Maszatos ablak által homályosan

KELLER AMI FOTÓI

Vajon hogyan válik egy összemaszatolt ablaküveg felülete esztétikai, lírai tárggyá? A kérdés Keller Ami fotósorozata kapcsán vetődik fel, amelyből – Domonkos István vajdasági költő verssorát kölcsönvéve – az angyaloknak piszkával címmel rendeznek kiállítást. Az Őszi Kulturális Fesztivál programsorozat keretében a szegedi Grand Caféban 2013. október elsején este 6 órakor mozgóképes-verses est kíséretében nyílik meg a fotókiállítás, amely október 14-ig látogatható.

A Grand Caféban az angyaloknak piszkával címmel kiállításra kerülő tizenhárom fénykép egyes darabjai egy összefüggő sorozat részeit képezik, meghatározott sorrendjük van, így nem, helyesebben szólva nem csak önmagukban értelmezhetők és értelmezendők, hanem a közöttük lévő viszonyok, a képek közötti transzformációs folyamatok, módosulások és eltűnések is jelentéssel ruházódnak fel. Ez a szeriális jelleg a fotográfiáknak egyfajta linearitást kölcsönöz, sőt akár egy drámai történet elbeszéléseként is olvasható. Hogy azonban mi képezi e drámai történet tárgyát, az hol homályosabban, hol pedig világosabban artikulálódik, és csak a képek tüzetes szemlélése során tárul elő.

A kiállításon látható mind a tizenhárom fotó tematikájában szorosan kapcsolódik egymáshoz, Keller Ami valamennyi kép esetén vagy a szobabelsőből, vagy kívülről fényképezte le a maszatos ablaküveget, ahol az ablak kerete szinte természetes módon adja meg a fényképek képmezejét. A kamera hozzávetőlegesen ugyanabban a pozícióban volt elhelyezve, a fény–árnyék viszonyok természetes módon változtak. A fotók egyszerre mutatják az üvegfelület, valamint a külső térben lévő szőlőindák, -levelek és -fürtök időbeli átalakulásait. Ezek a munkák egy átgondolt koncepció és hosszadalmas alkotófolyamat eredményei, a képek készítője ugyanis a foltos ablakot rendszerint ugyanabban a napszakban, de eltérő évszakokban fotózta. Ennélfogva a képeken az évszakok változásai és a velük együttjáró hangulati különbségek is követhetővé válnak.

Az ablak és a szőlőindák házasságát vezérfonalul választó képsorozat önmagában persze meglehetősen banális és ezerszer lerágott „természetfotós” téma volna. Ami azonban Keller Ami fotóit igazán izgalmassá teszi, az a fotográfia festészeti hatásában és különösen a környezetbe való beavatkozást mellőző fényképkészítési módban jelentkezik. A kiállítás képei sok szempontból emlékeztetnek a klasszikus fotóművészet hajdanvolt piktorializmus elnevezésű irányzatára, amely a fotográfiát a festői megjelenítésmód felé közelítette, és a két médium hatását kombinálta. Amíg azonban a piktorializmus különféle eljárásokkal utólag gyakran avatkozott be a képbe, és igyekezett átalakítani a lefényképezett tárgy esztétikai benyomását, Keller Ami alkotásaiban itt rejlik a(z egyik) fifika. A fotós itt és máshol is következetesen alkalmazott képkészítési alapelve, hogy soha nem avatkozik be a „valóságba”. Ez egyfelől azt jelenti, hogy nem változtat a lencse elé kerülő tárgyi környezeten, a fotókon látható tárgyak és foltok úgyszólván talált tárgyak, nem pedig tudatos beállítás eredményei. Másfelől pedig utólag sem avatkozik be módosító eljárásokkal a fotó felületébe, hogy festői hatást kölcsönözzön a kész alkotásoknak. Vagyis ez az alkotási módszer radikálisan különbözik a piktorializmus azon elvétől, mely a kattintást csak első lépésként, kiindulópontként fogja föl. Ennek ellenére Keller Ami munkáinak egyes darabjai pointillistának vagy szemcsézettnek látszanak, a sorozat más darabjai pedig költőiek és líraian elmosódottak, így nézőjük nehezen tudja eldönteni, hogy valójában festményekkel vagy fotókkal áll-e szemben. Ezen alkotások esetében az egyik médium úgyszólván a másikat remedializálja.

Keller Ami fotóinak ez a festészetet szimuláló hatása az egyik erénye, melyet a természetbe való mesterséges beavatkozás nélkül, kizárólag az exponálás műveletével állít elő. A maszatos ablaküvegen lévő piszokfoltok és színes csíkok vizuális hatása könnyedén összetéveszthető valamiféle szándékolt festőiséggel, noha ez – Roland Barthes szavait kölcsönvéve – eleve „ott volt”. Az elmosódott pacák, sávok és pöttyök festőiségét intenzívvé teszi az égbolton átvonuló felhők serege, ezek kombinációja és tükröződése, mely az ablak által homályosan látszik.

Van azonban ezeknek a fotóknak egy olyan aspektusa, amelyről eddig még nem esett szó, és amely a „hétköznap poézisét” igazán egyedivé teszi. Azt gondolom, a festészet és a fotó közötti határvonal elmosódása mellett Keller Ami alkotásainak ez a másik kulcsa. Nevezetesen az, hogy a sokféle változás, színhatás és fény–árnyék játék közepette a fényképeken van egy átalakulásában is konstans elem, egy zavaró tényező. Ez a nyugtalanító hatás remekül megragadható Roland Barthes nevezetes fotóelméleti esszéjének, a Világoskamra című írás alapvető fogalmi párosa alapján. Barthes ebben a munkájában a studium és a punctum terminusaival igyekszik leírni azt, ahogyan egy fotografikus kép kiváltja emocionális, sőt drámai hatását. Ez állítása szerint a fotón belül két különböző természetű dolog meglétét igényli. Amint fogalmaz: „két egymással össze nem függő, heterogén, nem ugyanahhoz a világhoz tartozó (nem kell egészen az ellentétig elmenni) elem van jelen rajta egyszerre” (Roland Barthes: Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról. Európa, Bp. 2000. 26. o.). Amíg a studium a képmező által keretezett tárgyra való odafigyelésre vonatkozik, addig a punctum egy ebbe nem illő, a banálisból kiemelkedő, a kép nézőjét feszélyező elemet jelent, amit a szerző a „kivágott seb” és a „kis folt” metaforáival ragad meg (uo. 31. o.). A punctum Barthes-i értelemben olyasmi, ami nem stimmel, vagy másként fogalmazva: szemet szúr. Keller Ami fotóin az így értett punctumot egy olyan „kis folt” képviseli, mely a sorozat valamennyi darabján jelen van, ugyanakkor nem tartozik igazán sem az ablaküveghez, sem pedig az ablakon túl látható világhoz. Ez a „kis lyuk” (ismét Barthes definíciós javaslata a punctumra) folyamatosan változtatja az alakját, és szinte eldönthetetlen, hogy valójában micsoda. A sorozat egyik darabján szétkent temperafoltnak tűnik, a másik képen látható látvány azonban ezt az értelmezési kísérletet megkérdőjelezi. Az egyik fotón repülőgépcsíknak látszik, aminek viszont ismét ellene mond az, hogy a különböző évszakokban készült munkákon is ott szerepel ez az idegenszerű valami, amely mégis csak lehetetlen.

A kérdés tehát az, hogy mi van a maszathegyen innen (vagy túl). Festékfolt vagy vattacukor formájú felhő? Odaszáradt madárszar vagy angyalok piszkával? Esetleg egy ablaknak ütközött madár nyomának egyre halványuló materialitása képezi ezeknek a fényképsorozatnak a drámai tárgyát? Keller Ami sorozatának erénye, hogy tág teret hagy a befogadó asszociációs képességeinek, és legfeljebb a fotókon való hosszadalmas tűnődés kínál lehetőséget arra, hogy ahhoz a kis folt vagy punctum azonosításához közelebb kerüljünk.

Gerencsér Péter

„az angyaloknak piszkával” – Keller Ami fotókiállítása
Grand Café, Szeged
2013. október 1–14.

[nggallery id=230]

[nggallery id=237]

A megnyitó képei