Villányi László versei

Utazás

Bulat Okudzsavának

Százötven év elteltével folytatódott az utazás, együtt

akkor is, ha más-más vonaton, mert a lányka a férfit

ígérte magának, aki évekig tévelygett, mire a helyes

peronra lépett, közben a szürke szem kékbe fordult,

kiegészültek mondatok, üldözőnek maradt az idő.

A félig kamaszban, akivel koccintott, még kifinomult

intuíciójával sem fedezhette fel az író a herceget,

ha látta volna harminc év múltán az utazókat,

eszébe sem jut a történelmi helyzet, nem úgy hangzik

pohárköszöntője: igyunk a mi reménytelen ügyünkre.

Napkitörés

Samuel Beckettnek

Szülővárosát teljes egészében a magáénak tudja.

A bőgő motorokat, főként éjszaka, a folyóba irányítja,

az iszonyatos zenét bömböltető autókra tevepokrócot

dob, követ zúdít a presszóra, ahonnan álmokat

szétzúzó ricsaj érkezik, a pimasz, helyüket át nem adó

kamaszokat lepofozza a buszról, zuhany alá állítja

a parfümtől bűzlőket, hatlövetűt szegez az izomagyú

bunkók halántékához, Lin-csi apát kolostorába

száműzi az ostobákat, erős paprikát dörgöl a cinikusok

szemébe, apró kavicsokat hajigál a hőbörgők szájába,

bokán rúgja az orra alá füstölőket, s ráfogja a napkitörésre.

A kivándorolt

Winfried Georg Sebaldnak

A folyó fölött, a stégen ültek, mint egy operaház színpadán,

amikor hajnalban megszólaltak körülöttük a madarak,

már éveket éltek le együtt, úgy érezték, s a fiú végigsimított

az este megismert lány combján, aki hetekkel később,

miután csábítóan körültáncolta, neki ajándékozta szüzességét,

nem sejtve, elindul benne egy élet, és másfél hónap múlva

hiába kopog be hozzá a hosszú vonatút után a fiú, a gyermek,

mielőtt földi létre születne, kivándorol az örökkévalóságba.

Megjelent a Tiszatáj 2013/12. számában