Makszim Amelin versei

*

Végtelen esővel ver az ég;

a bánat, mint megrepedt klarinét

   fájón, zokogva búg megint,

oly mélabús dallamot komponál,

mely nyúlik, mint vékony pókfonál,

   kedvéből többre nem telik.

Be van az ég gömbje tekerve

szürke és csöpögős lepelbe,

   Arakhné boldog, ha fonhat,

bízom, egy szép napon megunja ezt.

Te, rőt rózsa, fekete kereszt,

   hálói közt el ne sorvadj!

Ki ifjú nem volt, öreg se lesz.–

Ó, szent előrelátás! Ó, szent

jövőbe látás! – malasztok.

Kint eső véd, bent bú a jelmez,

halálod perce nem kegyelmez,

minden csodád elszalasztod.

*

Ha verset írok vagy boroznék,

ha Vénuszt hőn becézgetem,

mindenben óva int a mérték,

zsinórja tűz irányt nekem:

az élet sűrű szoknyaránca

mögé bután nem rejtezek;

halálomat se kérve táncra,

Krőzussá méltán nem leszek;

a fagy s az éhség nem barátom,

börtönt, koldussort tisztelek, –

másét elvenni nem kívánom,

s javamból másik nem vehet.

Ha rég, az égtől biztatottan

konok költővé nem leszek,

kitűnnék most is ebben-abban,

hol legnagyobb erény a rend.

Gáti István fordításai

 Megjelent a Tiszatáj 2012/8. számában