Tiszatájonline | 2013. november 13.

Xaver Bayer: Carime a macskáját hívja

Csak állok ott, lecsüngő karokkal, nyugalom honol az utcákon itt a városszélén, jó meleg az áprilisi éjszaka, és nem tudom, mit is kéne még mondanom, hiszen már odafent a lakásban elbúcsúztunk egymástól, és Carime a macskáját hívja. Nem sokkal múlt tizenegy óra, a kocsim éppen szemben parkol. Habár világos, hogy évekig nem fogjuk látni egymást, nem tudom, mit kéne még mondanom, és Carime a macskáját hívja. Nem gyakran csinál ilyesmit, mondja Carime, csak néha napján. Talán féltékeny rám, mondom, és egy kicsit kettesben megyünk az utcán felfelé. Már napközben is alig járnak itt autók, és mostanra egyáltalán nincs forgalom. Az előkertek fái mögött néhány villa ablakában a tévék kékes fénye dereng, és egészen az utca végén, ahol már az erdő kezdődik, egy kiégett lámpa nyújtózik az ég felé. Egyszer, meséli Carime, a macskának valahogy sikerült felmásznia egy erkélyre, ahonnan aztán nem tudott lejönni. Szerencsére meghallotta a miákolását, és egy véletlenül a közelben tartózkodó villanyszerelő fel tudott menni érte a létrájával. Carime megrázza a kulcscsomóját, és ismét a macskát szólongatja. Valószínűleg csak a közelben kóborol, próbálom megnyugtatni, elvégre telihold van. Carime ismét megrázza a kulcscsomóját. Csak a rovarokat lehet hallani, és a távolban a metró hangjait, amelynek sínpárja a föld fölött visz a közelben lévő végállomáshoz. Valószínűleg érzi, hogy hamarosan elutazol, és még egyszer ki akarja használni a szabadságát, mondom. Az utca végén, a remegő fényeknél megfordulunk, és lassan elindulunk visszafelé. Nem tudom, mit kéne mondanom. Carime ismét a macskát szólongatja. Kissé fáj az aggodalom a hangjában. Talán a fekete kandúr miatt aggódik ennyire, mondja Carime, aki néha a környéken kóborol. Gyakran látott nyesteket is. Azt mondom Carimének, hogy egész biztosan haza fog jönni az a macska. Bizonyára felbukkan, amint elindulok, mondom. Elhaladunk egy elektromos vezetékeket tartó oszlop mellett, amelyre egy eltűnt macska fotóját ábrázoló papírt ragasztottak. Megállunk és elolvassuk az állat leírását, továbbá megnézzük a megtaláló számára kilátásba helyezett jutalom összegét. Hát ez remek, mondja Carime, majd nyomban ezután még egyszer és annál aggodalmasabban hívja a macskáját. Csak most tűnik fel, hogy pont úgy hívják az állatot, mint egy szicíliai írót. Megkérdezem erről Carimét, de ő nem ismeri az írót. Egyszer csak hangosabbá válik a közelben egy autómotor zúgása, majd egy kocsi suhan el előttünk, nyilvánvalóan átlépve a környékre érvényes sebességkorlátozást. Carime azt mondja, csak nehogy a macska az autók közé ugorjon. Továbbmegyünk, lefelé az utcán, és Carime a macskáját szólongatja. Te indulj csak el nyugodtan, mondja Carime, majd megáll, egyáltalán nem kell velem várakoznod. Nem sietek, mondom, és továbbmegyünk. Csak a rovarok ciripelését és Carime kulcscsomójának zörgését lehet hallani, és Carime egyre csak szólongatja a macskáját. Ahol az utca egy széles kanyart követően az autóútba torkollik, megfordulunk. Fogadok veled, mondom, hogy hazaér, amint elindulok. Aha, mondja Carime. Visszamegyünk a házhoz, amelyben Carime lakik, és amellyel szemben a kocsim van leparkolva. Menjünk el még egyszer a végéig, javaslom, így hát elindulunk, és Carime egyre csak zörgeti a kulcsait, és hívja a macskáját. Amióta annyi fát kivágtak innen, mondja Carime, de aztán nem folytatja, hanem még egyszer a macskáját hívja. Azt hiszem, mondom, egyszerűen csak arról van szó, hogy körbeszaglászik a környéken, ehhez igazán joga van, vagy nem? Carime bólint, és megint az utca végén vagyunk, a kiégett lámpa alatt. Talán az erdőbe futott, kérdezem. Lehet, feleli Carime, majd bekiált az erdőbe a macskája után. Néhány lélegzetvételig nem mozdulunk és fülelünk, de a rovarokon kívül semmit sem hallani. Nem, mondja Carime, menjél csak haza, egy óra múlva majd újra megpróbálom. Általában magától visszajön, kérdezem. Igen, feleli Carime. Visszasétálunk Carime házához. Biztos vagy benne, hogy ne várjak még egy kicsit, kérdezem. Igen, köszönöm, feleli Carime, de aztán felfigyel egy zörejre, ami nekem nem tűnt fel, elfordul tőlem, megrázza a kulcscsomóját, és a macskáját hívja. Nem gyakran fordul elő ilyesmi, tudod, mondja Carime. Csak azért csinálja, mert féltékeny rám, mondom. Tudod egyébként, kérdezi Carime váratlanul, de éppolyan hirtelen félbe is hagyja a mondatot. Micsodát, mondom valamivel később, és mesterkélten felnevetek. Carime a macskáját hívja. Egy percig mindketten várunk, majd anélkül, hogy kivenném a kezem a nadrágzsebemből, egy gombnyomásra kétszer felragyognak a narancsszínű fényszórók, és azt mondom, meglátod, biztosan felbukkan, amint elindulok, és Carime azt mondja, igen. Köszönöm, hogy ilyen sokáig vártál velem, mondja, és én minden jót kívánok neki, majd beszállok a kocsiba, gázt adok, és Carime a háza előtt áll, és néz rám, és megrázza a kulcscsomóját, és a macskáját hívja.

Bartók Imre fordítása