Pollágh Péter versei

A sötétség pulcsijai

Hideg a víz, meztelen, szellemkislány ízű.

Amúgy nincs itthon íz. Csak a dagadó hold süt.

Arcomba hull a vakolat, ez most a púder.

Elvisz a taxisárga szorongás a semmiségbe,

nem vagyok jól magamtól, nem bírom már.

Eltöröm a javát: a sötéthez beszélek.

A kopóhoz. A világ felé akarok menni. Most.

Arra gondolok, meglepően sokan halnak

meg 79 évesen. Pompejkednek, azt hiszem.

Hallottam én is eleget a számok hívását,

ha eltemettem egy szót, egy szótalan évet,

nem nézte senki, volt-e benne lidérc.

Világító gép, te számító, mit akarsz tőlem?

Reggel van. Vánszorgó világos. Jáspisos.

A halványvérű villanykörte szemtelen néz:

lám, lidércnél maradandóbb az író úr talán.

Azt hittem, rács az, amit fogok,

derülök én is, mint a darakásás ég,

s nézem, amit rácsnak mondtatok.

Jön fel a nap, de ez nem rács,

csak idézőjelbe tettek minden ablakot.

Dédpiros

Sok ófotón ott vagyok.

Az a kerekfejű gyerek,

a szeme két kék gömb:

az voltam. Emlékszel?

A fájdalom, a nosztalgia

is kerek, innen lehetek

ismerős neked. Csak a hajam

piros. Mint a Dédié. Dédpiros.

Nem véres, inkább, akár az ír

zászló, vidám, szenvedélyes

csíkja: rókaszínben játszó.

Amolyan színemlék. Kopott,

ezért is mondom: Dédpiros.

Írek vagyunk: egyedül ránk nem hat

a pszichoanalízis: tanítgatott a Dédi,

ki csak egy kékvérű Északról,

tudod, ahol kicsit ásan beszélnek.

Pár száz éve kelták, vikingek

hajóztatták be hozzánk,

de akkor még nem Dédinek hívták.

Vagy pár százezer?

Még látta Bilbót. A színek hajnalát.

Talán még hallotta a gyűrű hívását.

Eltöröm a javát

Azt mondja: már ácsolják a nevem.

A 33. év keresztjére fölmászom,

s ugyanazt többé nem jelentem.

Megácsolták nekem, de más a fája,

mint a felfedező hajóknak.

A rímek hajnalán ropogtak

így a fák, a csemeték, a csontok,

régi szavaimról mind lemondok.

Vége, viszlát, lesz, ami lesz, végre

törhetem el én a sötét javát.

Nem fogja szellem

Reggel van: vánszorgó világos.

A mackóforma sublóton tűnik fel.

Ezüst. Nem fogja a szellem. Fog.

Eddig fiókban volt. Levelek alatt.

Nem kopott el. Csak fényesebb.

Előveszem, és felszögeli a kezem.

Nem tudom a színét. Tiszta vér,

egyre jobban él. Elővett kereszt.

Megjelent a Tiszatáj 2013/12. számában