Nagy Márta Júlia versei

Dió

Megfeketedett rajtuk a burok, száraz és

szilárd, áttörhetetlen. Mindennap egy

milliméterrel süllyednek lejjebb a talajban,

amitől felpuhulnak. És ahogy közelebb kerülünk

a télhez, sötétedik a föld, oszlani kezdenek benne

a burkok; kiássuk őket, rájuk csapunk a kalapáccsal,

és akkor vesszük észre, hogy a tartalmuk is töpörödött

és fekete, meg főleg ehetetlen. Hát idén már nemigen

sütünk aranygaluskát, szögeztem le, majd felkúsztam

a fára; hallani véltem, ahogy felnyög alattam az ág.

Ophelia is Having Sex with Watermonsters

VÍZ I.

Ez a lényeg, a lépcsőzetesség,

A fokról fokra haladás: Kavicsszív

Herceg nem aprózza el, sziklatömbbé

Akarja építeni magát. Bevehető a kövek

Országa, csak öleléseinkkel forrósítsuk fel,

Repesszük meg elemeit, tegyük törmelékké,

Mint hangyák a talajt, fúrjunk járatokat belé,

Áztassuk fel a földjét, van az is a kő alatt.

Meredhet rád, ahogy másra is, nagy szemekkel;

Amikor megkaptad, köveid hajítsd el.

VÍZ II.

Miközben virul a nyár fölötte,

Egy kád vízbe fojtaná magát,

Mert nem akarja senki a hajánál fogni,

Elvonszolni magával bárhová.

Zugló felragyog, azután elsápad:

Száz hajnal így nyargalt fölötte el,

És máshol találta magát a századikra.

Halálom úgyis a vízben lelem, tudom,

Kívánom, a zuhanyrózsa dúsan virágozzon,

Vízszirom-zuhatag, torlaszolj, boríts el.

Biztos csak halálunk nekem szánt része kell.

VÍZ III.

A sosem-volt halott gyerek anyjának levelére

Méltó válasz csakis a négyhetes némaság.

Négy hetet hazudott, nem tudta pontosan,

Mit látott, kettejük tetemét, vagy teste

Furcsaságát: elkezdtem rohadni, futott

Át az agyán, pedig elvileg még élek.

Ez lehetett egy darab belőlem, esetleg

Egy kis darab belőled, fele-fele halál,

Klóros vízben kavargó tetem,

Majd a szennyvízben utazás

Kettősünkhöz illő apoteózisa,

Mert hogy is érhetett volna méltóbb véget.

De mit tehettem volna, kihalászom,

Aztán megszárítom a késő nyári napon,

hogy tartsam az ágy fölött, befőttesüvegben?

Én nem tárolom a halott gyerekedet.

Akkora sem volt, mint a szemünkben a hideg

Az utolsó együtt töltött reggel.

VÍZ IV.

A régi kerékvágás, mondhatni.

Arc visszafehéredik, haj megfeketül,

Makacsul tépkedi ki az ősz szálakat,

És egy szót, egyetlenegyet se mond;

Megkísérel mindenkit ölelni,

Hogy testét klóros hab nyaldossa,

És magát a porcelánfehérnek adja el:

Ophelia fürdik, lábai széttárva,

Méhébe csorog az áttetsző zuhatag,

És vízcseppek öltik fel a régi alakját,

A tengernyi vízgyerek örökre ott marad,

Soha, soha nem hagyják többé el.

Ophelia álmában vízi szörnyeket szül,

Felmetszik ágyékát az éles kövek,

Ophelia országa így veszett el,

Elég volt hozzá a trójai küret.

VÍZ V.

Rothadt lélek hamarabb oszlik, kőszív könnyebben törik;

Adjátok nekem egész Zuglót, hogy bárhol megszállhassak ott.

Mert itt nem fukarkodnak a szerelem szavával,

Életre esküsznek egy percért is. De aztán ki takarítja el

Méhünk szemetét és ágyékunk savát?

A seholse nyarában akarok rekedni, onnan nyitni

Ablakot a télre; télen a nyárra, ahol egy gróf lakik,

Bársony a mellénye, karmazsin csizmája.

Most épp csikorognak: a dermedt ágak, a poros beton,

A fogaim közt a csontdarabok; mint kopogósra

Fagyott cinegék a fákon, mint a szorongatott,

Roppanó torok. Mindenki úgy gyászol, ahogy illik,

Ahogy tud. Azt hitted, senki sem jön utánad,

Hidd el, hamarabb, mint eddig bárki után.

Úgy nyomja el az emlékedet, mint cigarettát

A más bőrén, véletlenül – az a másik meg nem

Tudja, mibe nyúlt az égő csikken kívül.

Megjelent a Tiszatáj 2013/10. számában