Tiszatájonline | 2013. december 9.

Jász Attila: tarkovszkivágások v.

robbanásként csobban a víz. mozdulat-
lanul állsz. gyenge szellőben fák, bokrok
hajladoznak. minden változik, folyton.
fénylik a nap szelíden. nincsenek zajok.
se madarak, se bogárzümmögés. se virág-
illat. még senki nem tudott ugyanarra
visszamenni. lábad között száraz fű zizeg.
még senki nem tudott ugyanarra vissza-
gondolni. emlékezni. vissza. bármire.
[…]

(SZTALKER, 1979)

SZTAVROGIN – …A Jelenésekben az angyal megesküszik, hogy idő többé nem lészen.

KIRILLOV – Ez ott nagyon találó; világos és pontos. Amikor az ember mindenestül eléri a boldogságot, akkor idő többet nem lészen, mert nem lesz rá szükség. Nagyon találó gondolat.

SZTAVROGIN – Hát hová dugják?

KIRILLOV – Nem dugják sehová. Az idő nem tárgy, hanem fogalom. Kialszik a tudatban.”

(Dosztojevszkij: Ördögök)

bárpult

egy lepusztult, kültelki bár leginkább arra

ad lehetőséget, hogy a főcímek észrevétlenül

fussanak rajta át. hajnali szürke hóesésből

lehessen belépni. észrevétlenül. üres, kihalt.

a pult mögött ásító pincér sincsen ott, csak

látszik. neoncsövek vibrálnak. valahogy így.

házfalak

téli hajnal, hideg lakás. résnyire nyitott

ablak. vaságy. fekete-fehér valóság. leg-

feljebb koszszínű. szomorú vagy, mivel

a korábbi felvételek tönkrementek.

omlik a vakolat. annál jobb, jössz rá később,

hiszen alapvetően át kell hangolni az egész

filmet. fekete, kormos falak. hidegen sütnek.

alakul, tisztul a látvány. a látszat ellenére.

őrtorony

megáll a terepjáró, várakozik. a fél-

homályban nedves bokrok sötétlenek.

csöpög a köd. folyik. arra figyelsz,

ahol a mellékutca végén esőtől csillog

a töredezett aszfalt. oda kellene jutni.

hirtelen gázt adsz, szád sarkában

kialudt csikk remeg. a fényszórók

visszfényében időnként becsillan

szomszédod szemüvege. lekapcsolt

fényszóróval haladsz, lehajtasz a mellék-

útról. az árokba, a bokrok közé. majd

vissza. aztán elhalkul a motor. ülsz csak.

hajtányhang

kivilágítatlan alagút, zseblámpa bizony-

talan fénye imbolyog. csillog a sínpár,

hajnali homályban hajtány bújik meg

a sáros ponyvák alatt. kék szikrák

pattognak, beindul halkan. zümmög.

sínek mellett

a táj nyugodt és elhagyatott a sínek

mellett. egyre nehezebb csendben lenni.

a sárbarna szűrő színesre vált. megérkeztél,

otthon vagy. a zóna istenéhez imádkozol,

belefekszel a derékig érő, sűrű növényzetbe.

virágok nyílnak a télben, illatanyag nélkül.

kisfa

durván öt méterről a kis fa megmozdítható.

egy földből kilógó kötélvéget rángatsz. a fa-

csemete minden húzásra fájdalmasan rándul

össze. nem szabadna hozzányúlni semmihez.

alázat és engesztelés. ha mégis megrángattad,

öntsd a fűbe félretett pálinkádat. üvegét állítsd

egy kőre emlékműként. egyenesen nem lehet

bejutni a kívánságszobába. kerülni kell. mindig.

tankcsapda

akkoriban még kisfiú voltál. láttad, hogyan

rakodták le őket a régi állomáson. akkor még

mindenki azt hitte, hogy. idehozták ezeket

a tankokat. valami készül. azóta itt vannak.

oldalra dőlve, hámló lánctalpakkal. az emberek

még benne ülnek. nem mennek már sehova.

csendhang

robbanásként csobban a víz. mozdulat-

lanul állsz. gyenge szellőben fák, bokrok

hajladoznak. minden változik, folyton.

fénylik a nap szelíden. nincsenek zajok.

se madarak, se bogárzümmögés. se virág-

illat. még senki nem tudott ugyanarra

visszamenni. lábad között száraz fű zizeg.

még senki nem tudott ugyanarra vissza-

gondolni. emlékezni. vissza. bármire.

szélhang

néhány fűcsomó az agyagos szántóföld

közepén. fújja a szél. rezeg. porszemcsék

kavarognak, akár a hóesés. egy föld-

darabon fekszel, körülötted álomvizek.

benne áznak gyerekkorod emléktárgyai.

zavaros víz. benne lebegnek a vágyak is,

melyek sohasem teljesülnek. egy női hang

a Jelenésekből idéz. „az idő közel van!” ennyi

marad a víz alatti monológból. minden el-

mozdul közben a helyéről. két ujjad vízbe lóg.

alagút

a szűk és sötét csőben nyomasztóan

csöpög a víz. a víz, a víz. folyton.

hangok és hallucinációk. igazi próba-

tétel. befelé kell haladni. egyre mélyebbre.

miközben folytonosan és őrjítően csöpög

a víz. mindenhonnan. hangok konganak.

ajtónyílás

két egymást boldogan ölelő csontváz mellett

egy folyamatosan nyikorgó, magától csukódó

és nyíló ajtó. fekete kutyaárny. mintha ott se

lenne, megnyugtatóan követ mindenhová.

hóhullás

kihalt , kültelki bár. megint szürke ember

lehetsz. a tárgyak túl hosszan hallgatnak,

megint hullni kezd a hó kint. az asztalon

üres poharak. peremükön neonfény csúszkál.

időhúzás

milyen hosszú az út hazáig. pedig valamikor

milyen közelinek tűnt a ház. kizárólag a színe

miatt meleg tejet adsz a fekete kutyának. mohón

kilefetyeli. tejfoltok rajzolata a padlón. nedves

ruhában koszos padlóra dőlsz, nyomban elalszol.

nem láthatod, ahogy a poharak az asztal széle felé

araszolnak halkan. a megszűnőben lévő idő mégis

meg lett örökítve. mégis. valami épp elkezdődik.

Megjelent a Tiszatáj 2013/11. számában