Ég és föld

A TOLDI ÉS A NAP MÁR LEMENT

Sejthető volt, hogy Horváth Csaba budapesti és Jeles András kaposvári színművészeti egyetemi osztályának előadásai a Thealteren nagyban különbözni fognak egymástól, hiszen az egyik esetben fizikai, a másikban gondolati színházat vártunk. És így is lett.

A különbséget eleve borítékolta a két művész-tanár alkata, személyisége és (munka)stílusa: egyfelől Horváth Csaba koreográfusi múltja (énje) és fizikai színházi rendező-koreográfus elnevezésű egyetemi osztálya, másfelől Jeles András – már Szegeden is megtapasztalt – morális-filozofikus, befelé figyelő színházcsinálói szándéka, aprólékosan esztétikus látványigénye. A két produkció tényleg ég és föld, egyetlen közös pontjuk van, az irodalmi anyag megválasztása. Egyik mű sem dráma, Horváth Csaba Arany János Toldiját dolgozta fel növendékeivel, Jeles András pedig saját, 1991-es írását, melynek (itt felhasznált) szövegrészei a nagy orosz táncos Nizsinszkij monológját és egy dokumentumokon alapuló Auschwitz-emlékezést foglalnak magukba.

*

A Toldiról minden iskolás tudja, hogy epikus költészet, de, hogy ennyire, ahhoz ezek a testtudatos fiatalok kellettek. Őket látva és hallva csak csodálkozhatunk, hogy másoknak korábban nem jutott eszébe szavalat-mentesíteni a költeményt, hiszen annyira fordulatos, akciódús a cselekménye. Ami persze koránt sem naturálisan jelenik meg az előadásban, hanem dekódolva a mozgás és a fizikum nyelvére, ami jelen esetben egyként tartalmaz akrobatikus, kortárs táncos, harcművészeti, vagy egyszerűen csak verekedős elemeket. Mindeközben végig szól a vers, a művet tehát egyszerre halljuk és látjuk – hol a szavakat szinkronban leképező, hol pedig a belső indulatokat testi metakommunikációra lefordító „koreográfiában”.

Mivel vizsgaelőadásról van szó, a produkció egy osztályteremben született, s azóta is, mindenütt (játszották már több helyen az országban) ez a „díszlete”. Vagyis, a színen nincs semmi (később persze kellékek kerülnek elő), csupán a hátsó falon három ablak, melynek üvegtábláit egyszer csak lekapva, azokkal teremtenek a játszók leküzdendő akadályt, s falakat.

Eddig csak a litván nagymesterek, Nekrosius és Korsunovas előadásain láttam – szinte a szöveggel egyenértékűen – fizikailag is mozgásba hozott prózai színházat, ami itthon sem teljesen ismeretlen, de csak az alternatív szférában. Pedig a közönség vevő rá, most például a játszókkal együtt lélegezve nézte végig az előadást feszült figyelemmel mintegy másfélszáz néző, igaz, rendkívüli helyzet állt elő, mert olyan sem volt még, hogy a színpadon elhangzó szöveg minden sora mindenkinek ismerős!

Hogy mi volt a nagyobb élmény, Arany János rímes, de nagyon is élő (mert örökérvényűsége révén tegnap, ma, holnap egyként aktuálisan ható), újra fölfedeztetett költeménye, vagy a negyedévesek imponáló színvonalú szellemi-fizikai, minden szinten koncentrált, érett teljesítménye, nehezen szétszálazható, de nincs is rá szükség.

*

Egészen más világ várt Jeles András előadásán. Egy olyan elemelt és végsőkig lecsupaszított, a rituálék elmélyült lassúságával és kidolgozottságával előadott gondolatfolyam, amely a közönségét is csak a „beavatottak” között találja. Az érintkezési pontok keresését többen már az első rész közben feladták és távoztak, s kis mértékben tovább nőtt az üres székek száma a szünet után. Az elhullás mindazonáltal nem nevezhető jelentősnek, mivel a többség tudta, hogy kire ül be, s türelmes áhítattal hallgatta végig azt a monológot, amelyet a koromfekete, üres színpad jobb szélére tolt kerekesszékbe egymást váltva beleülő, kabátot és sapkát magukra öltő fiúk mondtak majd egy órán keresztül.

A szünet csak némi nehézség árán tört ki, mert a régi zsinagógában függöny híján nem érzékeltette semmi, pár perces bizonytalanság után aztán maga a rendező nyitott ki egy oldalajtót, egyértelművé téve a helyzetet.

A nap már lement című, a szerző által misztériumjátéknak meghatározott mű szövege egyébként 1992-ben megjelent a Színház című lap drámamellékleteként, s a neten is megtalálható. A bevezetőből kiderül, hogy a szöveg dokumentumokból, s többek között de Sade, Borowski, Flavius és Ézsaiás idézetekből tevődik össze. Ugyanitt felvázolódik a majdani színpadra állítás vizuális megjelenítésének a módja is, amely nagyszabású, ugyanakkor költőin finom, látványos víziót sejtet.

Az eredetileg elképzelt forma tanszéki keretek között nyilván csak erős csorbításokkal jöhetett létre, de a kényszer okozta leegyszerűsítés és a szövegcsonkolás a befogadói késztetést nehezítette.

Míg az első részt Nizsinszkij monológja tölti ki, a másodikat az Auschwitz téma, amelynek élőbeszédszerű, érzéketlen, hétköznapias rutinból született mondatait a divatbemutatók kifutóin végigvonagló manökenek lökik a nézők elé. Ez a szakasz – bár szerényebb eszközökkel, de – szinte azonos az elképzelt változattal, s így hatásában is kíméletlenül felkavaró. Ugyanakkor, a maradéktalan értelmezéshez hiányzik Nizsinszkij feleségének kihagyott „naplója”, mivel ez a szövegrész köti össze a textusokat.

Enélkül, s a mellőzni kényszerült egyéb részletek hiánya miatt nem könnyű a nézők dolga, de a színpadról nézve is nagy kérdés, hogy ily módon az autentikus előadás született-e meg?

S, hogy milyen helyet foglalnak el mindebben a játszók?

A kaposvári másodévesek (!) példásan, alázatos koncentrációval nagyot teljesítettek. Jeles a mélybe vitte őket, talán túlságosan is mélyre. Bár, az is igaz, hogy – a jelenkori, honi színházi nívót és a műsorpolitikát elnézve -, egyhamar nem is kerülnek ennek az igénynek a közelébe.

Ibos Éva

[nggallery id=205]

Horváth Csaba: Toldi