Nem félünk a farkastól
HALÁLOS TERMÉSZET – MODEM, DEBRECEN
A kiállítás alcíme Naturalizmus és humanizmus a 21. században. Az egyszerre vonzó és taszító jelenség a klasszikus koroktól kezdve végigkíséri a művészetet. A humanizmus és a naturalizmus különleges kapcsolatát napjainkban a horror műfaja jeleníti meg, hangoztatta Kukla Krisztián, a Modem igazgatója […]
HALÁLOS TERMÉSZET – MODEM, DEBRECEN
„Hát minden-minden e világon
Álomba ködlő furcsa álom?”
Edgar Allan Poe: Álom az álomban
Pálfi György filmrendező nyitotta meg a horror és a pszichothriller hatásaival átitatott Halálos természet című tárlatot a debreceni MODEM-ben. Sajnos nem vehettem részt a megnyitón, de olvasva a kiállítók listáját, tudtam, hogy mielőbb Debrecenbe kéne menni.
A kiállítás alcíme Naturalizmus és humanizmus a 21. században. Az egyszerre vonzó és taszító jelenség a klasszikus koroktól kezdve végigkíséri a művészetet. A humanizmus és a naturalizmus különleges kapcsolatát napjainkban a horror műfaja jeleníti meg, hangoztatta Kukla Krisztián, a Modem igazgatója.
A horror sajátos természetével való számvetés igénye már a XVIII. század egyes szerzőiben felmerült. Annak ellenére, hogy a horror képi világa szükségszerűen visszataszító, a műfaj nem szenved hiányt befogadókban. Hogyan válthatja ki tetszésünket az, ami visszataszító? Ez a horror paradoxona. John és Anna Laetitia Aikin On the Pleasure Derived From Objects of Terror (A rémület tárgyaiból származó élvezetről) című esszéjében azt írja: …az a nyilvánvaló élvezet, amellyel elidőzünk a színtiszta rémület tárgyainál úgy, hogy morális érzékünket semmi sem zavarja, és a félelem nyomasztó érzésén kívül semmilyen más szenvedély nem hoz lázba bennünket, bonyolult rejtély. H. P. Lovecraft szerint a jó horror képes arra, hogy elérje a bennünk szunnyadó legmélyebb rétegeinket, a legősibb érzéseinket, előcibálja belőlünk az igazi emberi természetünket és ezeknek mind a „kozmikus rettegéshez” van közük: A természetfeletti irodalom valódi mércéje az, hogy az olvasóban létrejön-e egyfajta mély félelemérzet, az ismeretlen szférákkal és erőkkel való találkozás döbbenete, az a titokzatos állapot, amelyben az ember rémülten figyel, mintha csak fekete szárnyak suhogását vagy azokat a neszeket fürkészné, amelyeket ismeretlen lények az ismert világegyetem legvégső határán keltenek. Clive Barker ellentétben Lovecrafttal földközeli nézőpontból vizsgálja a horror értelmét, szerinte a horrortörténetek azt ábrázolják dramatikus formában, ahogy az ember mint szellemi lény szembesül testi mivoltának állatias oldalával.
Magunkban hordozzuk az ismeretlentől való félelmet, ami csodálattal párosulhat, a másság titokzatos támadása bűvkörébe vonhatja a befogadót, megerősíti azt a meggyőződésünket, hogy rengeteg ismeretlen erő vesz körül minket. Mindezt felfoghatjuk allegorikus olvasatnak, vagy annak, hogy a horror rémségei az animizmus ősi képzeteiben és egy konkrét, a fajok közt összefüggést kereső, totemisztikus gondolkodás örökségében gyökereznek; megemelik az adrenalin szintet, ugyanakkor nem járnak kockázattal, mert távol vannak a mi valóságunktól, hangsúlyos bennük a fiktív jelleg. Hobbes a kíváncsiságot a szellem étvágyaként képzeli el. Ez az étvágy a horror esetében a vélhetőleg megismerhetetlen dolog megismerésének lehetőségével tovább fokozódik. Edmund Burke Filozófiai vizsgálódásban a félelmet keltő tárgyakkal összefüggésben megállapítja, hogy az a fájdalom, amelyet ezek a tárgyak normális esetben előidéznek, ilyenkor enyhül azáltal, hogy a szemlélőből hiányzik a kiszolgáltatottság érzése. Ha próbáljuk megfejteni az említett paradoxonokat nem hagyhatjuk ki Freud elfojtás-elméletét, Deleuze-Guattari Freud kritikáját adó skizoanalízisét, és Baudrillard transzesztétikáját és metasztázisát (szétszóródás, áttétel), vagy az abject art-ra jellemző problémakört (a test dekonstrukciója, fragmentálása, elidegenítése) sem, de így sem kaphatunk a kérdésre kielégítő, átfogó választ.
A kiállításon ahol 14 képzőművész több mint 60 alkotása mutatja be, hogy a XXI. század elején milyen köztes, hibrid lények népesítik be a képzőművészet magyarországi univerzumát. A festmények és videók, diorámák mellett a plasztikus vonal is hangsúlyos, a humanoid, gyakran horrorisztikus figurák körbejárhatók. Hornyik Sándor kurátor a klasszikus és modern mitológiákat megjelenítő festményekről megjegyezte: a művek egy része saját félelmeinkre, elnyomott szorongásainkra mutat rá, mások a jelenkor társadalmi problémáira reagálnak.
Czene Márta a klasszikus thriller, Roman Polanski Iszonyat című filmjének képi világát felhasználva konstruálta meg a saját testéről és szelleméről alkotott képét. Magyarósi Éva rajzai és akvarelljei felhasználásával alkotott személyes hangvételű animációs filmet. Szabó Eszter „vásárlói” a szépségkultusz trendje ellen mennek, játékosan, és mégis borzongatóan. Verebics Ágnes festményein, bár creaturákat látunk, valójában emberi minőségünk eltakart, elfedett világa néz velünk szembe (Hóbagolyság, Black Rabbit). Fülöp Gábor az X-akták alapján hozza létre élethű, zoknis, parittyás UFO gyermekeit, akik bár idegenek, mégis szerethető figurák. A művész Katica szobra, kedvesnek tűnő címe ellenére sem megnyugtató látvány, amikor közelről vesszük szemügyre, akkor derül ki, a szobor katicából van. Ezernyi pöttyös katicából. Kirajzó méhekként szállták meg az embert, vagy egy újfajta lény, kiborg, kitinpáncélos katicaság születését látjuk? Mintha erre válaszolna légiességével Animus című szobra. Elszálltak a katicák? A felnőtt méretű, az átláthatóságig átlyuggatott emberszobor, szivacsosan áttört lyukakkal, belátást enged a test belsejébe, ahol semmi sincs, csak pórusai vannak, de arra sincs szüksége, nem lélegzik, és nem tudjuk, van-e és ha igen, hol található a lelke. A munka bravúros mesterségbeli tudásról árulkodik, a lyukacsos test egy fából kifaragott. Talán ennek is van szimbolikus jelentése. Nagy szürke szobra a mitológia birodalmába viszi a nézőt, az életnagyságú, tetovált, kocka hasú, bikafejű Minotaurus szürkemarha szarvakkal a nemzeti mítoszra is utal. Karácsonyi László mitológiája a keresztény bestiáriumoktól és kortárs képregényekig ível. Az apokalipszis lovasait ábrázoló műben felbukkan egy Ku-Klux-Klán-tag, egy terminátor, egy transformer és a Csillagok háborújából ismert Darth Vader is. Pszeudofossziliája bevásárló szekeret tol, vicsorogva rohan, keresi zsákmányát, amit majd egy szupermarketben lel meg, vásárolni fog. A bolygó neve: Craniata című műve egy fűvel benőtt koponya, talán az elpusztult bolygó újjáéledése, lenni, vagy nem lenni. A belül üres koponyán új élet sarjad? Növényi lét? Vagy csak műfű? Megkérdezhetnénk Szöllősi Géza abszurd és horrorisztikus Rókáját. A kis herceg sehol, csak mi gondoljuk őt oda. Rókában nincs hiány, Kovách Gergő kiállított művei között ott áll Kezes rókája; nem kezes bárány, nem rókabőrbe bújt farkas. Humanoid, és ez teszi félelmetessé. Aztán megnyugodhatunk, Karácsonyi László a Holdra repítette rókáját. De túl hamar lélegeztünk fel, Kovách Gergő fekete farkas falkát szabadít ránk, illetve alvó főszereplőjére, Mukira. A farkasoknak csak mellső lábuk látható, de faodú kalodájába zárt altestükkel is felidézik rémálmainkat, a mozdulni, menekülni nem tudás rettenetét.
OvidiusMetamorfóziasaiból a mitológiára utaló likantrópia jelensége, az a képesség vagy hatalom, mely által egy emberi lény farkassá változhat, vagy egy farkas tulajdonságait öltheti magára, ma már általában használatos bármilyen átváltozásra emberi és állati forma között. Ma már ezen is túlléptünk. A biotechnológia, a génsebészet és a klónozás lehetőségei további és újabb félelmeket erősítenek fel, a testünkkel, arcunkkal való manipuláció a plasztikai sebészet megállíthatatlan betörésével mindennapivá teszi az átváltoztatás vágyát, ugyanakkor a cyber-kultúra térhódítása az organikus és mechanikus határainak eltörlését vizionálja. És ez a jövő nem csak kopogtat az ajtón, hanem ezen nőnek fel gyerekeink, unokáink. Nézzünk csak körül egy játéküzletben. Ha kislánynak keresünk játékot, szinte zombivá fejlesztett természetellenes Barbiet és horrorisztikus pónikat ömlesztenek ránk, és ha tovább kullogunk, a polcokon a régi jó Lego csoport Bionicle (az angol bio-logical és chro-nicle szavak összeolvasztásából) figuráitól rettenhetünk el. Ezek többnyire egyáltalán nem robotok, hanem biomechanikus (?) élőlények. Belső szerveik, izmaik organikus szövetekből épülnek föl, míg bőrük helyett protodermisz, protoacél vagy másfajta anyagú páncél és kisebb gépszerű alkatrészek fedik őket.
Nézzünk körül a kiállításon, éljük meg félelmeinket, engedjük szabadra fantáziánkat és vegyük észre, mennyi humor, szarkazmus, önirónia rejtőzik a horrorisztikus figurák mögött. Ezek után már nem félünk a farkastól. Csak saját démonainktól.
Deák Csillag
[nggallery id=283]
Kiállító művészek:
Czene Márta, Fülöp Gábor, Győrffy László, Karácsonyi László, Kis Róka Csaba, Kovách Gergő, Magyarósi Éva, Máriás István aka Horror Pista, Moizer Zsuzsa, Nyári István, Péli Barna, Szabó Eszter, Szöllősi Géza, Verebics Ágnes
Halálos természet
Naturalizmus és humanizmus a 21. században
MODEM, Debrecen
2013 november 17. – 2014. február 16.