Együtt fagylaltozunk a kelenföldi napernyők alatt: na, ez nem volt meg. Hatodikba jártam, mikor meghalt. Elolvadtak mind a színes fagylaltgömbök. Nem élte meg a módszerváltást, magával temette a kommunizmust. 1990 február elsején halt meg, menyasszonyom, Deres Kornélia 3. születésnapján. Ebben a fölöslegként fityegő, farsangos hónapban, még a last minute-komcsi Németh-kormány idején, szovjet szuronyok, vodkásüvegek árnyékában. Ez jutott: véget nem érő kommunizmus. Négerrágózó négerbaba. Soha nem fogyó, ragad(oz)ó sötét.
Világos vérvonal: Ady–Pilinszky–Sziveri. De verseiben volt valami Csáth Géza morfinjából is. Persze más neveket is mondhatnék, hiszen a tehetségesek mind hasonlítanak. De mindig kisebbségben is vannak.
1989 és 1993 között ébredtem rá, hogy vannak élő költők, s ők is lehetnek fontosak. Őt nem olvastam annyira korán, mint más kortársakat: Csoóri Sándort, Nemes Nagy Ágnest (1991-ben, halála előtt pár hónappal), Holló Andrást, Peer Krisztiánt. Azután jöttek a cukorkaként felzabált Szép versek. Majd a mindenevő, kis korszakok. Csak 20 évesen, 1999-ben találtam rá. De akkor aztán elkapott. Megbökött a tűje. (Ezt a tűt még Csáth is látta, a nyavalyása.)
Sziveri gyertyái hamar csonkig égtek: 36 évet élt. Mondjuk úgy: 6×6-ot. Ha Pilinszky nevét fehérrel, az övét pirossal írnám le. Itt lakott Kelenföldön, mint én. Kell ennél több? Kell, de most ez is elég lesz. Végre egy lokálpatrióta is beszélhet. Persze volt más közös is: 16 évesen kezdünk publikálni, mindenből morális ügyet csinálunk és szeretünk tisztán, kendő nélkül beszélni. És bírjuk a medvéket.
Szóval itt engedték fel a léggömbjét. Tűvágyó gömbjét, gombócát. Az utolsót. Csillag lett belőle: éggomb. A Gomböntő nem olvasztja be soha. Ott, a Keveháza utcában, az Indóháztól nem messze. Tőlem két buszmegálló, negyedóra gyalog. Ha lerombolnék pár házat, tetőt, át is látnék addig. De rombolni nem szabad. Talán rá is vonatkozik, amit 10 éve írtam: „Szövegek között nőttél föl, / de mércéinkből végre kiöltöztél: / ismered a nyelved. / Ne mutasd meg másnak. / Ugyanolyan lettél háttal, mint szemben. / Egyedül kell nevet adnod / a hibáknak.”
Kelenföldet 53 ezren lakják: nyugalom, több statisztika nem lesz. A nyugati vidékieknek ismerősen cseng: a zászlós kapitánytól, Osztyapenkótól sincs messze. Saját pályaudvara is van, 20 éve tervezik, hogy felújítják. Hajléktalanok, zsebesek, átutazók, harmadosztályú szendvicsek, aljas arcú taxisok. Hét éve metrónak is kéne lenni. Ráadásul nem sokba került volna, ha a Déli pályaudvari állomást összekötötték volna a Kelenföldivel, de ez eszébe se jutott senkinek. Pedig akkor létrejöhetett volna egy hálózat. De nekünk csak ügynök- és párthálózatokra telik. Mindegy. Máma minden mindegy, csak az emlékültetés számít. Sziveri verset is írt Kelenföldről, talán ráérzett, hogy ez az elárult hely sokféle, mint az ország, vagy a kisöpört medence: mesés, bumfordi, lüke és kopott: szomorúan magyar. De ha nevet, az minden bút eltakar. Erre lakni: világnézet.
Pollágh Péter
