Nagy Márta Júlia versei
Miközben virul a nyár fölötte,
Egy kád vízbe fojtaná magát,
Mert nem akarja senki a hajánál fogni,
Elvonszolni magával bárhová.
Zugló felragyog, azután elsápad:
Száz hajnal így nyargalt fölötte el,
És máshol találta magát a századikra.
Halálom úgyis a vízben lelem, tudom,
Kívánom, a zuhanyrózsa dúsan virágozzon,
Vízszirom-zuhatag, torlaszolj, boríts el.
[…]
Dió
Megfeketedett rajtuk a burok, száraz és
szilárd, áttörhetetlen. Mindennap egy
milliméterrel süllyednek lejjebb a talajban,
amitől felpuhulnak. És ahogy közelebb kerülünk
a télhez, sötétedik a föld, oszlani kezdenek benne
a burkok; kiássuk őket, rájuk csapunk a kalapáccsal,
és akkor vesszük észre, hogy a tartalmuk is töpörödött
és fekete, meg főleg ehetetlen. Hát idén már nemigen
sütünk aranygaluskát, szögeztem le, majd felkúsztam
a fára; hallani véltem, ahogy felnyög alattam az ág.
Ophelia is Having Sex with Watermonsters
VÍZ I.
Ez a lényeg, a lépcsőzetesség,
A fokról fokra haladás: Kavicsszív
Herceg nem aprózza el, sziklatömbbé
Akarja építeni magát. Bevehető a kövek
Országa, csak öleléseinkkel forrósítsuk fel,
Repesszük meg elemeit, tegyük törmelékké,
Mint hangyák a talajt, fúrjunk járatokat belé,
Áztassuk fel a földjét, van az is a kő alatt.
Meredhet rád, ahogy másra is, nagy szemekkel;
Amikor megkaptad, köveid hajítsd el.
VÍZ II.
Miközben virul a nyár fölötte,
Egy kád vízbe fojtaná magát,
Mert nem akarja senki a hajánál fogni,
Elvonszolni magával bárhová.
Zugló felragyog, azután elsápad:
Száz hajnal így nyargalt fölötte el,
És máshol találta magát a századikra.
Halálom úgyis a vízben lelem, tudom,
Kívánom, a zuhanyrózsa dúsan virágozzon,
Vízszirom-zuhatag, torlaszolj, boríts el.
Biztos csak halálunk nekem szánt része kell.
VÍZ III.
A sosem-volt halott gyerek anyjának levelére
Méltó válasz csakis a négyhetes némaság.
Négy hetet hazudott, nem tudta pontosan,
Mit látott, kettejük tetemét, vagy teste
Furcsaságát: elkezdtem rohadni, futott
Át az agyán, pedig elvileg még élek.
Ez lehetett egy darab belőlem, esetleg
Egy kis darab belőled, fele-fele halál,
Klóros vízben kavargó tetem,
Majd a szennyvízben utazás
Kettősünkhöz illő apoteózisa,
Mert hogy is érhetett volna méltóbb véget.
De mit tehettem volna, kihalászom,
Aztán megszárítom a késő nyári napon,
hogy tartsam az ágy fölött, befőttesüvegben?
Én nem tárolom a halott gyerekedet.
Akkora sem volt, mint a szemünkben a hideg
Az utolsó együtt töltött reggel.
VÍZ IV.
A régi kerékvágás, mondhatni.
Arc visszafehéredik, haj megfeketül,
Makacsul tépkedi ki az ősz szálakat,
És egy szót, egyetlenegyet se mond;
Megkísérel mindenkit ölelni,
Hogy testét klóros hab nyaldossa,
És magát a porcelánfehérnek adja el:
Ophelia fürdik, lábai széttárva,
Méhébe csorog az áttetsző zuhatag,
És vízcseppek öltik fel a régi alakját,
A tengernyi vízgyerek örökre ott marad,
Soha, soha nem hagyják többé el.
Ophelia álmában vízi szörnyeket szül,
Felmetszik ágyékát az éles kövek,
Ophelia országa így veszett el,
Elég volt hozzá a trójai küret.
VÍZ V.
Rothadt lélek hamarabb oszlik, kőszív könnyebben törik;
Adjátok nekem egész Zuglót, hogy bárhol megszállhassak ott.
Mert itt nem fukarkodnak a szerelem szavával,
Életre esküsznek egy percért is. De aztán ki takarítja el
Méhünk szemetét és ágyékunk savát?
A seholse nyarában akarok rekedni, onnan nyitni
Ablakot a télre; télen a nyárra, ahol egy gróf lakik,
Bársony a mellénye, karmazsin csizmája.
Most épp csikorognak: a dermedt ágak, a poros beton,
A fogaim közt a csontdarabok; mint kopogósra
Fagyott cinegék a fákon, mint a szorongatott,
Roppanó torok. Mindenki úgy gyászol, ahogy illik,
Ahogy tud. Azt hitted, senki sem jön utánad,
Hidd el, hamarabb, mint eddig bárki után.
Úgy nyomja el az emlékedet, mint cigarettát
A más bőrén, véletlenül – az a másik meg nem
Tudja, mibe nyúlt az égő csikken kívül.
Megjelent a Tiszatáj 2013/10. számában