Tiszatájonline | 2012. május 13.

Jichak Katzenelson: Ének a kiirtott zsidó népről

És ettől fogva napi tíz ment, naponta tízezer zsidó. De csakhamar

ez sem volt már elég: tizenötezret vittek el naponta. Fel sem fogható!

És ez a fallal, szögesdróttal körülkerített város a zsidó lakosaival

együtt szemem láttára pusztult és fogyott. Végül elolvadt, mint a hó.

[…]

(részlet)

Az elsők

1

És ettől fogva napi tíz ment, naponta tízezer zsidó. De csakhamar

ez sem volt már elég: tizenötezret vittek el naponta. Fel sem fogható!

És ez a fallal, szögesdróttal körülkerített város a zsidó lakosaival

együtt szemem láttára pusztult és fogyott. Végül elolvadt, mint a hó.

2

Zsidó Varsó! Nemrég még tele voltál, akár Jom Kippur ünnepén

a zsinagóga, vagy a Piactér az éves nagyvásár, a jarid napjain.

Volt, aki pénzt, volt, aki istent keresett. Volt lelki gazdag és szegény.

Tegnap még nyüzsgés volt itt, élet. Belül a lezárt város falain.

3

Most üres vagy. Sehol egy lélek. A zsidó Varsó kiürült teljesen.

Merő romhalmaz, meredő falak. Kietlenebb vagy, mint egy temető.

Utcáidon már holttestet se látni. Az összes utca néptelen.

A házak tárva-nyitva. Mégse megy be senki és többé nem is jön elő.

4

Az elsők, akiket meggyilkoltak: itt maradt árvák voltak, gyerekek.

Őnáluk szebbet, jobbat nem terem a föld, ez a mi gonosz mostohánk.

Mennyi vigaszt nyújthattak volna még nekünk e szerencsétlenek!

Bánatos, szótlan arcocskájuk láttán eloszlott volna sötét éjszakánk!

5

Negyvenkettő telén jártam egy menhelyen. Láttam az utcáról azon

frissiben behozott gyerekeket. Félrehúzódtam, volt ott egy zugoly.

Onnan figyeltem. Alig kétéves kislány ült a gondozónő ölében. Nagyon

sovány, halálsápadt. A szemét néztem. Lassan átjárt, milyen komoly.

6

Olyan volt, mint a saját nagymamája. Öreg. Nem kétéves – de száz.

S amit a nagymamája álmaiban sem, ő mindazt látta már a nap alatt.

Kétévesen. Szeméből kisütött a tenger kín és megpróbáltatás.

Ne sírj, mondtam magamnak. A kín elszáll, a komolyság marad.

7

A komolyság marad. Szétárad a világban, elmélyíti az ember életét.

A zsidó komolyság felébreszt és kijózanít. Kinyílnak tőle a vakok szemei.

Olyan a világnak, mint valami Tóra, prófécia, szentírás. Ne sírj! Elég!

Nyolcvanmillió gyilkos nem ér annyit, mint egy kisgyermek szenvedései.

8

Ne sírj! Láttam egy másik kislányt is a menhelyen. Ötéves lehetett.

Kiéhezett, síró kistestvérét etette. Az követelte s ellökte a falatot.

A híg lekvárba mártogatott sorban egy-egy darabka letört kenyeret,

azt csempészte öccse szájába ügyesen… Ó, hogy ezt látnom adatott,

9

hogy táplálja az árvát az ötéves anya! Hogy beszél hozzá! – ezt is, hallanom.

Anyámnak nem volt párja a világon – őbenne sem volt ennyi lelemény!

Már letörölte arcáról a könnyet. Már fel is vidította szóval. Mondhatom,

Solem Alehem se tudta volna jobban. Nagy adomány, hogy ezt láthattam én!

10

És láttam mást is ott az árvaházban, láttam a legszörnyűbb nyomort.

Bementem a következő terembe. Óriási tér, süvít a dermesztő hideg.

Pléhkályha állt a távoli sarokban. Körötte rongyos, didergő csoport.

Az izzó koksz vakító fénybe vonta a melegedő sovány testeket.

11

Egyik a lábacskáját nyújtogatta, másik kezét, pucér vállát a harmadik.

Volt köztük egy fiú, egy nagyon fiatal, a szeme fekete, akár az éj.

Mesét mondott nekik. Dehogy mesét! Egész testében remegett, amíg

beszélt. Jesaje, a te verseidben sem lobogott ekkora szenvedély!

12

A szent héberrel keverte a jiddist. Nem, nem! Szent volt minden szava.

Ó, hallgasd őt, Jesaje, figyeld a szemét, e lángoló zsidó tekintetet.

Ahogy fejét emeli, homlokát. Milyen kicsi és mégis mekkora!

Ennyire jó és igaz te sem voltál, Jesaje; nem volt ekkora hited.

13

És nem szóltál ily elragadtatással, mint ez a fiú ott a menhelyen.

Csak hallgatták őt tátott szájjal fivérei, nővérei, kis társai.

Nem Európa országaiban, városaiban vagy faluhelyen –

a földön sehol ilyet eddig nem lehetett még látni, hallani!

14

Elsőként ők pusztultak el, a gyerekek. Akik az éhezés gyötrelmeit

kiállták, a hideget, a tetveket. Apátlan-anyátlan árva volt zömük.

Megváltók lettek mind a szenvedésben. Mondjátok meg, elsőként mért nekik

kellett a végnapon – s milyen bűnért – a legnagyobb árat fizetniük?

15

Elsőként őket rabolta el a halál. Legyengült testük elsőként került

kordéra, kocsira. Akár a szemetet, úgy dobálták fel a nagyok. Órákon át.

Megölték őket. Nyomuk sincs már. Mindegyikük megsemmisült.

A legdrágábbak. Jaj nekem! Már nem vagyok, csak seb és pusztaság.

(1943. XI. 2–4.)

Halasi Zoltán: A gyermek évszázada (Jichak Katzenelson gyászéneke elé)
 


Jichak Katzenelson (1886–1944) lengyelországi zsidó költő, drámaíró. Jiddis és ivrit nyelven egy­aránt írt. Színművei a zsidó–lengyel együttélésről, a zsidó nép történelmi dilemmáiról szólnak. 1943–44-ben kilenc hónapot tölt egy franciaországi internáló táborban. Itt írja a lengyelországi soá és az egész holokauszt talán legmegrázóbb „emlékművét” Ének a kiirtott zsidó népről címmel. 1944. május elsején Auschwitzban ölik meg.

** A teljes poéma magyarul Halasi Zoltán önálló társzövegével együtt várhatóan 2012-ben jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában.