100 éve született Albert Camus – A demokratikus lázadás teoretikusa

INTERJÚ JEANYVES GUÉRIN FRANCIA IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL, CAMUS-KUTATÓVAL

2013. október 17–18-án az ELTE BTK Francia Tanszéke, a CIEF (Egyetemközi Francia Központ) és a Sorbonne Nouvelle – Paris 3 közös szervezésében, a Francia Intézet támogatásával Albert Camus születésének 100. évfordulója alkalmából kétnapos nemzetközi konferenciát tartottak, amelyet Jeanyves Guérin irodalomtörténész, Camus-kutató nyitott meg. A professzor a konferencia másnapján „Az író és a történelem” címmel tartott előadást doktoranduszok számára. Guérinnel az előadást követően Marczisovszky Anna beszélgetett.

A kétnapos Camus-konferencia egyik konklúziója, iménti előadásával összhangban, hogy Camus ma ugyanolyan aktuális, mint régen. A Camus-oeuvre recepciójának harmadik szakaszába lépett: először a háborút követően Németországban, Olaszországban, Japánban aratott elsöprő sikert, majd a hatvanas években Spanyolországban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, ma pedig Iránban, Kínában, Algériában olvassák és fedezik fel műveit. Mitől aktualitás ma is?

Egyetlen kifejezéssel élve annyit mondanék: huszonegyedik századi íróról van szó. Műveiben olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek ma is felkavarják a közvéleményt, az intellektuális környezetet; a demokráciával kapcsolatos kérdésekről van. A demokrácia kialakítása, védelme, elmélyítése foglalkoztatja. Bár műveiben kevés szó esik explicit módon a demokráciáról – e gondolat lényegét a háború után egyetlen, igen tömör cikkében foglalja össze –, Camus mégis a demokrácia minden értékét képviselő szerző. A szabadság, az igazság fogalma állandóan visszatér újságcikkeiben, de folyamatosan jelen van szépirodalmi műveiben is. Az író, az újságíró, a polgár egyaránt tesz azért, hogy olvasóiban kialakítsa a demokratikus öntudatot. Demokráciára nevel, a demokrácia nevelője.

A konferenciát megnyitó előadásában beszélt arról, milyen döbbenetes ma látni Camus éleslátását Sartre elvakultságával szemben. Említette azt is, hogy Camus inkább Hannah Arendt, Raymond Aron szellemiségéhez áll közelebb. Arendthez hasonlóan Camus-t is sok támadás érte, és magányos figurának számított – véleménye szerint mennyire szükségszerű az ilyenfajta elszigetelődés?

A Sartre–Camus-ellentét mára közhellyé vált, de általában véve szeretjük az irodalomtörténetet is különböző személyiségek közötti ellentétek mentén megragadni, gondoljunk a Corneille–Racine-párosra a tizenhetedik, a Voltaire–Rousseau-ra a tizennyolcadik, majd a Camus–Sartre-ra a huszadik században. Sartre sokkal inkább a korszellemhez kötődik. Progresszivista, aki a háború után akkor csatlakozik a szovjet típusú kommunizmushoz, amikor a Kommunista Párt különösen meghatározó Franciaországban és a bolsevik mítosz ragyog. Ilyen értelemben a Kommunista Párthoz kötődő baloldalon Camus minden bizonnyal kisebbségben van, legalábbis ami a háború utáni Franciaország intellektuális, és hangsúlyozottan nem az irodalmi részét illeti. Kétségtelenül szabadságharcos, elszigetelt, de ne feledjük, rengeteg olvasója van! Kifejezetten olvasott szerzőnek számított, és számos – fiatal! – olvasóját vezette a demokrácia eszméje felé. Vitathatatlan, hogy Franciaországon kívül találhatott csak szövetségesekre, az említett Hannah Arendt nagyra becsülte Camus-t, írja is 1950-es szövegeiben, olvassa és sokra tartja A lázadó embert. Hogy Arendt is elszigetelt lett volna? Talán valamennyire marginalizált helyzetben volt, ehhez azonban nem ismerem eléggé az amerikai egyetemi berkeket; az mindenesetre kétségtelen, hogy szoros rokonság, bizonyos konvergencia volt Camus és Arendt között, ahogyan az európai értelmiség más kiemelkedő alakjai, például Ignazio Silone, George Orwell, Karl Jaspers között is.  Ugyanakkor erőteljes rokonság van Camus és a közép-kelet-európai kommunista országok írói között, ahogyan ez a konferencián Mészöly, Kertész kapcsán is több ízben felmerült, de ugyanúgy Lengyelország, Csehország, vagy más országok írói kapcsán is.

Nemcsak olvasói voltak tehát, hanem hasonlóan gondolkodó társai is, akiknek a létezéséről természetesen nem mindig tudott. Camus-ra sokkal inkább egy francia nyelvű, európai íróként érdemes gondolni.

Iménti előadásában sokat beszélt arról, miként írhat egy író saját olvasóközönségével „szemben”: Camus is – bár sok olvasója volt – ezt tette?

1944–45-ben a Combat című újságba ír, amely a francia ellenállás egyik lapjaként demokrata és szocialista elkötelezettségű – természetesen nem túl nagy számú – olvasóközönséggel rendelkezik. Szépirodalmi műveivel, például A pestissel, majd színdarabjaival szélesebb közönséget céloz meg, olvasóit, ahogy említettem, a demokratikus eszmeiségre neveli. Ugyanakkor olyan baloldali szerző, aki a baloldalon uralkodó eszmékkel szemben ír. Amikor újságcikkeiben, később A lázadó emberben a szovjet típusú kommunizmust kritizálja, saját közönsége egy részével megy szembe, akiket majd Sartre képvisel. Az 1952-es éles vitában Sartre a marxizmus-leninizmus nevében ítéli el A lázadó embert, ahogyan később Barthes a marxizmus-leninizmus nevében marasztalja el A pestist. Világos, hogy Camus ekkor nem felel meg a korszellemnek. Olvasóközönsége összetett, míg az egyik része a demokratikus értelmiséghez kötődik, a másik része elveti Camus szociáldemokrata elköteleződését. A háborút követő marxista, marxizáló progresszivizmus sokkal dominánsabb Franciaországban, mint a demokratikus befolyás, Camus tehát kisebbségbe kerül.

Azt mondta, többek között azért érzi magához közelinek Camus-t, mert kiállt az elvek, az eszmék oszthatatlansága mellett. Ezen mit ért pontosan?

Camus egy olyan deontológiát ír elő, amelynek értelmében nem lehet helyeselni egyik helyen azt, amit máshol elítélünk. Ezt a leckét a háborúban tanulta meg. A második világháborút a náci Németország ellen vívták, az ellenállás, amelyhez 1943-ban csatlakozott, a megszállás és az elnyomás ellen jött létre. Camus ugyanakkor azt próbálja elmondani, hogy az áldozatok ugyanúgy hóhérrá is válhatnak. Hogy az üldözöttekből üldözők is lehetnek. Azt gondolja, hogy minden üldözőt, minden hóhért el kell ítélni, mint mondja, „a hóhérok egyazon családhoz tartoznak”. Márpedig, mivel a huszadik század az ideológiák százada, kialakult a egyfajta háborús kultúra, háborúban pedig nyerni kell. De ehhez nem szabad, hogy az embernek skrupulusai legyenek. Szemben állunk az ellenséggel, és lőni kell. Legyen szó akármilyen pacifista családapáról, meg kell ölni a velünk szemben álló katonát. Ez a háborús kultúra az értelmiség körökben, az irodalmi körökben is éreztette hatását: az ellenfél démonizálódott, akit el kell pusztítani, meg kell semmisíteni, de legalábbis illegitimmé kell tenni. Ez az a háborús kultúra, amelyet Camus elutasít. Hiszen ez azt is előírná, hogy nem vagyunk tekintettel sem a módszerekre, sem a szövetségesekre – nyerni kell, minden áron, ehhez pedig a legerősebbnek, a legjobban felszereltnek, esetleg a legravaszabbnak kell lenni. Még akár hazudni is lehet. Camus visszautasítja a politikának ezt a kissé machiavellista tévelygését, számára a bűn mindenhol bűn, a láger mindenhol láger. Nevén kell nevezni a koncentrációs tábort, mert az koncentrációs tábor, még a szocializmusban is. Ez a végtelen koherencia, ez Camus: úgy válik szovjetellenessé, ahogyan náciellenessé vált, pontosan ugyanazokból az okokból kifolyólag. A totalitarizmus kritikájával magyarázható óriási népszerűsége Lengyelországban, Csehországban, de más országokban is. Az áldozatok között alapvetően nem szabad különbséget tenni. Az elnyomás minden egyes áldozata az emberi fajhoz tartozik, ezek az elvek pedig univerzálisak.

És ez magyarázza azt is, hogy Camus nem állt ki Algéria függetlensége mellett?

Ez egy nagyon bonyolult kérdés. Egyfelől élesen kritizálja a kolonializmust. Még a háború előtt, 1938-39-ben kemény hangú cikkekben leplezi le a gyarmatosítás igazságtalanságait, komoly kutatásokat végez az algériai Kabília-hegységben, és megállapítja, hogy az emberek éheznek, hogy kutyákkal küzdenek meg a szeméthegyekben fellelhető hulladékért, hogy nincsenek utak, kórházak, iskolák, az egész régió teljesen magára van hagyva, és hogy a kolonializmus jótékony hatásai egyáltalán nem érintik Kabíliát.

A háború után azonban eltávolodik Algériától. Már nem ismeri olyan közelről az arab militánsokat, akik fiatalabbak, radikálisabbak, mint a 30-as években voltak. Rendszeresen jár Algériába, jól ismeri a politikai helyzetet, de elveszíti közvetlen kapcsolatát az arab társadalommal. A háború kitörése nagyon mélyen érinti, mivel minden áron el akarta kerülni. Azt is mondhatjuk, klasszikus baloldali állásfoglalást képvisel: számára az Algéria-kérdés elsősorban gazdasági és társadalmi probléma. Látja az ordító egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, azt, hogy nincs fejlődés, mindig is (1938–39-ben, 1945-ben, 1955–56-ban) azt mondta, hogy gazdasági fejlődés, igazságos rendeletek, szociális törvények kellenek. Ugyanakkor alábecsüli a követelések politikai és nacionalista dimenzióját. Álma, vagyis inkább utópiája egy olyan Algéria, amely „plurális”, egalitárius és francia. De ekkor már túl késő volt. A gyarmatosítók és az algériai francia elit elmulasztotta mindazon lehetőségeket, amelyek megteremthették volna a szolidaritást – Camus ezt készséggel elismeri. Érzelmileg, kulturálisan azonban elutasít egy olyan Algériát, amely az övéit kizárná a hazából. Akkoriban az FLN (Front de la libération nationale) programja, az FLN valódi programja egy arab-iszlám Algéria létrehozása volt, ahol sem a franciák, sem az őshonos zsidók számára nem volt hely. Camus megértette, hogy az FLN által létrejövő algériai függetlenség megszüntette volna azt az Algériát, amelyik valaha az övé volt. A függetlenség elutasítása elsősorban tehát az FLN elutasítását jelentette. Ennek következtében természetesen rossz szemmel néztek rá, de a mai algériai írók már megértik, azt nem mondom, hogy elfogadják, de megértik a függetlenség elutasítása mögötti okokat. Azóta sok idő eltelt, az FLN minden hatalmat megszerzett, iszlamizálta az országot, ma már sokkal több nő jár kendőben, mint régebben, a jogszabályozás a Korán legszigorúbb előírásai és értelmezései szerint valósult meg, a fiatalok reménytelenül keresnek munkát, miközben a párt és a hadsereg elitje túlzott kiváltságokkal rendelkezik. Camus figyelmeztetéseit tehát ma már meghallják Algériában, a fiatal egyetemisták értik és olvassák műveit. A hivatalosság természetesen – az egykori nacionalista forradalmárok örököseiként – sokkal ellenállóbb. Az írók, az egyetemisták azonban nagyon is nyitottak a demokratikus Camus életművére. Az arab tavasz, amely még nem jutott el Algériába, de egy nap, szükségszerűen, el fog jutni, A lázadó emberben megfogalmazott tézisekre rímelő tavasz lesz.

Mindennek ellenére, az egyik előadó szerint Olaszországban Camus-t egy bizonyos „mediterrán identitás” atyjaként tartják számon. Mit gondol erről?

Ha jól értettem az előadást, akkor bizonyos fenntartásaim lennének ezzel kapcsolatban. A mediterrán gondolat a fiatal Camus-nál, az 1937–38-as írásaiban jelenik meg, és kizárólag a Mussolini-féle fasizmus ellenében beszél erről, vagyis a helyzet szülte szövegekről van szó. Később megfeledkezik erről a gondolatról, az egységes Európa kialakítását helyezi előtérbe. A mediterrán egység gondolata majd A lázadó emberben tér vissza, de más szinten, itt szembeállítja a mediterrán, elsősorban görög, pogány kultúrát a német ideológiával, amelyből a nácizmus és a kommunizmus születik. De például az algériai háború kapcsán nem is beszél erről. Néhány kevésbé jelentős írásából levonhatjuk azt a következtetést, hogy szerinte van egy mediterrán régió, egyfajta vendégszeretet, egy közös életfelfogás, és kiolvasható e szövegekből egy olyan gondolat is, amely a Földközi tenger északi és déli országai közötti párbeszéd mellett foglal állást. E párbeszéden túl azonban kifejezetten nehéz lenne továbbmenni, mégpedig azért, mert hatalmas ellentétek választják el a két területet: míg északon virágzó gazdaságot találunk, a dél sokkal szegényebb, a laicizált északkal szemben a dél kimondottan vallásos, valamint az izraeli-palesztin konfliktus is mélyen megosztja ezeket az országokat. Vannak tehát szövegek, nem vitatom, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak, de nem gondolnám, hogy központi kérdésről lenne szó. Az egységes, demokratikus Európa kialakításának gondolata sokkal hangsúlyosabb és inkább megvalósítható számára, míg a mediterrán egyesült államok gondolata távoli célkitűzés lehet. Az egységes Európa mellett azonban már ’44–45-től kezdve kiáll (például a Levelek egy német baráthoz című írásaiban), úttörője, prófétája e gondolatnak, és több ízben is említi, hogy ez az Európa nem csak a nyugati országokat foglalja magába, hanem a kommunizmus alól felszabaduló keleti országokat is, amelyek egyaránt a nagy, egységes Európához tartoznának.

A konferencián elhangzott előadások a filozófus Camus-t is különböző megközelítéseből mutatták be: szó esett a misztikus, a naturalista, az ateista Camus-ről. Véleménye szerint melyik áll hozzá a legközelebb?

Camus sem filozófusnak, sem értelmiséginek nem tartotta magát. Amikor megkérdezték, hogyan definiálja magát, azt mondta, művész, író, bizonyos helyzetekben újságíró. Bár végzett filozófiai tanulmányokat, de eltávolodott a filozófiától, nincs szilárd filozófiai kultúrája, olvasmányai irodalmi jellegűek, és inkább a filozofikus regényírókkal említhetjük együtt, mint amilyen Dosztojevszkij, Proust, Malraux. A szó hagyományos értelmében tehát nem tartja magát filozófusnak, amennyiben filozófián a tanítást, filozófiai tanulmányok és értekezések írását, egy összefüggő gondolatrendszer felépítését értjük. Viszont ha filozófián azt értjük, hogy elgondolkodtatja olvasóit az értékekről, a fennálló intézményekről, az igazságról, a szabadságról, azok összeegyeztetéséről, akkor igen, Camus filozófus. Egy író, minden bizonnyal filozófus, a filozófia irodalmi oldalán helyezkedik el, és nem koncepciók mentén halad a gondolkodásban. Az akadémikus filozófia ezért sokáig nem is vette komolyan, de ma már ez is változóban van. Mai fiatal filozófusok, például Frédéric Worms, Paul Audi, Marc Crépon, a mai filozófiai viták tükrében olvassák újra Camus írásait. De semmiképp sem olyan filozófus, mint Bergson, Sartre, Ricoeur vagy Lévinas. Inkább alkalmi filozófus, mindössze két esszéje (a Sziszüphosz mítosza és A lázadó ember) és néhány cikke tartozik az irodalmi filozófia körébe, az irodalom és a filozófia metszéspontján helyezkednek el.

Annak ellenére, hogy például Barthes is többek között Camus írásmódja kapcsán dolgozta ki az „écriture blanche” (a „fehér”, az „eszköztelen stílus”) fogalmát, amellyel a kertészi „atonális” nyelv is rokon, sőt Kertész maga is hangsúlyozza Camus óriási jelentőségét, jónéhány kritika mégis Camus szemére veti a formanyelv megújításának hiányát. Mennyire tartja jogosnak ezeket a kritikákat?

Véleményem szerint túlságosan szigorúak. Az 1942-ben megjelent Közöny ugyanis modern regény. Camus az amerikai regényekből – amelyek közül nem sokat, de éppen elegendőt ismert –, átvette azokat az új narratív technikákat, amelyek regényét kétségtelenül a negyvenes évek modern, újító szemléletű írásai közé helyezik. Az igaz, hogy A pestis inkább klasszikus, kevésbé látványos stílusban íródott, „szürkébb”, ahogy a kritikák megfogalmazzák. Bár itt is játszik a narrátorral, hiszen sokáig anonim marad, és csak a könyv végén jeleníti meg identitását. A totalitarizmus reprezentálásának, nyelvi megformálásának vágya valószínűleg megbénította az írót, nehézséget okozott neki. A későbbiekben A bukás viszont jelentékeny megújulást jelent, Sartre például – bár nyilvánosan nem mondta ki – Camus legjobb írásának tartotta. Kifejezetten modern regény, hiszen a színház és a próza találkozásából jött létre, a dramatikus monológra építő technika, a formanyelv hangsúlyozottan újító jellegű. Ahogy újító Camus befejezetlen regénye, a Le Premier Homme is, legalábbis ahogy mai formájában ismerjük, hiszen egyfelől semmiféle kronológia nincs benne, másfelől a hosszú mondatok inkább idézik fel Proustot, mint a Közöny stílusát.

Előadásában azt is említette, hogy egy irodalmi életmű valódi megítélője az utókor lehet, mégpedig az utókor kíméletlensége a döntő. Mennyire vagyunk kíméletlenek a Camus-életművel?

Egy elég különös egybeesés tartozik ide, mégpedig az, hogy három év eltéréssel emlékeztünk meg halálának ötvenedik, születésének századik évfordulójáról. Egész Franciaországban, de a határon túl is konferenciák, szemináriumok, új kiadások, kiállítások váltják és váltották egymást. Egyetlen huszadik századi francia író műveit sem fordították annyi nyelvre, mint az ő írásait. Több mint hatvan nyelvről beszélünk! Recepciója világméretű, és ez sem Proust, sem Sartre, sem Beckett esetében nem mondható el. Kialakult egyfajta konszenzus az életművet illetően, Camus a huszadik századi francia irodalom nagy írójává vált. Ikon lett belőle, egy státusz, egy ember, akinek mindig igaza volt. Ez olykor zavaró, mert éppen attól rettenthet el, hogy a műveket olvassuk, hogy felmérjük a művekben rejlő feszültségeket, erkölcsi dilemmákat. Camus ugyanis épp hogy nem konszenzuális író. Vannak bizonyos tendenciák, amelyek igyekeznek elpalástolni, hogy Camus egyértelműen a demokratikus baloldalon helyezkedik el.

A szövegek azonban mégis ugyanolyan fontosak maradnak, hiszen említette, hogy a mai fiatalok Iránban, Algériában, Kínában megint Camus-t olvasnak.

Ennek két oka is van. Egyfelől a Közöny, ezt a nem túl hosszú, egyszerre klasszikus és modern regényt az egész világon minden franciául tanuló elolvassa, legyen szó Kambodzsáról, Nicaraguáról, Afganisztánról, Brazíliáról, stb. Másfelől pedig Camus a demokratikus eszmék szószólójaként jelenik meg, ezért olvassák ma Kínában, Algériában, Iránban, Egyiptomban vagy Marokkóban.

És az imént említett hatalmas népszerűség és a kierőszakolt konszenzus miatt válhat Camus – akár állami – instrumentalizálás áldozatává?

Pontosan. Amikor egy írónak ekkora olvasóközönsége van, rögtön felmerül ez a veszély, főleg Franciaországban. Amikor Sarkozy, az az ember, aki a pénz szolgálatában áll, a Pantheonba akarta helyezni Camus-t, azt a szerzőt, aki rendíthetetlenül kritizálta a pénzt, amikor az, aki megszüntetné a luxusvagyonok megadóztatását, ki akar sajátítani egy szociáldemokrata írót, akinek minden gondolata ellene van az ő politikájának – ilyen esetben tipikus politikai instrumentalizálás példájával állunk szemben. És teheti mindezt azért, mert hatalmas olvasóközönsége van. Camus egyik életrajzírója, Olivier Todd szerint Camus mára „veszélyes klasszikussá” vált. Mintha elfelejtettük volna, hogy Camus mégiscsak a lázadás, bár a demokratikus, de mégis a lázadás teoretikusa. Míg az ő korában a veszélyt a szovjet típusú kommunizmus jelentette, ma a fő probléma az ultraliberalizmus, a fékét vesztett, skrupulusok nélküli kapitalizmus, valamint a vallási fanatizmus. A lázadó ember felhívás egy másfajta, egy igazságosabb világ megalkotására, ahol kevesebb egyenlőtlenség van az országokban és az országok között – és ez tökéletes ellenpontja a Sarkozy-féle politikának. A Pantheonban beszédet mondó Sarkozy egyet jelentett volna Camus kisajátításával, és ez mérhetetlenül felháborító.

Említette, hogy Franciaországban ma már sokkal kevesebb a vita, mint egykor, és hogy a viták máshol zajlanak. Pontosan hol?

Camus olyan korszakhoz tartozott, amelyben a viták elsősorban újságokban, napi- és hetilapokban, folyóiratokban, valamint különböző találkozókon folytak. Ennek a kornak mára vége. A mai világban Camus nehezen találná a helyét. Camus halála után, a hetvenes évektől kezdve a televízió, majd később az internet radikálisan átalakította a vitakultúra kereteit. Ma szerepelni kell a televízióban, ha lehet, a híradóban, vagy valamilyen talkshow-ban. Sok író nincs, és nem is lehet felkészülve a műsorvezetők záporozó kérdéseire. A média tönkretette a vitákat, hiszen egyszerű gondolatokat, nagy szavakat és semmiképp sem kifinomult elemzéseket akar. Kimondottan nehéz elképzelni ma olyan vitákat, mint amilyenek egykor Camus és Mauriac, vagy Camus és Sartre között zajlottak.

Marczisovszky Anna