„…remélj egy jobb hazát”

ARANY JÁNOS: EPILOGUS

A napokban azon tűnődtem, vajon olvassák-e még az emberek Arany János költeményeit. S ha olvassák is, értik-e? A fiatalok szókincse ijesztően csökken, a Toldi lassan hömpölygő, szépséges kezdősoraihoz is szótárra van szükségük. Mert hát mit jelent „a kopár szik sarja”, „a tors közt kelőben” szókapcsolat, hogyan képzeljék el az ösztövér kútágast hórihorgas gémmel, s mi a vendégoldal és a tilalomfa? Arany Jánosról amúgy is ritkán hallani mostanság. Ezért is örültem, amikor felfedeztem a Nap Kiadó Költők a költőről sorozatának ötödik darabját. Petőfi, Radnóti, József Attila és Ady Endre költeményei után Epilogus címmel Arany János néhány versét gyűjtötték kötetbe, azokat, amelyek Ágh István, Csoóri Sándor, Falusi Márton, Ferencz Győző, Lator László, Lukács Sándor, Papp Zoltán, Szepesi Attila, Tamás Menyhért és Tóth Erzsébet számára a legfontosabbak, legkedvesebbek. Csoóri kivételével (betegsége akadályozta a munkában) a többiek indokolták is választásukat, s kisesszékben fogalmazták meg Arany János lírájához fűződő viszonyukat.

Ágh István például felidézi Füst Milán egyik egyetemi előadását, amikor az idős mester elrévülve a Mindvégig című Arany-verset mondta: „»A lantot, a lantot / Szorítsd kebeledhez, / Ha jő a halál; / Ujjod valamíg azt / Pengetheti: vígaszt / Bús elme talál.« Ültében kihúzta magát, fejét hátrahajtotta, tekintetét a mennyezetre vetve lehunyta szemét, reszketett a visszatartott zokogástól. Abban a drámai percben az öreg költő a művészethez való létfontosságú ragaszkodását jelenítette meg. Megrendült saját elmúlásától, különben ki sem ejtette volna száján a lantot, ezt a közhellyé süllyedt hangszert, amelyet Arany a költői tevékenység megnevezésére oly gyakran használt.” Képzeljük el a pillanatot! Két különleges és különböző lelkületű költő megrendítő találkozása ez – melynek tanúja az ifjú Ágh István. S most mi valamennyien emlékezetünkbe véshetjük a jelenetet, függetlenül attól, hogy csak olvasunk róla. Az idősödő Arany e költeménye a kitárulkozás és a sztoikus bölcsesség jegyeit hordozza, s jól érzékelhető belőle, hogy a költő nem annyira életkorát tekintve vált aggastyánná, hanem lélekben. A szabadságharc bukása, jó barátja elvesztése, majd a kiegyezés utáni Magyarország változásai mind hozzájárultak rossz kedvéhez. Az 1877-ben keletkezett Epilogus számvetés és búcsú az élettől. Ágh István szerint „olyan a vers lejtése, mint egy lemondó sóhajtás, s mintha a ritmusa a verdeső lélegzet ütemére járna a végzetes tüdőgyulladás előérzetében, mely a Duna-parti Petőfi-szobor avatásán kezdődött 1882. október 15-én.”

„Arany János költészetünk legtitokzatosabb alakja. Az Atya” – véli Szepesi Attila, majd azt fejtegeti, hogy szinte hihetetlen, de a költő Baudelaire, Rimbaud és Mallarmé kortársa volt. Mi pedig továbbgondolhatjuk Szepesi felvetését – a kételyekkel teli, kishitű Arany a tölgyek alatt írt szösszenetei, a pipázó, bajsza alatt morgó, lassan ballagó öregúr mennyire más hangulatú költeményekkel jelentkezett az 1870-es évek végén, az 1880-as évek elején, mint francia kortársai. Felrémlik bennem Kosztolányi megállapítása, aki arra figyelmeztetett, hogy minden korszak mást lát egy költőben, minden nemzedék a maga igéit olvassa ki egy-egy életműből: „Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lirikus, az öreg, az ideges. Petőfi valaha így köszöntötte: »Toldi írójához elküldöm lelkemet… « Mi az »Őszikék« írójához küldjük el lelkünket.” Szepesi azonban még ennél is továbbmegy, s meghökkentő fordulattal zárja kisesszéjét: „Arany János az Atya. József Attila a Fiú. Weöres Sándor a Szentlélek.”

Tamás Menyhért számára a Sejtelem a legteljesebb négysoros vers, mely „tökéletes életfoglalat”. Lukács Sándor a Civilizációról szólva keserűen megjegyzi, „hátborzongató belegondolni, hogy évszázadok múltán szinte semmi sem változik.” Tóth Erzsébet arról ír, hogy az Arany-líra fő tartópillérei a tanítás, bölcsesség, otthonosság, hűség, hazaszeretet. Ferencz Győző olyan verseket válogatott, amelyekhez magánjellegű viszony fűzi, A négy jövevényt például. Lator László írásának címe igencsak árulkodó – Csodálatos, mélyenható –, s az Papp Zoltáné is: Ó, áldott Arany-kor. A színész-költő fontos kijelentései közül kettőt emelek ki: „Arany végül is regényíró.” És: „Arany, a költő, mindenhez ért, ami irodalom.” Érdemes eltöprengeni a fiatal költő, Falusi Márton súlyos kérdésén is: „Miért nem Arany János kiérlelt bölcselete a mértékadó egyéni és közösségi választásainkban?”

A négy évvel ezelőtt elhunyt Deák László már nem vehetett részt ebben a válogatásban, de a kiadó jóvoltából olvashatjuk Naplójában megfogalmazott tanulságos gondolatait: „Arany levelezésébe is belekukkantottam. Úgy írt, mint egy angyal. Nagyon okos volt, nagyon keserű, aggodalmaskodó. Az ő fajtája kiveszett a világból, már ő is túlélte korát, kapott is érte. Mégis, csodálatos! Európa nem tud róla, nem éri fel szívvel Arany nagyszerűségét. Európa halad, praktikussága egyre fejlődik, és ezzel van elfoglalva. Ebben a viszonyban Arany olyan európainak, mint egy kínai, egzotikum nélkül.” (157.) Szomorúan hozzáfűzhetjük: nemcsak Európa nem tud Arany Jánosról, lassanként szülőhazája is megfeledkezik róla. Talán majd négy év múlva, születésének kétszázadik évfordulóján újra fellelkesül az ország, emlékév keretében számos megemlékezés, konferencia lesz, Toldi-erőpróbák, interaktív kiállítások, esetleg még szobrot is avatnak valahol. Csak reménykedni lehet benne, hogy így lesz, s hogy ha másért nem, legalább egy Arany-újraolvasó, Arany-újraértelmező pályázat kedvéért kézbe vesszük újra a köteteit.

*

Arany Jánosról gondolkodva, e válogatott verseskötetet lapozgatva eszembe jutott nagyanyám, aki az ezerkilencszázhúszas évek elején járt iskolába egy mezőföldi kisközségben, Előszálláson. Főleg Arany és Petőfi Sándor verseit tanulták, s a két költő lírája mindig kedves volt számára. Nyolcvanévesen is hibátlanul elmondta a Mátyás anyja című balladát, és gyakran idézte a Családi kör számára is oly ismerős pillanatképet megörökítő sorait: „Ballag egy cica is – bogarászni restel – / Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel, / Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen / Egy iramodással a pitvarba terem.” Sokszor hallottam tőle, mikor életéről, háborús emlékeiről faggattam, „nem mese az gyermek”, és mama többször idézte Arany másik szállóigévé vált verssorát is, miközben tán tőle távol élő fiaira gondolt szeretetteli aggódással: „Istenem, / Istenem, / Mért nem adál szárnyat”.

Számomra a csodálatos tömörségű és történeti példázatnak is beillő balladái a legkedvesebbek, a Szondi két apródja és A walesi bárdok. A rejtett üzenet viszonylag könnyen kiolvasható, de az már jóval nehezebb, hogy megalkuvást nem ismerve, egyenes gerinccel és az erkölcsi parancsokat betartva éljünk. E két balladán kívül a Fiamnak című Arany-vers két sorát tenném útravalóul kislányom képzeletbeli vándortarisznyájába, mint ahogy tette azt versszerető nagyanyám, akitől a hit és a remény életadó erejében bízni megtanultam: „Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! / S benne az erény diadalát”.

(Költők a költőről sorozat. Nap Kiadó, Budapest, 2013. 166 oldal, 2500 Ft) 

Gajdó Ágnes