Babits Mihály: Erato – Miklosovits László rajzaival

RÉSZLETEK

Énekek éneke

Heine

Az asszony teste költemény,

mit különös ihletésben

irt be a természet csodás

emlékkönyvébe az Isten.

Igen! az ihlet szállta meg

s ringatta teremtő lázba,

s a merev, lázadó anyagot

művészileg leigázta.

Valóban, énekek-éneke

az édes asszonyi forma,

és mintha minden karcsu tag új

csodás-szavu versszaka volna.

Óh millyen isteni eszme ez,

a fehér nyak – hattyu-ringás!

hol a fürtös főgondolat,

a büszke fejecske, hintáz.

Két bimbó epigrammai élt

varázsol a mell csúcsára

s mily édes köztük a szigorú

sormetszet harmoniája!

De leginkább plasztikus hatást

a csípők stilusa ér el,

s a közbevetett helyecske se rossz

a fügefalevéllel.

S nemcsak elvont poéma ez:

husa-vére van a dalnak,

keze-lába van; csókol, nevet,

s csengőn rimelnek az ajkak.

Valódi költészet lehel itt!

Báj minden fordulatban!

S a dalnak s nőnek homlokán

a tökélynek bélyege rajt van.

Dicsérlek téged, óh uram,

s előtted a porba hajlok:

mi mind csak kontárok vagyunk

melletted, mennyei dalnok!

Dalodnak szépségeibe

hadd merülök áhitattal:

tanulmányozni nem szünök azt

sem éjszaka, se nappal.

Igen! éjjel-nappal azt tanulom,

az időt is szánva mástól,

s lábszáram egyre vékonyodik

a sok-sok tanulástól.

A hársfaágak csendes árnyán…

Walter von der Vogelweide

A hársfaágak

csendes árnyán,

ahol kettőnknek ágya volt,

ott láthatjátok

a gyeppárnán,

hogy fű és virág meghajolt.

Fölöttünk az ág bogán

Ejhajahujj!

dalolt ám a csalogány!

Vigan futottam

ki a rétre

és kedvesem már várt reám.

Oly izgatottan

jött elémbe! –

Mily boldogság volt, Máriám!

Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!

Ejhajahujj!

Most is pirúl belé a szám.

S tréfás-kacagva

hamar ágyat

vetett szép pázsitos helyen.

Nevethet rajta

s titkon vágyat

érezhet aki arra jön,

mert jól láthatja a nyomot,

Ejhajahujj!

amit a fejem nyomott.

Ha tudná más azt,

hogy mi jártunk

ott: óh hogy szégyelném magam

Nem sejti más azt,

mit csináltunk,

csak ő maga, meg én magam,

meg egy kis madár a fán,

Ejhajahujj!

az nem árul el talán!

Aphroditéhez

Homérosz invokációja

Zengem az istennőt, aki Kyprosban született; ő

mézes ajándékot hoz a földre, örök mosolyával

isteni arcán, és kifakasztja a vágy bimbóit.

Üdvözlégy, gyönyörű gyönyöröknek asszonya! add meg

a szerelemgyujtó dalolásnak drága hatalmát:

minden isten előtt teneked zendüljön az ének!

Venus perversa

Richard Dehmel

Ülj le! Hét kereszt közöttünk!

Fő, hogy állatmódra nem szabad!

Lelkem már más ingerek fölött csüng:

magadat szeresd előttem, magadat!

Magadat csak! Vonagló szemérmed,

kéjvizes szemed, csukló nyögésed:

ez kell nékem! – végső kéjnek:

látni magányos őrjöngésed.

Óh te, hogyha újjad alatt melled

bimbaja, már fonnyatag,

földagad, mint valaha szerelmed

régi éjein dagadt –

bús tobzódás! – evvel hagyj betellni!

Magam kéje keserű öröm.

Hadd legyen vad gyönyöröm

a te bús vadságodon legelni!

amint csillapitod elhagyott

araként magányos vágyaid,

s mámoros kézzel kutatgatod

tested titkos boldogságait.

Mostan – édes – – tekinteted megtörik,

Óh, szemem megtört szemed hadd issza!

Rezzenés fut lábtól ajkakig –

Ne húzódj oly vadul vissza!

Undorodsz? Az unt tehénség

jobban tetszett? – –

S borzalom szalad

rajtunk át: ha bús fajunkra vénség

borul majd: a szerelemből ez marad!…

Római elégia

Goethe

Óh mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!

Mily jól értem a múlt és a jelen szavait!

Itt a tanácsot megfogadom, s naphosszat a régi

irók könyveiben keresek új örömöt.

Éjjel azonban más tudománnyal foglal el Ámor:

fél-tanulás mellett kétszeres igy a gyönyör.

S nem tanulás-e az is, mig kémlem a drága kebelnek

formáit, s kezem a karcsu csipőn lesuhan?

Igy értem meg a márványt, szellemem összehasonlit,

lát a tapintó kéz, látva tapintgat a szem!

Igy ha nehány órát ellopna napombul a kedves,

éjjeli órákkal kártalanit pazarul.

S nem mindég ölelünk, olykor csevegünk is okosan,

s mig ő szúnnyad, ezer gondolatot szövök én.

Sok versem született igy édes oldala mellett

és a hexameter ütemeit remegő

újjam az ő hátán olvasta ki. Lágyan aludt ő,

s halk lélekzete, mig szivemig ért, zene lett.

Ámor eközben a mécsre vigyázott, s római költők

éjeit álmodván vissza, magában örült.

Nászdal

Petronius, Arbiter

Nászra ma hát, gyöngypár; izzadjatok a szerelemben,

váljatok egy lénnyé, susogással, mint a galambok,

karral, mint indák, csókokkal, mint csigahéjak.

Vad játékaitokra az őrmécs fénye ragyogjon:

mindent lát éjjel, mindent feled reggel a lámpás.