Tiszatájonline | 2013. június 20.

„Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz”

ÉSZT KÖLTŐK VERSES BESZÉLGETÉSE
A könyv és én igen nehezen kezdtünk el beszélgetni; zárkózottak voltunk mind a ketten. Ő narancssárga; én meg kétkedő, értetlen, minden áron jelentéseket kereső. Nem is tudtam, mit beszél s főként hogy hogyan – hallgattam. Aztán egyszer csak elkezdtem érteni. Nem észtül tanultam meg időközben – félreértés ne essék –, a hangulatot értettem meg: képeket gyakoroltam be, hangokat láttam meg, beszélőket különítettem el. Ugyanis nem ketten voltunk – hárman […]

ÉSZT KÖLTŐK VERSES BESZÉLGETÉSE

Mert nincs senki aki a fényeket / jelekké rendezze / hosszú üres partszegélyein” (Tõnu Õnne­palu: Insula Deserta). Indulhatna akár e felütéssel is a Pluralica első rá-hangoló kötete. Jelen recenzió nem frissen érkezett (a kötet ugyanis 2010-ben jelent meg), ám mégis igen aktuális: elolvadt a hó, megérkezett a tavasz – az évszakokkal való játék, látszólag igen fontos a kötetben. A szó legszorosabb értelmében vett kritika helyett – született már épp elég –, álljon itt most valamiféle együtt érzés, együtt mozgás, együtt élés élménye.

A könyv és én igen nehezen kezdtünk el beszélgetni; zárkózottak voltunk mind a ketten. Ő narancssárga; én meg kétkedő, értetlen, minden áron jelentéseket kereső. Nem is tudtam, mit beszél s főként hogy hogyan – hallgattam. Aztán egyszer csak elkezdtem érteni. Nem észtül tanultam meg időközben – félreértés ne essék –, a hangulatot értettem meg: képeket gyakoroltam be, hangokat láttam meg, beszélőket különítettem el. Ugyanis nem ketten voltunk – hárman: Tõnu Õnnepalu, Lauri Sommer és én. Ők mint könyvbéliek, én mint könyvön kívüli.

A hangulat megértésének és a képek befogadásának mikéntjét a következő ösvényeken sétálva érthetjük meg. A magyar „agyú” olvasó örül, szinte ujjong: más toposzok és hagyomány, más nyelv és más líra. Az ismerkedés néha azért ijesztő, váratlan fordulatokat tartalmaz, sőt, ízléstől függően, már-már giccsesnek ható sorokat: „Szivárványkapukat feszítenek / a szétmosott erdők / szomorú ragyogása fölé”. Az előbbi példán keresztül egy másik játékra is ráismerünk: hová s milyen írásjelet kell(ene) tennünk, hogyan játszhatunk a jelentéssel egy-egy vessző vagy pont kitételével.

A kezdetekről. A könyvbéli társak azt mondták, járjunk egyet „odakinn” – szeretek idegen erdőkben bolyongani. Idegenvezetőim voltak, erdőszakértőim: természeti képekkel meséltek mindenről. Számháború helyett azonban szavakkal háborúztak: mondtak valamit, s csak később jöttem rá, mindig én voltam az, aki tippelt. A játék lényege a tapasztalás volt: a hó, a hideg, a tavasz, az elvonulás és a szemlélés megtapasztalása.

Beavatás.A következő megállapítások tesznek tanúbizonyságot a belépés, a „közös” ünneplés erőpróbáira. Az európai kultúrkör látszólag magában foglalja az északi népek kultúráját is, ám amint jól bevált értelmezői eszköztárunkkal esnénk neki a verseknek, egyszerűen visszapattannánk róluk. A kötet hangulata egységes – (már-már) azt a hamis képzetet kelti az olvasóban, hogy „benn van”, otthonosan mozog, bekebeleződött. Aztán egyik pillanatról a másikra újra a körön kívül – vagy legalábbis a körvonalon – álldogál. Eredendően nem rendelkezvén az észt mitológia, szimbolika és motivika ismereteivel az olvasó akár meg is rémülhetne, akaratossága azonban nem engedi meghátrálni. Tapasztalva tanulni: jelen esetben a használat közbeni megértés, megkonstruálás felől.

Kérlek, ne aggódj, csak jöjj
tovább a varázs nyomába.

(Lauri Sommer: Olykor szemlélve hozzád közelállót)

A kulcs maga a természet – ám korántsem az ökokritika népszerű fogalmaként applikálva. A természet csak akkor szolgálhat segítségül, ha megpróbáljuk lefordítani vagy visszafordítani „nyelvezetét”. E két észt író különböző nyelvet beszél – bár a zseniálisan megszerkesztett dialógus-kötet megtévesztő lehet. Látszólag egy nyelven: ez lenne az az észt lírahagyomány, melybe a magyar olvasó mindig csak „idegenként” tud/próbál belehelyezkedni. S va­lójában két nyelvezeten: a modernitásban eltévedő és abba kiolvashatatlanul beleíródó nyelvezetet Tõnu Õnnepalu képviseli, míg az új szokásokba friss, ám mégis ősi ösvényeket metsző író hangján Lauri Sommer szólal meg.

A kötet feltérképezéséhez különböző hagyományokat és fogalompárokat emelhetünk be. Talán a legfontosabbnak mutatja magát a modernitás hagyományához való visszanyúlás: a vá­ros és a vidék, a város és a természet, a természet és az ember szembeállító párhuzama. A nyelv idegensége, „nem eléggé kifejező” volta ugyan posztmodern „meglátásként” is értelmezhető, ám az elvonuló idegen, a tömeg tagjainak magányossága mégis a századfordulóra, a modernitás évtizedeibe szippantja vissza az értelmezőt. Fontos ösvénynek mutatkozik a világ (=természet=környezet) láthatatlansága, annak hangsúlyozása, hogy a világ nem egyenlő a láthatóval. A látás és a nézés konfrontálódik, mely irodalomelméleti és vizuális technikatörténeti hagyományokat követve szintén a századfordulóra mutat vissza. A látás mint vágy és mint elvárás szegeződik szembe a tapasztalással – s e kérdéskörrel elérkeztünk a kötet egyik legszembetűnőbb attribútumához: a képiséghez vagy látványossághoz. A versek képekként, mintegy emlékképekként mutatkoznak. Erős bennük a montázsjelleg – s nem véletlen az eredendően vizuális szférából származó terminus. A versekben jó néhány konkrét filmes utalás, intertext fedezhető fel (Lars von Triertől Sean Penn nagysikerű Into the Wild című filmjéig). A képek felidézése naplószerűen, mégis absztraháltan aktualizálódik. Mindent a múlt mostjában olvasunk: a Másik-hoz, Istenhez, a birtokláshoz, a szerelemhez vagy éppen a magányhoz szóló versek mind „naplófeljegyzések”, amik a pillanatban íródnak. Isten vagy az istenség kérdésköre érdekes megoldásokat tartalmaz e verses beszélgetésben. Expliciten óvatosan s ritkán kimondott (Krisztus, Buddha), utalás szintjén azonban maga a természet, a min­den megjelenítésével állandóan a kimondás aktusában jelenlevő. Sok, a magyar olvasó számára első olvasásra talán idegen, ellentétes szimbolika, egyfajta inverz jelentésesség fordul elő a versekben: a tavasz elmúlásként, a tél megszületésként; a fekete fényként, a fehér sötétségként jelenik meg.

összetörik
és akkor a sötétség
vagy éppen a nemlét mögötti
hatalmas fény
elvakít

(Tõnu Õnnepalu: Nincs szabadság)

Visszatérő motívumok: az eső, a kristályos fény és jég, a szél – vagy éppen a tükör, mely holdként a végtelenségbe tükrözi a valóság álomvilágát vagy álmodott világát.

Szintén a modernitáshoz köthető a baudelaire-i flâneur megjelenése; a városban bolyongó, a modern teret természetiként és természetesként megélő „csatangoló”. A „szemlélődő vándor” emlékezete mindent megőriz, csupán nyelvén, jelkészletén kell változtatnia; a megőrzés aktusa maga a más nyelven való kimondás: „a bőrfelszín alatt minden érintés megmarad” (Lauri Sommer: Túl sok minden mozog és repdes).

A kötetet záró, május esti verandán elköltött beszélgetés bizonyos szempontból kulcsként is értelmezhető. Ám inkább a költők, mint a költemények megértéséhez: kinek mit jelent az írás, hogyan hoz más világlátást a költői lét, áldás-e vagy esetleg átok, és a többi. Meglátásom szerint a kötet elképesztő izgalmakat rejtő olvasmány, irodalmi közhellyel élve: fantasztikus utazás. Az oly’ távolinak tűnő kortárs észt líra egzotikumként bukkanhat fel, ám amint sikerül a körön belülre küzdenie magát az olvasónak, otthonosan kezd mozogni, megtanul „természetül” beszélni, megtanul a csillámló esők hangján szólni s megtanul egy kicsit talán észtül is – gondolkodni. A Pluralica kötete jó választás, kinézetre pofás, tipográfiára igényes, pont tavaszi sétákra való – zsebbe illő válogatás.

Tõnu Õnnepalu, Lauri Sommer: Hangolás: észt költők verses beszélgetése, Pluralica, 2010. Szerk. Gaborják Ádám, Lőrincz Gergely, ford. Jász Attila (T. Õnnepalu), Weiner Sennyey Tibor (L. Sommer), Segesdi Móni (Májusi este a verandán).

Bagi Anita

Megjelent a Tiszatáj 2013/5. számában