„mindig is forradalmár szerettem volna lenni”

Szirtes Edina Mókus a magyar zenei élet talán legsokoldalúbb személyisége. Egyszerre komoly- és könnyűzenész, a világzene stílusának egyik legrangosabb hazai képviselője. Színpadi lényéből árad az egyszerűség és az őszinteség. Fabula Rasa nevű zenekarával a Szegedi Ifjúsági Napokon adott teltházas koncertet. Az Összművészeti sátorban tartott fellépés után beszélgettünk. 

A szegedi Konzervatóriumban töltött évek milyen nyomot hagytak a zenei stílusodban?

Azért szeretem ezt a kérdést, mert van rá egy kialakult gondolatom. Én eléggé speciálisan mindenhonnan kilógok, ami jó is lehet akár, de mégsem annyira az. Elkanászodtam mint komolyzenész, mert náluk sokkal rakoncátlanabb, meg bohókásabb vagyok. Ezen kívül saját zenét írok, ami könnyűzenei jegyeket visel, éppen ezért a komolyzenei életbe nem illek már. Némi leegyszerűsítéssel: a komolyzenét játszóknak sokkal fegyelmezettebb, rendezettebb az életük; a könnyűzenészeknél viszont sokkal merevebb vagyok, mert ők gyerekkoruk óta a lazaságot képviselik.

A zenéhez való hozzáállásomat nem tudom megváltoztatni, éppen ezért arra jöttem rá, hogy az, amit kiskoromban megtanultam, a zenei anyanyelvem: a komolyzene. Hatéves korom óta ezt csinálom. Ha  bármilyen stílusú zenét kezdek el játszani, legyen az jazz, blues vagy világzene az számomra egy idegen nyelv a zenében, amelyeket a komolyzene akcentusával „beszélek”. Az ember az anyanyelvét soha nem tudja elfelejteni; ez az, ami igaz az én zenémre is. Tavaly volt szerencsém írni egy vonósnégyest, meg három női hangra egy művet a Tao Te King-ből, amely már igazi komolyzene. Így is mutattuk be a MÜPÁ-ban, így is jártunk vele koncertezni. Tehát kezdek kicsit visszatérni a gyökerekhez, kezdek megkomolyodni és megöregedni. Ez így talán összeáll egy létezéssé, ami már majdnem elég ahhoz, hogy komolyzenész lehessek egyszer igazán, éppen mint a példaképeim.

Rengeteg stílusban mozogsz, mégis hogyan definiálnád a sajátodat?

Én egy zenebohócnak érzem magam sokszor, mindezt nagyon jó szándékkal. A zene az csak egy alibi arra, hogy valami mást közöljek. Erre vágytam egész kiskoromban, mindig is forradalmár szerettem volna lenni, de nem a rosszakért, vagy valami öncélért, hanem csupán a jóért akartam harcolni. Mindig arra vágytam, hogy valami olyat hagyhassak az emberek szívében, amitől megváltozik egy pillanatra az életük. Ha többek lesznek, vagy kisírják a bánatukat, vagy ha örülnek, akkor ott a rendet kicsit megbontom és ez jó. Valami olyan szándékom van, hogy teljesen a legbelső kis bugyrukhoz eljuttassam azokat a gondolatokat, amelyek nekem is sokat adtak és serkentették az életemet. Ez az életem célja. Ha zenélek, akkor ezeket szeretném közölni, az pedig, hogy éppen milyen műfajban, az másodlagos. A zenei stílus teljesen mindegy.

Honnan jött az ötlet, hogy Bye Alex Kedvesem című számát feldolgozd?

Pontosan azért figyeltem fel rá, mert ő is egy ilyen rendbontó ember, mint én vagyok. Engem is kiválasztottak az Eurovízió hazai döntőjébe, csak vissza kellett lépnem, ugyanis nem néztem meg elég figyelmesen a szerződést, mert nem hittem benne, hogy bejuthatok. Csak később kérdeztem meg, hogy esetleg baj-e, hogy már egy részt a dalból eljátszottam máshol is, és kiderült, hogy ez így valóban nem szabályos. Amikor megláttam, hogy ki nyert, bevallom, nagyon boldog voltam. Örültem, hogy végre valami, valaki más. Lehet szidni, meg bántani, a zenészek – természetesen nem mindenki – felfuvalkodottságukból lenézhetik, mert egyszerű, meg nem úgy énekel, ahogy kell, de mint ahogy mondottam, a zene csak egy eszköz. Ha pedig egy fiú a kedveséről énekel, én nem tudok rá haragudni, még ha hamisan teszi azt, akkor sem. Ráadásul én úgy érzem, hogy ő teljesen őszinte, de minden esetre valami más, mint az eddig megszokottak. Nagyon örültem, mert ezt a másságot én nagyon szeretem, miután én is mindig kilógok a sorból. Szóval már csak ezért is felfigyeltem rá. A Petőfi Rádió Akusztik koncertjére – ami pont az Eurovízió idejére esett – kötelező volt feldolgozni egy dalt, így ez adta magát. Most viszont ismét aktuális a dolog, mert a közeljövőben lesz a Szimfonik Live 3.0 koncert, és ennek kapcsán felkértek, hogy szimfonikus zenekarra hangszereljem át Bye Alex művét. Egy egész szimfonikus zenekar, plusz egy kórus is közreműködik benne, én pedig éneklek majd, úgyhogy kicsit meg is vagyok ijedve tőle.

Számos albumon működsz közre. Mennyire különbözik ez a saját munkáidtól?

Ezt ugyanoda vezetem vissza, mint a stílusokat. Minden, ami zene, közel áll hozzám. Kivéve talán a country, az, amit kevésbé hallgatok, de abban is akadhatnak dolgok, amitől biztos, hogy elájulnék. Tehát nem tudok különbséget tenni, egy lemezen közreműködni ugyanolyan megtisztelő, mintha saját magamnak írnék zenét. Sőt, nagyon szeretem, ha mások adják elő a zenéimet. Nem tudom miért, de ha valaki magáévá teszi és előadja azt a zenét, amit én kitaláltam otthon a szobámban, az olyan megnyugtató számomra. Mindig bőgök a saját zenéimen. Az, hogy egy más ember játssza el őket, számomra mindig egy csoda.

Hogyan tudtad a mai napig megőrizni azt a tisztaságot, amit sugárzol a színpadon?

Ennek az az egy titka van, hogy nincs titka. Csak olyan vagyok, amilyen. Nem tudok másmilyen lenni, ami azért nem biztos, hogy mindig jó. Manapság mindenki éli a saját világát és nem tud másokhoz idomulni. Nekik bizony sokszor meggyűlik a bajuk az olyan helyzetekkel, ahol jó lenne diplomatikusnak lenni. Ez amennyire jó, annyira negatívum is lehet.

De tényleg nincs titok. Egy színpadon állva az, hogy valaki meghallgat, nekem ajándék, hogy tudnék neki megjátszódni, amikor annyira boldog vagyok, hogy ott mosolyog és ott van velünk.

Szegeden még a kétezres évek elején a Kisszínházban a Mechanikus narancs című előadásban működtél közre. Volt-e azóta más színházi előadás, amiben dolgoztál?

Néhány évvel ezelőtt Vígszínházban voltam hegedűs a háztetőn. Eszenyi Enikő rendezésében együtt játszottam Reviczky Gáborral, Hegedűs D. Gézával, Kútvölgyi Erzsébettel. Fellógattak körülbelül öt méter magasra a színpad fölé és onnan kellett játszanom. Az a hely, a létezés, a közeg, a miliő az a varázslat, ami ott körülvett, nagyon emlékezetes marad számomra. Nem hiába mondják, hogy a színházi létezés egyfajta drog. Ezen kívül általában kamaradarabokra szoktak felkérni, hogy írjak hozzájuk zenét. Legutóbb egy 5-6 színészből álló csoportnak szereztem zenét, amiben például Kálid Artúr és Nagy Kálózy Eszter is játszott. Mostanában pedig a Ciróka Bábszínház egyik előadásában is játszom.

Milyen feladatok várnak rád a közeljövőben?

Az ősszel megyünk turnézni Erdélybe a Fabula Rasával. Ezen kívül Gryllus Dani bácsinak és Ferenczi György zenekarának, a Rackajamnek van egy közös előadása, Weöres Sándor a Teljesség felé című művét adják elő, ahova szintén meghívást kaptam. Hatalmas megtiszteltetés együtt zenélni velük. Továbbá a Művészetek Palotájában Zséda karácsonyi koncertjét csinálom. Megkért, hogy írjam át a dalait vonósnégyesre, illetve kamarazenekarra. Ez is egy nagy feladat lesz.

Köszönöm szépen, további sok sikert kívánok! 

Klatka Eszter