Deres Kornélia versei

A bohóc

Nyár óta a félig épült üvegházak között jár,

mert formát adni csonkolás, vagy valahogy

így mesélte a boszorkány, aki már felolvadt

ezen a telepen, mint édesség a kávéban, mint

egy megváltás. Furcsa lerakat, szikkadt zöldek,

a gyerekkor szereplői, és meggyávult mind,

mint a fény. A bohóc új, nem lel nyugtot itt.

Persze férfi, harcsabajsza lóg, festett szeme

szomorú. Néha azért röhög magán, micsoda

maskara, ennyi pénzért. Aztán bömböl újra,

mert nincs ház, ami igazán felépült vagy el-

pusztult volna. Nincs poén, csak a megszokás.

A félépületben oltárt lát, szárnyas szervből

és öregszagból, túl ismerős, túl gyanús.

A családjára gondol, vagy arra, mikor lesz

végleg a lerakat része, keresi-e majd valami nő,

a lánya, a szeretője. Mi lesz, ha új szervekkel

ébred, mert a használtakat kieszi a boszorkány,

az édes. De valahol sejti, mindegy mit hisz,

csak arra kell vigyázni, hogy a végén ki ne

látsszék a régi neve. Az igazi.

Légszomj

A bolondod voltam, mikor bátor voltál és hős:

direkt lekapcsoltam a villanyt, hogy csókot adjak

a szádra, nem törődve undorral és félelemmel,

amit a család sugárzott

(nagyanyámat el is temettük még azon a télen),

nem voltam több négynél, és nem tudtam még

a magassarkú lányokról, akik álmodban fürdettek,

hogy alig kaptál levegőt.

Azóta belefagytak szemedbe a könnyek,

vagyis én így magyarázom azt a csillogást,

mintha nem tudnánk, hogy a szeretet is csak

idegállapot, és az álmaid rögzültek valós

emlékké ott benn.

Megnőni halál, a gyereknek ezt mondom majd,

hogy tanuljon, míg ki nem fehéredik az arca

a fertőtlenítőtől. Mert nincsenek itt titkok,

csak az, hogy hallgatsz húsz éve, mint egy

elaltatott korcs.

De amikor majd újra szóba hozod a fehérre

meszelt, kicsempézett gyerekkort, azt hazudom,

hogy emlékszem rá(d), pedig dehogy, dehogy.

A mosoly

Apától sokkot kapnak az órák,

a testben úszó ketyegő szervek,

mikor nyár végén felölti arany

palástját, a félkövér mosolyt.

Így menetel vadászkutyák, lovak,

törpék és bolondok előtt. Az üveg-

ház népe pisszenés nélkül figyel,

mert tudják, ennek a jövő időhöz

már semmi köze. Egyre fogy a fény:

apa mosolya nyeli el.

Az alávetettek közben összefonódnak,

és egymás vérét szívják. Nem mérgesen,

szégyenlősen inkább. Szépen fehérednek,

mint a letapasztott vágások, hegek.

Ki az, aki uralkodik mindezek felett.

A mosoly egy hétig tart ki, aztán újat

kell neki varrni. Egy még vakítóbbat.

Egy gigászt. Ami mellett nem tűnik fel,

hogy a csillárban aranyhalak úsznak

minden éjjel.

A versek a költőnő díjazott Szőrapa (JAK+Prae.hu, Bp., 2011) című kötetének darabjai. Deres újabb versei majd a májusi Tiszatájban lesznek olvashatóak, akárcsak Lázár Bence András kritikája a kötetről.

Orcsik Roland interjúja Deres Kornéliával

Beszámoló a díjátadóról (Hapax folyóirat)