Bartók Imre: A nyúl éve

MÓRICZ 2013 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be. Bartók Imre 1985-ben született Budapesten, 2008-ban filozófia szakos diplomát szerzett az ELTE-n. Két irodalomtörténeti munkát (Paul Celan. A sérült élet poétikája. 2009, L’Harmattan, Rilke. Ornamentika és halál. 2011, L’Harmattan) és két regényt jelentett meg (Fém. Kalligram, 2011, A patkány éve. Libri, 2013). Jelenleg A patkány éve folytatásán dolgozik.

(RÉSZLET)

Egyszerűen csak eljut a könyvtárig, és megteszi, amire kérték.

Éppen ezen morfondírozott, amikor odaért. A botladozó léptek nem voltak hát hiába: New York harmadik legnagyobb közkönyvtára előtt állt. Az oromzaton gipszcsigák virítottak, közvetlenül a bejárat mellől pedig fojtogató bűz áradt egy ponyva alól. A kitárt ajtó nyikorgott az elrozsdásodott sarokvason. Odabent homály és por uralkodott, és alig lehetett kivenni bármit is. Gonyolék nyelt egyet – ez kissé fájdalmasnak bizonyult, a torka ugyanis nem perisztaltikusan, hanem egy örvényszivattyúhoz hasonlóan működött –, majd átlépte a ponyva alatt szunnyadó, mozdulatlan tömeget, és bement.

Az előtér üresnek mutatkozott, bár Gonyolék tudta, hogy sosem lehet elég óvatos. Az elmúlt hetek során a pengeéles fogakkal rendelkező farkasok és a savat köpködő mosómedvék jelentették az elsődleges fenyegetést, de találkozott már egyéb megvadult teremtményekkel is. Az övére erősített erszényhez nyúlt, amelyben a bicskáját tartotta. Nem, talán ezúttal nem lesz rá szükség.

Átment egy kétszárnyú üvegajtón, és a könyvtár beosztására vonatkozó kiírást kezdte böngészni. Szórakoztató irodalom, ezoterikus irodalom – ennek láttán ismét nyelnie kellett –, vámpír- és erotikus irodalom – megrázta a fejét –, és végül, a harmadik emeleten: filozófia. Eredetileg valami más lehetett ott, ugyanis a műanyag táblán lévő betűket lefestették, és mellé macskakaparással vésték oda a „filozófia” szót. Különös! – gondolta Gonyolék. Bárhogyan is, ő ezt a helyet kereste, őt ide küldték. És a Hang nem tévedhet.

A levegő itt párásabb volt. Olyan illatok terjengtek, amelyeket még soha életében nem érzett korábban, és az orrában rejlő kis sörték izgatottan táncra perdültek. Felkapaszkodott a harmadik emeletre, miközben a pára egyre csak nőtt, és mikor végre ott állt a lépcső tetején, úgy érezte magát, hogy ahhoz hasonló forróság veszi körül, mint amit az hacienda kazánjának karbantartása során szokott érezni – azzal a különbséggel, hogy a forróság ezúttal kellemes volt. A meleg simogatta és átölelte, valósággal bebugyolálta érdes bőrét.

Amikor körbepillantott, elállt a lélegzete. A harmadik emelet, ahol a filozófiai könyveknek is lenniük kellett, egy arborétum volt.

A polcokat repkény és borostyán futotta be. A padlón, akár megannyi, természetellenesen felduzzadt véna, mindenfelé különböző vastagságú, mélyzöld indák csavarodtak, nyomukban Hatsepszut fáraónő kedvenc növényével, a boswellia sacra keskenyebb és szálkásabb szárainak kapillárisszerű hálózatával. Gonyolék – részben a fojtogató páratartalomtól és ózontól, de leginkább az áhítatos meglepetéstől – alig kapott levegőt. Még sosem látott semmi ehhez foghatót. A polcok előtt tuják és pálmák álltak, és lepattogzott kérgű törzsek csavarodtak a távoli mennyezet felé. A falakat barnásra festette a moha és a penész, az alattuk növekedő, hatalmas kucsmagombák kalapjain tenyérnyi legyek és színpompás kukacok nyüzsögtek.

Az egész szövevény lüktetett és zúgott, mintha egyetlen szervezet volna. Aztán a zümmögés közepéből egyszer csak cuppanó hang hallatszott – egy óriási, húsevő növény kitárta rózsaszín száját, és elnyelt egy egész botsáskagenerációt. Gonyolék hátrahőkölt, de a három lába közül a csökevényesebb beleakadt egy komiszan kiálló indába, és elzuhant. Kis híján hátrabucskázott a lépcsőn, de még idejében megkapaszkodott egy korhadt, avas szagot árasztó gyökérben. Amikor feltápászkodott, látta, hogy a helyiség arculata leheletnyit ugyan, de megváltozott. Az indák tekeregni kezdtek, és azok a szárak, amelyek az imént még az F-G sorban álltak, most áthúzódtak a H-I sor közé. Látta, hogy ezek ugyanazok az indák, hiszen egyedül az F-G sor növényeit pettyezték különös, citromsárga foltok. És ahogy Gonyolék némán figyelte a reszkető pálmaleveleket, a mocorgó jácintokat és páfrányokat, a tarka kétszikűeket és zárvatermőket, az indák előtte, mintha csak neki jeleznének valamit, ismét megindultak, és átkúsztak a következő, J-K jelű sor felé, majd a K oldalon megálltak az egyik polc előtt, elindultak felfelé, megragadtak néhány kötetet, és…

Gonyolék megbabonázva figyelte, ahogyan a hatalmas parafiletikus tenyészetből kiszökő zöldessárga és fakóbarna kacsok egyenesen felé közelítenek, hogy átnyújtsák neki a könyveket. Vajon a Hang tudta, hogy ez fog rá várni idebent? Lehetséges, hogy ezek a növények tényleg gondolkodnak, esetleg olvasnak a gondolataiban? Gonyolék képtelenségnek tartotta az ötletet, de mégis, akkor hogyan lehet, hogy az a húsos kar már az ölébe is pottyantott két vaskos kötetet… Ahogy a címlapra pillantott, újfent elállt a lélegzete: hiszen pont ezért jött ide! Éppen erről beszélt neki a Hang! Csak a szerző nevét ismerte persze, ezt a különös nevet. Egyike volt azoknak, amelyeket a Hang oly sokszor sulykolt a gyülekezet számára a beszédei során.

Bódultan a boswellia sacra kipárolgó aromájától, a filodendronok árnyai alá húzódva Gonyolék remegő ujjaival végigsimított a fedőlapon.

Karl Marx: A politikai gazdaságtan kritikája, III. kötet

Karl Marx: Botanikai írások

Az első kötet borítóján sötétszürke alakok mozgolódtak mindenfelé hatalmas, vasból készült eszköz között. Gonyolék érdekesnek találta a képet: figyelemreméltó választás a Hang részéről! Hiszen a borítón ábrázolt jelenet nem sokban különbözik az ő népének mindennapjaitól. Munka, fáradtság, a végeláthatatlan küzdelem, de egyúttal valami más is: becsület és büszkeség, a dolgos élet fáradt és láthatatlan örömei.

De hiszen ez csak a harmadik kötet… vajon hol lehet az első kettő? Arra nincs szükség? Mindenesetre az is feltűnt neki, hogy a kötet a Pingvin kiadónál jelent meg. Kiskorában sokat hallott róla. A Pingvin egy háromemeletes, kétfejű rémálom, aki valahol Bronxban rejtőzik. Az egyik szakaszvezető óva intette attól, hogy a környékére merészkedjen. Állítólag agyakkal táplálkozik, de bizonyos mendemondák szerint megkíméli a területére betolakodók életét, ha kellemesen el tud velük beszélgetni. Gonyolék még senkivel sem találkozott, aki azt állította, hogy beszélt volna a Pingvinnel.

A második kötet borítója egy éppolyan húsevő növényt ábrázolt, mint amilyet az imént látott a könyvtár távolabbi sarkában. Ez azonban nem tátotta ki recés, tüskékkel borított száját, hanem mozdulatlanul, a környezetébe szinte beleolvadva, némán várakozott. Öblös kis kacsóit összefonta maga előtt, mintha imádkozna. Baljós jelenség volt, és Gonyolék egy percig nem is tudta eldönteni, hogy ezt a könyvet is magával vigye, vagy maradjon a másiknál, amelyről biztosan tudta, hogy a Hang is igényt tart rá.

És miközben ezen morfondírozott, ismét feltámadt a zümmögés az arborétum mélyéből. Ezúttal mélyebb volt és fenyegetőbb, mintha dongók dörgölőztek volna egymáshoz, hogy megfenjék idegméreggel teli tüskéiket.

Ahogy oldalra pillantott, meglátta a tuják mögött feszítő húsevő növényt. Mostanra alighanem elfogyasztotta a sáskákat, mert moccanatlanul állt, száját összezárva, akárcsak fajtársa a rejtélyes könyv borítóján. Gonyolék zavartan pillantott hol a kezében tartott könyv fedőlapjára, hol a tőle alig szökkenésnyire meredező növényre, és nehezen tudta eldönteni, hogy mit is lát valójában. Vajon a képzelete tréfálja meg? Lehetséges, hogy olyasféle hallucinogének keveredtek a könyvtárt uraló tömött párába, mint amelyek az aknákban megesett harapást követően gyötörték?

Csak nem egy rosszindulatú kökörcsin pillantott rá az imént? Valami megtapadt rajta, mintha hártya borítana itt mindent, műanyag, valami fémes… Mesterséges fosszília, szépséges máz, mely elevenebb az életnél, gondolta. Megkettőződött teremtés, a lét hatványa, melynek csúcsán a tudás rügyezik, igen, mintha erről is beszélt volna a Hang egy esős délutánon, mikor az hacienda széles ablaktábláit veszettül ostromolta a szél.

Magához szorította a könyveket, megfeledkezve arról, hogy esetleg összenedvesíti az oldalakat a bőréből itt-ott megállás nélkül, lassan csordogáló nedvvel. Hátrált egy lépést, majd még egyet, és ahogy a lépcső peremére lépett, és egyensúlyát elveszítve kalimpált, egy hosszú pillanatig, reszketve a levegőben, látta a húsevő növényt, ahogy ismét kitárja a száját, szélesebbre, mint korábban, és tüskék helyett valódi, zománcozott fogak szöknek elő a növényi torokból, és a könyvtár minden reszketeg növénye hajladozni kezdett, és zümmögve egyetlen szót rebegtek felé.

– Gonyolék…

Hidegség vette körül. Hideg és valami fenyegető gyöngédség. Kloroform.

Az utolsó, amit látott, mielőtt lebucskázott volna a harmadik emeletről, egy hatalmasra nyílt, tágra meredt szem volt, egyetlen szem, tízezer alakban, ahogy őt nézte meredten, vádlón, minden bimbóról, minden tövisről, minden inda hegyéről és hajlatáról, a polcsorokat befonó pázsitszőnyeg minden rojtjáról, a sarkokban álló platánok leveleinek éléről és a padlóköveket széttöredező gyökérzet minden göcsörtjéről – egyetlen, bíborban és karmazsinban úszó szem, amely őt nézte, és az ő nevét mondta.

És ahogy hátrafelé zuhant, a mindenütt jelenlévő kölyökhájának köszönhetően, ha nem is fájdalommentesen, de legalább nem életveszélyesen, a gondolatolvasó arborétum kísértete követte. Ott volt vele a második emeleten, a lektűrök hosszan elnyúló sorai között. Ahogy végigszaladt közöttük, úgy érezte, a kötetek lángnyelvekként meredeznek felé. Csípték a bőrét, és a háta mögül még mindig hallotta a nevét.

– Gonyolék…

Nem mert visszanézni. Hóna alatt a két kötettel – remélve, hogy a Hang elégedett lesz a zsákmánnyal – elérte a szemközti ablakot. Nem volt bezárva, úgyhogy kimászott rajta a tűzlépcsőre, majd leereszkedett egy sikátorra, és végül előbukkant a könyvtárépület oldala mellett futó utcán. Az izgalmaktól még mindig reszketve kihúzta magát, felnézett az égen gomolygó, deres fellegekre, majd nagy levegőt vett, és az ürességtől kongó utcákon elindult hazafelé.