Jász Attila: tarkovszkivágások v.
robbanásként csobban a víz. mozdulat-
lanul állsz. gyenge szellőben fák, bokrok
hajladoznak. minden változik, folyton.
fénylik a nap szelíden. nincsenek zajok.
se madarak, se bogárzümmögés. se virág-
illat. még senki nem tudott ugyanarra
visszamenni. lábad között száraz fű zizeg.
még senki nem tudott ugyanarra vissza-
gondolni. emlékezni. vissza. bármire.
[…]
(SZTALKER, 1979)
„SZTAVROGIN – …A Jelenésekben az angyal megesküszik, hogy idő többé nem lészen.
KIRILLOV – Ez ott nagyon találó; világos és pontos. Amikor az ember mindenestül eléri a boldogságot, akkor idő többet nem lészen, mert nem lesz rá szükség. Nagyon találó gondolat.
SZTAVROGIN – Hát hová dugják?
KIRILLOV – Nem dugják sehová. Az idő nem tárgy, hanem fogalom. Kialszik a tudatban.”
(Dosztojevszkij: Ördögök)
bárpult
egy lepusztult, kültelki bár leginkább arra
ad lehetőséget, hogy a főcímek észrevétlenül
fussanak rajta át. hajnali szürke hóesésből
lehessen belépni. észrevétlenül. üres, kihalt.
a pult mögött ásító pincér sincsen ott, csak
látszik. neoncsövek vibrálnak. valahogy így.
házfalak
téli hajnal, hideg lakás. résnyire nyitott
ablak. vaságy. fekete-fehér valóság. leg-
feljebb koszszínű. szomorú vagy, mivel
a korábbi felvételek tönkrementek.
omlik a vakolat. annál jobb, jössz rá később,
hiszen alapvetően át kell hangolni az egész
filmet. fekete, kormos falak. hidegen sütnek.
alakul, tisztul a látvány. a látszat ellenére.
őrtorony
megáll a terepjáró, várakozik. a fél-
homályban nedves bokrok sötétlenek.
csöpög a köd. folyik. arra figyelsz,
ahol a mellékutca végén esőtől csillog
a töredezett aszfalt. oda kellene jutni.
hirtelen gázt adsz, szád sarkában
kialudt csikk remeg. a fényszórók
visszfényében időnként becsillan
szomszédod szemüvege. lekapcsolt
fényszóróval haladsz, lehajtasz a mellék-
útról. az árokba, a bokrok közé. majd
vissza. aztán elhalkul a motor. ülsz csak.
hajtányhang
kivilágítatlan alagút, zseblámpa bizony-
talan fénye imbolyog. csillog a sínpár,
hajnali homályban hajtány bújik meg
a sáros ponyvák alatt. kék szikrák
pattognak, beindul halkan. zümmög.
sínek mellett
a táj nyugodt és elhagyatott a sínek
mellett. egyre nehezebb csendben lenni.
a sárbarna szűrő színesre vált. megérkeztél,
otthon vagy. a zóna istenéhez imádkozol,
belefekszel a derékig érő, sűrű növényzetbe.
virágok nyílnak a télben, illatanyag nélkül.
kisfa
durván öt méterről a kis fa megmozdítható.
egy földből kilógó kötélvéget rángatsz. a fa-
csemete minden húzásra fájdalmasan rándul
össze. nem szabadna hozzányúlni semmihez.
alázat és engesztelés. ha mégis megrángattad,
öntsd a fűbe félretett pálinkádat. üvegét állítsd
egy kőre emlékműként. egyenesen nem lehet
bejutni a kívánságszobába. kerülni kell. mindig.
tankcsapda
akkoriban még kisfiú voltál. láttad, hogyan
rakodták le őket a régi állomáson. akkor még
mindenki azt hitte, hogy. idehozták ezeket
a tankokat. valami készül. azóta itt vannak.
oldalra dőlve, hámló lánctalpakkal. az emberek
még benne ülnek. nem mennek már sehova.
csendhang
robbanásként csobban a víz. mozdulat-
lanul állsz. gyenge szellőben fák, bokrok
hajladoznak. minden változik, folyton.
fénylik a nap szelíden. nincsenek zajok.
se madarak, se bogárzümmögés. se virág-
illat. még senki nem tudott ugyanarra
visszamenni. lábad között száraz fű zizeg.
még senki nem tudott ugyanarra vissza-
gondolni. emlékezni. vissza. bármire.
szélhang
néhány fűcsomó az agyagos szántóföld
közepén. fújja a szél. rezeg. porszemcsék
kavarognak, akár a hóesés. egy föld-
darabon fekszel, körülötted álomvizek.
benne áznak gyerekkorod emléktárgyai.
zavaros víz. benne lebegnek a vágyak is,
melyek sohasem teljesülnek. egy női hang
a Jelenésekből idéz. „az idő közel van!” ennyi
marad a víz alatti monológból. minden el-
mozdul közben a helyéről. két ujjad vízbe lóg.
alagút
a szűk és sötét csőben nyomasztóan
csöpög a víz. a víz, a víz. folyton.
hangok és hallucinációk. igazi próba-
tétel. befelé kell haladni. egyre mélyebbre.
miközben folytonosan és őrjítően csöpög
a víz. mindenhonnan. hangok konganak.
ajtónyílás
két egymást boldogan ölelő csontváz mellett
egy folyamatosan nyikorgó, magától csukódó
és nyíló ajtó. fekete kutyaárny. mintha ott se
lenne, megnyugtatóan követ mindenhová.
hóhullás
kihalt , kültelki bár. megint szürke ember
lehetsz. a tárgyak túl hosszan hallgatnak,
megint hullni kezd a hó kint. az asztalon
üres poharak. peremükön neonfény csúszkál.
időhúzás
milyen hosszú az út hazáig. pedig valamikor
milyen közelinek tűnt a ház. kizárólag a színe
miatt meleg tejet adsz a fekete kutyának. mohón
kilefetyeli. tejfoltok rajzolata a padlón. nedves
ruhában koszos padlóra dőlsz, nyomban elalszol.
nem láthatod, ahogy a poharak az asztal széle felé
araszolnak halkan. a megszűnőben lévő idő mégis
meg lett örökítve. mégis. valami épp elkezdődik.
Megjelent a Tiszatáj 2013/11. számában