Sínek a végtelenbe, állandó készenlétben

DARVASI FERENC: ELVÁLIK

Darvasi Ferenc első prózakötete a Palatinus gondozásában megjelent Elválik a szerző folyóiratokban már közölt novelláinak gyűjteménye. A különböző szépirodalmi harctereken folyamatosan jelen lévő alkotót kritikusként is ismerhetjük, első, ugyancsak irodalmi, művészeti orgánumokban publikált, e tárgyban született írásait tartalmazó tanulmánykötete Határjárás címmel jelent meg 2010-ben. Érzékeny és alapos elemzéseinek olvasói tudják, hogy Darvasi jó tollú, megbízható ízlésű kritikus, prózái gyűjteményét szemlézve pedig úgy tűnik, ígéretes szépíró. Bár a kötet néhány gyengébben sikerült pillanata rontja az összképet, a végeredmény mindenképpen érdekes, és főként saját stílusjegyekkel bíró próza, amely persze nem akarja letagadni gyökereit. A lokális szcénák szociografikus bemutatása okán helyénvaló Tar Sándor elbeszéléseit előképként említeni, ezt egyébként az Elválikról születő kritikák (L. Dávid Péter: Az olvasás komolyságáról, ve­ritasnova.hu) is rendre megteszik. Valóban, Darvasi narrátorainak megszólalási módjai akár A mi utcánk elbeszélőihez is hasonlíthatók, távolságtartás és személyesség, semlegesség és résztvevő figyelem Tar poétikai megoldásaihoz nagyon is illő módon keveredik bennük. Darvasi prózájának terei közt egyfelől a vidék saját szabályok szerint működő helyszínei sorakoznak fel, miközben a regionalitás általános jegyei mellett egy térség jellegzetességei is jól észlelhetők. A szereplők egy részének mozgástere a hol beazonosítható univerzumként jelen lévő, hol csak díszletként a történetek körül lebegő Viharsarok, amely, megkockáztatható a feltevés, szándéka szerint mégiscsak egyedi identitás kialakítójaként kulisszája e történeteknek. Emellett a nagyváros jellegzetes alakjai és sorsai is felbukkannak, olykor egyetlen szövegen belül, a két sajátos tér közti mozgásban tematizálva a különböző életterek és lehetőségek között vándorló, marginalizálódó alakok sorsát.

Darvasi úgy tűnik, jól ismeri a vidékiség szépirodalmi megjeleníthetőségének hagyományát, bár eszközei több esetben kiszámítható módon működnek, többször mégis sikeresen lép túl előképein. A legjellemzőbb példa e tekintetben a Retúr című szöveg, amely az említett tematika számos lehetőségét megpróbálja felvillantani, miközben túlságosan direkt és kevésbé működő, valamint finom megoldásokat egyaránt felmutat. A pályaudvar melletti kocsmában dolgozó pincérlány történetét részben a kilátástalan életpályák helyeit túlhangsúlyozó részletetekből („Jöttél megrohadni oda, ahonnan mindenki menekül.”) szövi az én-elbeszélő narrátor. Miközben ugyanez az elbeszélés tartalmazza a nosztalgikus hazavágyódás egyik legfinomabb jelenetét is, amelyben a lány barátja újra és újra ugyanazt, a vidéki csapat győzelmével záruló Fradi–Békéscsaba meccset nézi. Bár a novellák felismerhetően a jelenben játszódnak, az egész kötetet körüllengi a nosztalgia, amely egyrészt a békési megyeszékhely focicsapata dicsőséges korszakának jeleneteit felvillantva a kilencvenes évek hangulatát idézi. Másfelől a vasútállomások, restik, remízek, éjszakai vonatok, váltók közt elterülő „senki földjei” és elhagyott iparvágányai közt mozgatva figuráit, a jelenre is érvényes, változatlan viszonyok közt, atmoszférájában és tárgykultúrájában is retro hangulatokkal játszik. Az alkotó láthatóan nagy elszánással és szenvedéllyel fut neki a vasút „megírhatóságának”, bár motívumai ugyancsak visszautalnak a modernség magyar irodalmának jellemző képeire (akár Krúdy vagy Kosztolányi prózájára), elképzeléseit jórészt eredeti módon valósítja meg, a vonat témáját szépen és helyenként kifejezetten finoman bontja ki. A címlap behavazott tájban egymásba futó vágányokat mutató fényképe és a hátoldalra applikált vasúti váltó rajzai hatásos keretbe foglalják a vonatozás szimbólumait sokoldalúan felmutató kisprózákat. Darvasi szellemesen ábrázolja a vasút tranzittereit és kellékeit: a Picurka „kuttyogó” felsővezetékeinek hangjánál csak a Fű kettő stadion mellett elsuhanó nemzetközi gyorsvonatának zaja lehet szebb, az Ünnepi ebéd hangjegyek látványát idéző villanyvezetékei vagy a fővárosi pályaudvarokat összekötő „királyvágányt” kereső kisfiú „vándorlása” a kötet talán legjobban sikerült momentumai. A vasút átmenetiséget sugalló terepei nemcsak a határhelyzetek sokaságát hivatottak megteremteni, a periféria alakjai sokszor innen, a vidéki vagy külvárosi pályaudvarokról indulva népesítik be a nagyvárosi környezet szcénáit is.

A novellák írója megfelelő távolságból szemléli alakjait, a realista, dokumentarista hangütést, a vázolt típusok iránti érzékenységet el is tudjuk hinni neki, a kötettel kapcsolatos hiányérzetek inkább a végső megoldásként kínált fordulatokat olvasva merülhetnek fel. Érzésem szerint éppen a kifejezetten a feszültségkeltésre épülő szövegek működnek döcögősebben: sem a színes bőrű szerelmével hazaállító egyetemista lány (Meglepetés), sem a meggyilkolt szerelme holttestének elrejtésére készülő utcaseprő (Másik ember) végsőkig kitartottá poentírozott szüzséjében nem jelenik meg valódi feszültség. Hasonló a helyzet néhány szándékoltan allúziókra építő prózával, amelyek (L. a Második fogás Móricz-utalásai: „Ma este kiiszom a főnököt a vagyonából…”) sokszor argumentálatlanul idéznek fel más világokat. Szerencsére nem ez jellemzi a futball uralta történetszálakat, a játék és az élet közhelyesen is működtethető struktúráiból épülő háló részletei ugyanis a vasúthoz hasonlóan aprólékosan kidolgozott és jól működő fonalai Darvasi novelláinak. A Picurka egyik hőse szüzességét is a pályán veszíti el, és bár ezek a képek is hordoznak ismerős elemeket, a Fű kettő szép gesztusainak érvényességét a jól érzékelhető reminiszcenciák sem rontják el. A szezon közben meghalni nem akaró futballista-narrátor számára a bálványként tisztelt edző, az ifi csapatot trenírozó Gyula bácsi halálában is példakép. Bár az életét a vacsoraasztalnál, csapata álombeli, sosemvolt győztes meccsét nézve bevégző Gyula tréner alakja Mándy Iván vagy Darvasi László hasonló vágyaktól fűtött labdarúgóit idézi, a történet sokadszorra „újrajátszott” verziója a Fű kettő hiteles pillanata.

Darvasi szándéka szerint a jelen valóságának megfigyelésre érdemes típusait vonultatja fel, bár fókuszában a szociológiai szempontból is érdekesnek vélt jelenségek állnak, a „kis magyar panoptikum” arcképcsarnoka korántsem teljes. A legtöbbször én-elbeszélő narrátorok áradó monológjaiból kibontakozó sorsok széles tartományban mozognak: a falu kurvája, az utcaseprő, a kalauz, a pincérlány, a DJ, a focista, a mizantróp zenész, a prostituált vagy a vágánybeállító fiának sorseseményei közül azonban nem mindegyik találja meg helyét a válogatásban. A könyv második felétől úgy tűnik, a kezdeti lendület megtörik: bár Az embergyűlölő elszigetelt életvitelű, homoszexuális egyetemistájának sztorija kifejezetten jól megírt szöveg, párnovellája, a fiú korábbi szerelmének új kalandja (Irány az élet) már igazából kiszámítható, kicsit jellegtelen életkép. Ahogy az Egész életen át? éppen szakító, vagy a Melanzs valamikori szerelmespárja, az Irodalmi kapcsolatok unalmas bölcsészei és A szavak embere kódfeltörő, barátnője elektronikus levelezését olvasgató programozója is élettelenebb, sablonosabb hősök, mint a többi elbeszélést benépesítő alakok. Talán csak e gyengébben kimunkált szövegek miatt tűnik úgy, hogy a kötet hitelesebben, erősebben jeleníti meg a regionális jellegzetességüket inkább őrző mikrovilágokat, mint a nagyobb dimenziójú élettereket. Az utolsó szöveg, az önreflexív és ironikusan őszinte Hungária viszont visszaad valamit a gyűjtemény első felének tempójából. A figuráit utoljára megfigyelő, majd a maga teremtette szövegvilágból „karneváli” módon szabaduló, a vonatról kétségbeesetten menekülő író alakja ötletes lezárása ennek a hibái ellenére is figyelemre érdemes kötetnek.

(Palatinus Kiadó, Budapest, 2012. 180 oldal, 2500 Ft)

BERTA ÁDÁM: EGON NEM FÁRADT

Első könyves szépíróként jelentkezett nemrég a kritikusként, műfordítóként bemutatásra már nem szoruló Berta Ádám is, prózáinak gyűjteménye az Egon nem fáradt a Kalligram gondozásában jelent meg. A borító a kiadó szokásos ötletes meg­oldásaihoz illő megbízható minőséget hozza. Az olvasói érdeklődést sikerrel felkeltő borítón a címben szereplő névből pirossal kiemelt on az elektronikus készülékek bekapcsolt állapotát mutató, az alatta lévő illusztráció a készenléti állapotot jelző „kalligráfia”. Az olvasó így készen állhat Berta Ádám prózájára, ám a könyvet végigolvasva úgy tűnik, meg is marad ebben a készenléti állapotban. Történetei ugyanis nem sok izgalomra adnak okot, bár ez részben a tudatosan szenvtelenre és neutrálisra hangolt, ironikus beszédmód következménye. Bármennyire is átgondolt vállalásnak tűnik azonban a kortárs világirodalom bizonyos retorikai alakzatainak és stílusjegyeinek imitálása, a novellák hatásaikban és megvalósulásukban is inkább ígéretek maradnak, és csupán utánérzésekként idéznek meg más dimenziókat.

A szándék persze fontos, a poétikai kísérlet is sokat ígérő: az irónia, a személytelenség és a felszínesség retorémáiból szőtt narráció alkalmazásával leírni a jelen magyar valóságának helyeit és szereplőit, ez a hang bár jelen volt, nem volt felülreprezentált a Hazai kortárs irodalomban. Ám a Berta Ádám által ábrázolt figurák, bár nyilvánvalóan tudatos poétikai gesztusokkal rajzolták őket ennyire élettelenre, kifinomultan kidolgozott semmilyenségükkel képtelenek tartós érdeklődést kiváltani olvasójukból. A válogatás első elbeszélésében (Bari) szereplő török giroszosfiú, Celal élete például egészen addig érdekes, amíg nem találkozik Edinával, a bölcsész-jegyszedőlánnyal. Az Edina zavaros és naiv világképét elénk táró leírások vélhetően szándékosan teszik furcsává és hiteltelenné kettejük románcát, de az eredményen sajnos meglátszik az erőlködés. A szöveg vége felé, hiába adnak gondolkodni valót a Nádas- és Mikszáth-intertextusok, az egész eseménysor jelentéktelenné válik. Az persze érezhető, hogy nagy munka van ezekben a novellákban, kifejezetten jó és életképes ötletnek tűnik például a csattanók és valódi megoldások elmaradása, ezt a technikát következetesen és megbízhatóan hozza a kötet valamennyi darabja. Nem a szerkezet átgondoltságával, megkomponáltságával, a zárlattal van tehát elsősorban baj, hanem az odáig vezető úttal. Berta prózájának érezhetően kiemelt problémája az emberi kapcsolatok motiválatlanságának ábrázolhatósága, a tudatosan személytelenre hangolt viszonyok megírhatósága. Bár az Egon nem fáradt világában valóban létező típusok is mozognak, alakjukat mégsem sikerül hitelessé tennie az őket megfigyelőnek. Főként igaz ez akkor, amikor valamilyen divatosnak tetsző téma erőltetett játékba hozásáról van szó. Ebből a szempontból a legrosszabbul talán a Két amcsi tali című novella működik, amely a pláza posztmodern terepére álmodja a saját nyelvi regiszterekkel bíró figurákat. Miközben a mallok mentális terének már számtalan, vélhetően az alkotó által is ismert szakirodalma van, és folyamatosan születnek az e világ specifikumait megíró szépirodalmi szövegek, ehhez a hagyományhoz csak úgy lehet érdemben csatlakozni, ha a narrátor hihetően ábrázolja azt a közeget, amelyről mindenkinek van saját tapasztalata. A Két amcsi tali elbeszélői mintha maguk sem ismernék saját univerzumukat, társadalomkritikának ez kevés, vélhetően nem is ez volt a cél, stílusgyakorlatnak viszont modoros és sok. A bukszus mögül szomszédok után leselkedő nyugdíjas házaspárjának élete a szerzői szándék szerint a sivárság esszenciájaként állna előttünk. A jó nyugdíj, a közös hobbi (a kukkolás, a tévécsatornák ismeretterjesztő műsorainak nézése) láthatóan a kiüresedett, perspektívátlan lét megtestesítői lennének, miközben a kényelmes és kiegyensúlyozott élet, az egymás iránti érdeklődés fennmaradása (barkochbázás tévéműsor- és újságcímekkel) okán ők inkább mindannyiunk vágyott életvitelének szereplői.

Persze akadnak jó ötletek, jobban sikerült momentumok, a Világoskék elefántok pirulákon ajánlása szerint Hemingwaynek szóló novella, amely szűkszavú, piáló hőseivel és homályba burkolózó szándékaik lebegtetésével idézi az amerikai prózaíró univerzumát. A Bonnie és Bonnie lányaik által egy helyre befizetett nyaraló apáinak utazása a hétköznapiból válik váratlanul és szórakoztatóan infernálissá. A Felújítás abszurd végkifejlete egy hasonlóan hétköznapi pillanatból bontakozik ki, a Lénárt Simon: Kábé legjobb barátok világtudást rejtő, intelemnek szánt mondatát szerencsére, a Berta-féle csattanó nélküli csattanónak hála, sosem tudjuk meg. A Téglák Csanytelekről a mechanikusan és immár értelmetlenül végzett tevékenységet, a házalapozást megszállottként űző hősének szűkszavúan felvezetett története pedig végre harmonikusan simul bele az író és narrátorai által annyira kedvelt elbeszélői hagyományba. Berta szereplőinek mindennapjaiban a véletlen és kiszámíthatatlan találkozások is jelen vannak, a hősök hol főszereplőként bukkannak fel, hol mellékalakként vesznek részt egymás életeiben, a prózák pedig váratlan helyzeteikkel meg is tudják olykor lepni olvasóikat. Van tehát ötlet ebben a kötetben, a következőben remélhetőleg hitelesség és lendület is lesz.

(Kalligram Kiadó, Budapest, 2012. 148 oldal, 2090 Ft)

 Kovács Krisztina

(Az írás a TÁMOP -4.2.2/B-10/1-2010-0012 témaszámú projekt keretében készült. A TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0012 „Az SZTE Kutatóegyetemi Kiválósági Központ tudásbázisának kiszélesítése és hosszú távú szak­mai fenntarthatóságának megalapozása a kiváló tudományos utánpótlás biztosításával” című projekt az Európai Unió támogatásával, az Új Széchenyi Terv keretében valósult meg.)

Megjelent a Tiszatáj 2013/11. számában