Juhász Ferenc: Lepkék. Pillangók. Szitakötők. Emberiség.
Ó, gyermekkorom, kamaszkorom vad és szerelmes csatangolásai, sorsomban ihlet-mezők, létemben fájdalom-kutak, szívemen otthoni félelem-gyászból, rettegés-lázból fehér szitakalapok, mint keményített horgoláscsipke-kalapok, jajtalan fehérhab- koszorúk lázból és magányból. Szegény anyám, szegény napszámos-anyám, mosónő-anyám, kalászos tavaszi fűszál-anyám […]
Ó, gyermekkorom, kamaszkorom vad és szerelmes csatangolásai,
sorsomban ihlet-mezők, létemben fájdalom-kutak, szívemen
otthoni félelem-gyászból, rettegés-lázból fehér szitakalapok,
mint keményített horgoláscsipke-kalapok, jajtalan fehérhab-
koszorúk lázból és magányból. Szegény anyám, szegény napszámos-anyám,
mosónő-anyám, kalászos tavaszi fűszál-anyám, vékony, szenvedés-
kopott, köhögve véres szerelem alá gyűrt anyám, mint az Idő-keresztre
függőlegesen kötözött vadméh-horda belepte fehér liliomszál,
te Szent Gyönyörűségem, Mama, ott ültél a kamillavirág zsongó földi
tejút udvaron a disznóól előtt egy széken mosolyogva, a kínt az elmúlásba
nyomva, hasadban sovány kis tested magzatburkában a harmadik
fiúval, Jancsikával és hasad olyan volt a szűzhártya-vékony vászonruha
alatt, a háziasszonykötény fodortalan meggörbített címere alatt, mint egy
gyönyörű óriás strucctojás, emu-tojás, őskori Moa-tojás, az emberiség-
előtti kor futómadaráé, a gázlómadár hatalmas ős-asszonyé, de hát mit
tudtál te vékonyláng munkásasszony a Föld-őskor gigászi sziklapáncél-
lényeiről, az ősgyík páfránymocsár időről, a titáni sárkánymadár-bőrlepedőről,
a fára-mászó gyémántszikraköteg gyíkmadárról, meg a kétméteres őscsigáról,
akinek háza, mint egy középkori vár föl-nem-szentelt templomkupolája.
Ültél a széken az udvaron és én néztelek. És boldog voltam, mert
néztelek. És én boldog voltam, hisz néztelek, hisz tested olyan vékony volt,
gyertyaláng-vékony asszony, mint a nyitott koporsó melletti gyertyalángé,
mint a Húsvét-oltári gyertyalángé, mint a Nagypénteki lilára-bélelt
koporsós, koponyás templom örökmécsese, mint a megvalósított áldozat,
és hasad olyan volt, mint fehéren a zöld fűszálra ragadt házas csiga, mint
az újszülött fehér kisbárány az áldozati hit-őskor asztalon és aprócska
emlőid már készülődtek tejet szüretelni. Jaj, Mama, Mama, Mama.
Aki sose láttad, de gondolatban elnézted gyerekkorom és kamaszkorom
vad és szerelmes csatangolásait erdőkben, hegyekben, szőlőkben,
nádasokban és réteken, búzaföldeken, vértenger puhalágy pipacs-
táblákon, tavaszkor, nyáron, ősszel, télen, vihardörgésben, lila
éj-ökrendezésben, korcsolyázható ólmos-esőben, csöndes hó-dadogásban
és sikolynász fehér szemfedő-köteg égből-zuhogásban, ha sütött a nap,
ha hullt az eső, ha csámpásan, bandzsán villogott a lila hab-köpet nyári
vihar, mint egy csillag-halál-fekete bivalyszarv. Hányszor feküdtem ágaskodó
kamasz ágyék-gyíkkal a tavaszi zöld fűmezőben, a lehevert tajték-kalászú
fűben, a zöld fű-koporsóban asszonyra-vágyakozva, nőre, szűzre, szűzvesztettre,
szüzesség-szétszakított barnakóc-felhős szent barlangkapura! És fölöttem és
köröttem a Lepkemennyország, a Pillangó-túlvilág, a gótikus kódex-íráshoz
hasonló Szitakötőlátomás feledhetetlen, boldog, könnyű angyaltest-molekula-
súlyú halandó szép szabadsága. Mert a lepkék, pillangók, mint fanyélre kötözött
hímzett, festett apró selyemzászlók a középkori vas-csaták páncélruhás és
páncélcséve-ászkacsizmás, rovarpotroh-ízelt páncélkesztyűs lovagok kezében,
a dörgő, dühöngő ezüstös vascsata fölött a szélfújta, celofán-düh rázta
tavaszi kertvirágzás színes selyempapír-csillag, gyertyafénycsöndes szirmai,
bolyongtak, libegtek, lobogtak, örvénylettek és hangtalanul suhogtak fölöttem,
a Lepkemennyország kavargó csodahímzés-selyemszerkezet emlősállatok,
halak, ragadozóállatok, földbefúródott bársonylények, békák, levelibékák,
varangyok, milliófajta énekes és gyászmadarak, hullaférgek, gennyköpet
sárga tüdőbaj-rigók, a páncél-lóruhájú középkor fölött libegett, kavargott,
mint a lassú, eperfalevél-nagyságú hókristály pihés havazás. Gondtalanul,
boldogan, vagy boldogtalanul? Mit tudom én. És a kék, sárga, piros, fekete
szitakötők, törzsük elején a kettős gyöngygolyó-hólyag látó-herékkel úgy
ültek, ragyogtak a fűkalászon, virág-szirmos növénykoponyán, nádlevélen,
mint jégcsapok a nádtetős ház náderes-csöveinek végén a csillogó, ragyogó
jégcsapok. A négy hártyaszita-szárnyú ízelt és ragadozó gyémántceruzák
teleírták ifjú szívemet csönddel és reménnyel.
Olyanok voltak, mint a színes angyalcsontok.
Ó, igen! Ott feküdtem a tavaszi, nyári fű-ágyban, a zöld
eleven koporsóban, s a testemmel lehevert, fejemmel,
hátammal, fenekemmel laposra gyötört fűszálak süllyedt
törzsvonalai sárgák és fehérek voltak, mint a halcsontváz,
aranyvonalak és krétavonalak kusza és testhő-párás zöldszagú,
földszagú koporsóalj teknőlapálya, és meztelen, szőrtelen
ágyékomon piros gyík ült ágaskodva, lihegéstelen meredéssel,
olyan volt, mint a fiatal virágzó gesztenyefa összetett-szem
mézes rügye, a hajtogatás-viráglelkű szíve, mézes és enyves,
mint az összeragadt angyalok ágaskodó vörösbarna hagymafej-
bóbitája! S az állatszirom-kavargás láthatatlan kristály-izma,
gyémántköteg, üvegkéve izomrángása volt a szél, a szél, a szél!
Ó, a szél, a szél, a szél!, mint hatalmas lágy celofánhajó úszott,
lebegett, hömpölygött ernyősen, buborékosan a tó-táj fölött,
a Lepkemennyországot, az állati sziromözön bujaságot és
tisztaságot átszőve, magába keverve, az átlátszó pöfeteg-gomba
szél, a termékenyítő spórákat, mint szilárddá fagyott spermalövedék
folytatás-vágyat köpködő szél. És a széldüh folyékony üvegsodrásban
kék, zöld, piros, fekete, sárga, barna legyek sodródtak, hemperegtek,
alig-mérhető-súlyú darazsak, a nádbuga barna sörényű miniatűr
rovar-oroszlánok, pettyes apró szárnyas párducok, aranycsík bőrmellényű
kis szárnyas tigrisek, meg mozaik-zsiráf gyönyörű gyönyörgyász lepkék,
az iker birsalma szem-arcú, pihés sárga birsalma-fejszemű szent
borzalmak és bizalmak! Szárnyas csöpp mítoszi élet-monstranciák!
Ó, lepkék, lepkék, lepkék, pillangók: Lepidopterák! Röpködő púdervirágok!
Ti nyaló-szívó készülékes pödörnyelvűek, amelyeket a gége alá fölcsavarva
hordtok, mint egy kis színes csigaházat, ó, ti szépséges csigaház-szakállas
dupla-szárnyú állatszirmok, túlvilági kedveseim szent festőpaletta-
szárnyú szerelmeim és szeretőim! Ti színes pikkelyekkel borítottak és
némán jajgatva szépek, mint a gyerekszülés! Két összetett szárnyatok
a látásháló-diók fölött két feketeásvány pontszemetek is van. Ha
gyermekkoromban futva tenyérkanyar piros kapkodással megfogtalak
titeket: szárnyatok hímpora ujjaimra és tenyerem bőrléc-örvényeiben,
tenyérvonal hálózat-vályúiban szikrázott és senyvedt, mintha asszonyi
púderdobozba nyúltam volna, mohó kamasz, szerelemre-izzó kölyök.
És megkopaszodott szárnyaitok millimikron érrácsa barnán feszült, mint
egy teniszütő húr-rácsozata, mint fehérmuszlin szemfödő, amin áttetszik
a halott archüvelye, hajzata, arcán ellapult bajusz-szőre! Ti, tíz
potrohszelvényűek, ti szivárványszőrösek, világmindenség-pikkelyesek,
ti kétivaros szaporodásnak, vagy szűznemzésnek, ti dimorfizmusosak
ti nektárt, mézet, fanedvet evők, szürcsölők, ti szárnyas gyönyörű hébérek,
templomzászló-szárnyú csodálatos lopótökök, ti lobogó lebegők,
miniatűr rács-szerkezetű festékcímer szárnyatokon, csápjaitok szent
aranycsillagain ül a nem-mérhető-súlyú Világösszeg-teremtő. Akár az Isten.
Ó, Mama, Mama, Mama: szeretted-e a lepkéket,
akik ott keringtek, lebegtek körülötted szőlőkapálás
közben, krumpliszedéskor. Ott bolyongtak és lobogtak,
mint a nyári hóesés, őszkezdeti havazás, napelem-szárnyú
púderparázs, lélegzetkönnyű kettősszárnyúak. Láttad-e
őket, vagy csak a porhanyó földet láttad, amit kapáltál, s a
zöld csipkerongy-levéltollazatú bor-tehenek kövér, nehéz
borostyán-golyófürt tőgyei közt, mint az öngyújtó villám-
páfrány szikra-kévebomlása: zöld sáskák pattogtak, suhogtak
rózsaszín, nyitott esernyő-belsejű hártyaszárnyakkal, zöld
gyémántszilánkok, s a szőlőszemekben az erek, magok, mint
a petróleumlámpa üvegcilindere, rézsisak-égő kupolája, a téglásan
kivágott rézcsipkehorgolás kalapjának lángtalan kanóca, a
petróleumba mártott és a szent folyadékkal átitatott esti láng-adás!
Ó, Mama, Mama, Mama! Én mindig néztelek és azt hiszem
láttalak is napszámos-cseléd, kőműves-tróger-mosónő anyám:
amikor még béke volt és ott ültél könnyű, gyűrt nyári ruhában
az udvaron, a disznóól előtti kerítés mellett a fehér széken és áldott
terhed csodálatos hasadban, mint egy szőrpihés óriás sárgadinnye, ott
ültél mosolyogva, fejeden svábosan, csigaházasan tekert kendő-konttyal,
én meg lábaid előtt ültem mezítláb, kis klottgatyában és térdeim,
mint a rózsaszín porcelán-diók, a villanyoszlop fekete, olajjal átitatott
fehér porceláncsigái. És Papa is józan volt és mosolyogva fényképezett,
mert volt egy magnezit-gejzír-robbanású állványos, három kaszáspók-
lábas fényképezőgépe. És mosolygott anyám és mosolygott apám, anyám
gyönyörű, csodavárás-hasában talán még a magzat is mosolygott mocorogva.
És néztelek a háborúban te csodaszép, naiv Szűz Mária-utánzat fiatal
asszony és néztelek nagymosáskor, vasaláskor, szilvalekvárfőzéskor,
paradicsomfőzéskor és a nagy rézüstben fortyogó, hólyagzó, pöfögve
buborékzó lila, vagy lángnyelv-belső vértollú élet-masszát, holnap-
csírát kavarni kellett óriás fakanállal. Mama, én mindig néztelek: mikor
haldokoltál és petrezselyem-rózsalevél-finom orrodon műanyag sárga
oxigén-készülék volt, mint egy domború kis üvegálarc-rácsos-tátika
oroszlánszáj-virág a népmesében. És néztelek a koporsóban: a biai katolikus
temető ravatalházában, amikor nekem megmutatni téged a hűtőszekrényből
kihoztak: feküdtél feketén, mint egy összenyomott-szárú fekete körző,
felsőajkad műfogsorod fölé húzódott, mint egy óriás szőrhullám sárga hernyó,
alsó ajkad protézisedről lehúzódott, mint a vihargyász naplemente és olyan
voltál, mint az elpusztult katonaló csontrács-vigyorgás feje a tóparton a
háborúban. Baltával faragtam fagyott timsókék combhúsát: levesnek. De
te nem ettél belőle vékony könnytelen asszony, Anyám, aki tanítónő
szeretett volna lenni: de semmi pénz a tanulásra, csak árva szegénység. Szegénység!
És mit tudtál te az Emberiségről Boldogtalan Szent Édesanyám!
Tudtad-e miért lett, mikor lett, miből lett a taréjos páncélharang-köpenyes
tojást-fogó gigászi sárkánygyíkok után, hogy majd jaj-képlet legyen Isten után.
Tudtad-e, hogy te is Emberiség vagy az Emberiségből. Én is Emberiség
vagyok az Emberiségből. Én bűnös. Te bűntelen. És Emberiség
volt az a tizenöt-éves szerelmes kisfiú is, aki a tehervonatot
húzó villanymozdony elé ugrott a Herceghalmi vasúti kanyarban,
mintha egy pirosbelű körte lehull a körtefáról, az alacsony zöld
pikkelyvilágról. Mi tettük koporsóba fej-nélküli testét,
mi mostuk le kamasz-fejét János bácsival, az őshuszár-bajszú,
csontos vasmunkással a Kis-utca egyik sváb-házának udvarán:
öreg diófák zöld felhői alatt, tömött, vaskos szikragyász dáliák
mellett ülve kis sámlikon, mezítláb és János bácsi láb-nagyujjainak
körme olyan volt mint, a csámpáson szirmossá széttaposott sárga
lópata. Előttünk a gyepgyáva-földön fehérzománc lavór és kékzománc
veidling és véres volt a víz, paradicsomlé-sűrű vörös és véres volt a kezünk,
a fekete szálkaszilánkos öreg vasasé, meg az én bűnös kamaszkezem, csurgott
körmeinkről, gyásztalan ujjainkról a vizes vér, a vérselyem kútvíz,
a bánattalan árva cselekvésben. Én a kamaszfiú fejét hajánál fogtam,
mint egy titáni, lucskos könnyező vérvirág óriáspókot, szeme hol
kinyílt, hol becsukódott, szemhéjai, mint bársonyból való zöldnarancs
kagylók, hibátlan szája, a nyitott vérbársony-bélésű halálgödör, mint
a végtelenség kelyhe, és fogsora, mint apám kis herfli-harmonikájának
fehérgomb hangbillentyűzete, mint egy gyermekzongora, vagy Mozarti
csembaló hangkalapács klaviatúrája, nyakcsonkjából, a véres húscafat-
koronából, mint egy hólyagosan lebegő virágmedúzából a csaláncsipesszel mérgező
harangláb-szoknyafüggvények: kilógott a kiszáradt rovarpotrohhoz hasonló
szelvénycső-porcogós gége, lógtak a mozdonykerékkel a fiú-nyak roncsszilánk
függönyrojt vörös cérnacsengői, és porcelánkemény fülei a hanghártyákig
süllyedő csigaház-tekervényben alvadt vér vörös dugóval teltek, mint a
telihold sárga szikla és porsivatag világmagánya és virágmagánya. És véres
volt kezünk, könyökig véres csuklós karunk, és szemgolyónk fehérje, a látó-
tojás véreres, vérhajszálhálóval gömbköpenyes és könnytelen, mint a háborúban!
És nézett a rózsabokor aljáról a fekete macska zöldegres-aranyszemekkel.
Aztán a fejnélküli testet fölöltöztettük, koporsóba tettük a vasárnapi szoba-
asztalra, a gyermekláncfű-fejet a vállcsontok közé helyeztük, s szagos virág-
koszorúval fontuk be a roncs-iszony pirhána-sebgyűrűt. És néztük a halottat
halál-egyszerű bámulattal. A koporsót én is vittem vállamon a temetőbe!
Ó, te szegény, meggyötört, megalázott, árva, szerelmes, rovarközöny-gyász Emberiség!
Minek is lettél? Miért is lettél, miféle teremtés-akarat kérte, hogy legyél?
Hogy legyél a Paleozoikum, a Mezozoikum, a Kainozoikum után, a Kambrium,
Ordovicium, Szilur, Devon, Karbon, Perm, Triász, Jura, Kréta után a Kaledóniai,
Variszkuszi, Alpi hegyképződés után, az ősászkák, kagylólegyezők, csigák,
páncélos halak, tengeri sünök, ősharasztok, ősszitakötők, őspáfrányok, pikkelyfák.
pecsétfák, kőszikla-levéltaraj-állatkaktuszok, ősmadarak, világtonna-Dinoszauruszok,
sárkánymadarak, páfrányfenyők, őskagylók, állat-liliomok, párosujjú patások,
őslovak, ős-szarvasok, repülő őshüllők, Mastodonok, ős-rinocéroszok, őstatuk:
Glyptodonok, Mammutok után. Miféle lét-teremtő akarat, Isten-tudat, vagy
Isten-nélküli önteremtő gyászgazdag anyag-hódolat akarta, hogy ember legyen.
Aztán az emberből Emberiség, jóságból kevesebb, bűnből több a Mindenség Térgömb Időben.
Ó, lepkék, pillangók, szitakötők! Akik már voltatok az
ember előtt, az Emberiség-nélküli korokban. Ti színes, árvácska-
halálfejes, könnyű, hosszú, csápvillás-fejű mosolyvirág-szép
púderpikkely-zászlók, a csápvégeken a halló-hagymával, szagló-
könnycseppekkel! És ti gyémántbunkós színes zománc-esernyőnyakak,
négyszárnyú ragadozó fényceruzák: pirosak, feketék, zöldek, tojáshéj-
fehérek!: mit tudtok ti a világról és mit tudtatok ti a világról, a Földről,
a nem egészen golyó alakú, de kicsikét inkább tömzsi körte-formájú
égitestről, amelynek tömege 5.976. 10 24 kg. 5978 millió tonna.
Amin csodaláng vízsörényű tengerek, óceánok. Lobogva és zizegéssel
sziszegve légi tántorgók, dupla-szem cilinderes kristálykések, nemző-
gyönyörűek és lángcsóvaként gyilkolók, csoda-meteoritok, szárnyas földi
csillagok! Gombostűfejnyi agyatok mit tudott és mit tud az életről és a
halálról, a 4,5 milliárd éve képződött Földről, amelyen lángoló
erdőként ragyogás-csipkeként tántorogtok, gomolyogtok, amíg
pernyeronggyá elégtek, de előbb petegyöngyöket okádtok potrohfar-
ivarszervetek szalmaszálként kidülledt végzetes szent tojáscsövéből. És te,
sovány-asszonymáglya, korán-árva, kétszer-árva anyám, aki már
elkorhadtál a biai katolikus temetőben, s aprócska csontjaid és asszony-
szép, emberszép koponyád beleolvadt a fehér és piros svábkeresztes,
ecetfás és nyárfás halotti talajba, tudtad-e, hogy miféle gyötrelmes
gömbön élsz, mikor még éltél. Hogy mi volt előtted és előtted-előtt
11 milliárd éve és mi történt itt a Földön mielőtt megszülettél.
Ó, Mama! Te csak azt tudtad mi a szegénység, az árván elfogyasztott
elnyomás, a tüdőbaj, a részegség a férjben, a szülés-sikoly és a
temetés-gyalázat, a háború és a szív-vacogtató rettegés, a napszám,
a halálfélelem és a véres szülőágy, amikor a bába nagypocakú
vékony testedből kihúzott s én ott lógtam szőrösen, apró lábamnál
fogva véresen, orrlikaimban a magzat-takonnyal, mint egy újszülött
lepke, mint egy sárga szövevény-tüskés, rózsatönk lábú hullám-
hernyóból a pillangó meteorparázs élet-bizalma. Nem tudtad Mama,
hogy mennyi vér, iszonyat, üvöltő és zenés hódítás, birodalmak
könny-tócsává olvadása, népirtás, keresztre feszítés, inkvizíció,
keresztes-háború, gyermek-keresztesek vasas és mezítláb-vonulása és
döggé-pusztulás, nomád és civilizációs üldözés, fenyegetés,
népirtás, éhség-földrészek emberganéjjá rothadása, szarszagú és
húgyszagú középkor, újkori gyilkosság-szélmalom, vízimalom-
víz-zuhogása bánat, egyházi bűn, fenséges förtelem, terror, járvány,
éhség-gyomorpokol volt ez a hozzádig-érő Emberiség-történelem.
És csak öreg fiad kérdezheti már az évmilliók óta materiális időt:
miért volt mind ez, miért lett az ember, miért lett az emberből
Emberiség? Minek a gyász, és minek a pompa, minek a láz, és minek
a művészet, és minek a verset nemző ihlet-örök munka, minek a kezdet
és minek a vég? Amíg föl nem robban szíve, mint Hirosima fölött az atombomba!
Megjelent a Tiszatáj 2011/4. számában