Tiszatájonline | 2013. július 12.

Előpremier?

AZ OPERAHÁZ FANTOMJA
A Szegedi Szabadtéri Játékok második bemutatója Andrew Lloyd Webber: Az operaház fantomja című musical koncertszerű előadása, ennek kapcsán Ibos Éva beszélgetett a mű rendezőjével Szirtes Tamással, a Madách Színház igazgatójával […]

AZ OPERAHÁZ FANTOMJA

A Szegedi Szabadtéri Játékok második bemutatója Andrew Lloyd Webber: Az operaház fantomja című musical koncertszerű előadása, ennek kapcsán beszélgettünk a mű rendezőjével Szirtes Tamással, a Madách Színház igazgatójával.

Mondhatni, szinte a semmiből született meg Magyarországon a musical játszás kultúrája, hiszen a műfajnak itthon nem voltak előzményei. A világhírű szerzők általában a külföldi premierek pontos mását várják el, amit egyfajta tanulópénznek is felfoghatunk. Így történt ez Budapesten is?

Soha nem fordult elő, hogy kopíroznunk kellett volna egy előadást! Kétféle adaptációs forma létezik: a „replika” esetében az eredeti bemutatót kell átvenni minden elemében, a „non replika” alkalmával viszont olyan önálló produkciót kell létrehozni, amelyben semmi sem vehető át, vagyis minden ízében tilos hasonlítania az eredetire. A Madách Színház valamennyi, külföldről származó darabja non replika módon jött létre.

Nem lehetett könnyű a hőskorban, hisz’ a rendezői ambíció önmagában kevés lett volna, megfelelő munkatársakra és kollégákra is szükség volt….

Rengeteg kiemelkedő tehetségű alkotó dolgozik a hazai színházi szakmában, akik nyitottak az újra. Annak idején két remek tehetség segítette a munkámat – sajnos, már egyikük sincs köztünk – Vágó Nelly jelmeztervező és Seregi László koreográfus, s főleg az utóbbinak rengeteget köszönhetek. Seregi egy istenáldotta tehetség volt, tőle tanultam meg mindent a musicalről.

Gondolom, zenét, ritmust, mozgást?

Nem csak. Seregi hihetetlenül komplex érzékkel bírt a műfaj iránt például a díszlet, de a szcenika terén is. A legtöbb biztatást tőle kaptam, ő volt az, aki ebbe az irányba mozdított el.

Mindebből az szűrhető le, hogy non replika előadásokat rendezni kiváltság. De, vajon minek köszönhető ez a bizalom?

Például az adott ország színházi struktúrájának. Itthon nincs is hagyománya a replika előadásoknak, hiszen az egy gazdasági vállalkozás: a producer összeszedi a szükséges mennyiségű pénzt a meglepetések nélküli produkcióhoz.

Én most az Ön szerepére gondoltam, arra, hogy köztudottan jó a viszonya Webberrel.

Az első musical bemutatónk a Macskák volt 1983-ban, ami egy évvel követte a londoni bemutatót, s egy évvel megelőzte a New York-i premiert. Londonban egy arénában állították színre a darabot, de Webber hitt abban, hogy a mű hagyományos, proszcénium formában is megállja a helyét. Ekkor még nem is ismertük egymást, de a budapesti, hagyományos színházi bemutató lehetősége kapóra jött a számára mintegy próbatételként, amelyből akkor sem lehet nagy baj, ha nem sikerül, hiszen Magyarország messze van. Csodálatos bemutató született belőle, egyrészt, mert mindenki nagyon akart bizonyítani, másrészt, mert – a szokásos hat-nyolc hetes gyakorlattól eltérően – hat hónapos próbafolyamat előzte meg a premiert.

Ezzel kapcsolatban olvastam az Ön egyik régebbi interjújában, hogy 7-800 előadás után kimerülnek a színészek, s az előadás frissen tartása érdekében ekkor érdemes beállítani a fiatalabb nemzedéket.

A közönség érdeklődésének köszönhetően mi kivételezett helyzetben vagyunk, ugyanis ma már külföldön sem futnak ilyen hosszú távot a sorozatok. Az általános helyzet az, hogy ha egy darab megér kétszáz előadást, arra nagyon büszkék vagyunk, ha megél százat, nagyon megbecsüljük, de, ha csak ötvenet, azt is szépnek tartjuk. Ennek ellenére, a Macskák az ezernégyszázadik előadáshoz közelít, „a fantom” pedig a hétszázhoz. Mindemellett a zenés műfajban egyébként is kötelező a kettőzött szereposztás a biztonság miatt, hiszen semmiféle váratlan helyzettel, például betegség okozta kieséssel nem okozhatunk csalódást a nézőknek.

Az operaház fantomja a romantikus helyszíneknek köszönhetően igen látványos történet, s ennek vetületében kifejezetten bátor vállalkozásnak tűnik, hogy a szegedi szabadtéri színpadon most koncertszerű előadásban állítják színpadra….

A zene olyan magával ragadó szépségű, hogy így is megáll a lábán. A kiváló szereposztásról nem is beszélve, Fonyó Barbara és Sasvári Sándor éneklik a főszerepeket. A meghívás koncertszerű előadásra szólt, mi ezt teljesítjük. Nem mímelünk színházi szituációt, csupán a jelmezek táplálják a nézői illúziót, és segítik a színészi átélést. Kentaurral egyébként – aki ennek a darabnak a díszlettervezője – régóta beszélgetünk a mű szabadtéri bemutatójáról, s bár még megoldásra vár némely színpadtechnikai kérdés, mint például a lezuhanó csillár hatásos, de biztonságos kivitelezése, nem tartjuk reménytelennek a tervet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az idei szegedi előadást egyfajta előpremiernek tekintjük.

Ön eredetileg prózai rendező, s ennek a mai napig nem fordított hátat. Mi volna az a feladat, amely különös örömet szerezne önnek?

Sokat rendezek, a zenés műfaj mellett prózát is. Ami talán különös örömet szerezne, s amit még szívesen színpadra állítanék, az egy Shakespeare mű lenne. Nem a királydrámákra gondolok, hanem valamelyik kedvemre való vígjátékára.

Ibos Éva 

[nggallery id=191]