem. Mátyás, te mondtad, hogy az első köteted egy ballépés volt, szerintem az ilyesmik nem ballépések. Nézhetjük az én első könyvemet is ballépésnek, de ez olyan, mintha az ember elkezdené szégyellni az első lépteit azzal, hogy „ja, akkor még nem tudtam futni”. Szerintem ez egy tanulási folyamat. Persze, hogy más hangú az első könyv, mint a második. Hála a jó Istennek. Elég unalmas lenne, hogyha ezen a hangon írnék még húsz könyvet. Úgyhogy igen, szeretnék másik hangot.

Molnár H. Magor, Terék Anna, Krusovszky Dénes és Szöllősi Mátyás

– Dénes, idén a szakmai kuratórium javaslatára József Attila-díjat kaptál, az átadó ünnepségen azonban nem jelentél meg. Miért nem?

K. D.: Nem sértettségből vagy személyes ellentétből. Én azt gondolom a József Attila-díjról – hiába állami kitüntetés –, hogy ez egy olyan állami kitüntetés, aminek szakmai háttere van, és ezt a minisztérium az utóbbi két évben eléggé lebontotta. Tavaly négy, idén hat nevet cseréltek le mindenféle egyeztetés nélkül. Egyszerűen csak ezek után azt gondoltam, hogy ünnepelni ezt a dolgot különösebben nem szeretném. Hogy majd a kerekasztalokon biztos megbeszéljük, ahogy tavaly is ezt remélte mindenki. Aztán, persze, nem lett belőle semmi, mert a minisztériumi emberek nem jöttek el a kerekasztal-beszélgetésekre. De ez nem egy előre eltervezett dolog volt, aznap reggel tudtam meg, hogy a tizenhárom fős listának tulajdonképpen a felét lecserélték, és akkor azt éreztem, hogy én inkább erre a bulira most nem megyek el. De, mondom, a múlt héten is volt egy kerekasztal-beszélgetés, ez egy folyamatos párbeszéd. Én egy ünnepségen nem vettem részt, de a párbeszédben részt veszek.

– Akkor most ismét olvassatok fel néhány verset. Mátyás, kezdjed te, légy szíves.

Sz. M.: Hányat szabad?

Molnár H. Magor