Gulyás Gábor: Otthon, a könyvben

LEGÉNDY JÁCINT UNDERGROUND OLTÁRKÉPEK CÍMŰ TÁRLATÁNAK MEGNYITÓJA
Legéndy Jácint világa szöveguniverzum: szinte mindenhol vannak szavak, mondatok, szövegfoszlányok. Majdnem minden műben. Egyetlen karakteres munkát látunk, mégpedig rögtön duplikátumként, ahol nem tűnik fel semmiféle betű: Ez nem kollázs, mint a kiállításon látható művek többsége: majdhogynem festői fotó. Egy emberalak […]

LEGÉNDY JÁCINT UNDERGROUND OLTÁRKÉPEK CÍMŰ TÁRLATÁNAK MEGNYITÓJA

Jó könyvek és jó időszakok esetében megtörténhet, hogy szerzővé válik az olvasó. Az olvasó persze mindig részese a Teremtésnek, de ez már más. Ilyenkor maga válik Teremtővé.

Vajon miért hoz létre az ember műalkotásokat? A lélek nyugtalansága miatt, amely nehezen békél meg a halandóság gondolatával, vagy a reflexió örök vágya miatt, amely kommentálni kívánja a játszmát, amibe beneveztünk vagy belesodródtunk? Ha ezt a kiállítást végignézzük, nehéz nem a másodikra gondolni. Arra a játszmára, ahol nem mi osztjuk a lapokat, hanem bennünket használnak, velünk játszadoznak. Nekem a Kártyázók című kép jut eszembe. Nem Cézanne híres sorozata, amelyből néhányat nemrég Budapesten is megcsodálhattunk, hanem Otto Dix montázsszerű műve 1920-ból.

Mert az első falon mintha extrém módon felnagyított kártyalapok lennének: karakteres alakok fent, ugyanilyenek lent, fejjel lefelé. Jórészt nem ugyanazok persze, de rokonok, legalábbis vizuálisan és kulturálisan. Filkók, alsók és felsők. Mindannyian ugyanabban a partiban szerepelnek. Kijátsszák őket egymás után, egymás mellett, egymással szemben. Nem ők osztanak, őket osztják, velük játszanak. Egy olyan térben, amelynek a határait betűk jelölik ki – ahogyan Dix híres művében is az újságlapok. Legéndy Jácint világa szöveguniverzum: szinte mindenhol vannak szavak, mondatok, szövegfoszlányok. Majdnem minden műben. Egyetlen karakteres munkát látunk, mégpedig rögtön duplikátumként, ahol nem tűnik fel semmiféle betű: Ez nem kollázs, mint a kiállításon látható művek többsége: majdhogynem festői fotó. Egy emberalak. Jobb keze fenn, mintha csak egy kereszten lenne, megfeszítve, bal keze az ágyékán, a Keresztlevétel-képek kompozíciójához hasonlóan. Ecce homo! De jobban megnézve láthatjuk, hogy a fekete vízszintes hasáb nem keresztfa, hanem párna. A képen látható alak, akiben a művészt ismerhetjük fel, alszik. Ez az önarckép tehát nem a megváltásról, nem a világmegváltó szándékról szól, mondhatnánk, hanem az alvásról. De nem mondhatjuk, mert az alvás – pontosabban a hozzá kapcsolódó álommunka – itt éppenséggel a világmegváltás médiuma. Legéndy Jácint művészi attitűdje ugyanis szürreális, álomszerűen konstruálódó világot láttat – az önarckép ilyen szempontból tehát rendkívül pontos.

Ha a művekre nézünk, azok visszanéznek ránk. Pontosabban mi magunk nézünk vissza magunkra, a mi világunk tükröződik. De érdekes kuszasággal. A rendelkezésünkre álló tükör ugyanis rendre rossz, hibás. A kártyaszerű lapokon is torzít a tükrözés, hiszen nem ugyanaz van lent, mint fent, de a kollázsokat, papírlapokat, nyomatokat körbeölelő üveg vagy plexi bevonata, ez a folpack-szerű csomagolás maga a torzítás. A repedések itt fontosabbak, mint a sima felületek. Minden mű szilánkokból áll össze. Semmi sem adott közvetlenül a számunkra, mindenben ott van valami közvetítettség – a csomagolás akár –, amely nyilvánvalóan torzít. Máshonnét nézve pedig: ez a csomagolás tipizál, egységesít. Mint a legtöbb műértelmezés. A csomagolás mögött – tudjuk, látjuk – ott van az „eredeti” mű, egy verseskötet egyik oldala például, de a mi számunkra abban a formában aligha elérhető. Az eredetiség nehezen hozzáférhető: nem nagyon tudunk nem sémákban gondolkodni. Ennek művészi felmutatása viszont ezen a kiállításon a legkevésbé sematikus. A sémák itt tárgyak, díszítőelemek például – nekem különösen tetszenek a bekeretezett, nagyon dekoratív piros díszek. A konvenciók is tárgyak. A megidézett szövegek ugyanúgy – ebből a szempontból nincs különbség az avantgárd pátosza által működtetett saját versek és a Legéndy művészetéről szóló sztereotip textusok között. Az áttetsző csomagolás mindegyiket vizuális idézőjelbe teszi, egyszersmind a modern és posztmodern kor egyik alapélményét mutatva fel: a fogyasztói kultúra okozta elidegenedettséget. Ennek a kultúrának a temploma az alternatív pláza, amely e kiállítás felől nézve a konzumszemlélet és a multikulturalizmus találkozása a boncasztalon. Mert, ami kívül látszik, lenne a rendszeren – a romkocsmák, a szubkultúrához tartozó klubok –, az is hozzá tartozik. Nem lehet kívül maradni. A kiállított kollázsok valójában oltárképek – ahogyan a címük is jelzi: Underground oltárképek. És persze itt van a Központi Zóna: a fedél és a belív új funkciót kapott ofszet nyomólemezei. Konstruktivista rendezettséggel, hangsúlyozottan négy színre bontva. És itt van a Búcsúszimfónia című kötete is vizualizálva. Itt vannak a verseskönyvek, s itt vagyunk benne mi is, akik anakronisztikus módon még mindig e nyomtatott termékek bűvkörében élünk, itt vagyunk a könyvekben. Olvashatóak vagyunk – ezt mutatja Legéndy kitűnő tárlata. Amíg ez így marad, addig otthon vagyunk – tűnjön bármilyen idegennek is a világ.

Habent sua fata libelli – a könyveknek is megvan a maguk sorsa, írta csaknem kétezer évvel ezelőtt Terantinus Maurus, egy olyan korban, amikor a könyvet még nem nyomtatták, még nem volt tömegtermék. Ehhez a gyakran idézett mondathoz nem szokták hozzátenni az első részét: Pro captu lectoris. Vagyis mindez az olvasó, az értelmező felfogóképességétől függ. Ennek a kiállításnak mottója is lehetne ez az örökérvényű félmondat: az üzenet reprodukálhatósága, a befogadás kérdése, amely nem annyira a műtől, mint inkább tőlünk függ. A mi hozzáállásunktól. A mi szerzőségünktől. Attól, hogy merünk-e Teremtővé válni. Legéndy Jácint kiállítása erre biztat.

Magyar Műhely Galéria, 2013. június 05–28.

[nggallery id=169]