Carolina Pihelgas versei

Novemberi reggelen értünk haza,

a szobák hidegek és nyirkosak voltak.

Kicsomagoltuk a kínai csészéket,

begyújtottunk.

Amikor elindultam,

a fák még nem voltak kopaszak,

a festék nem pergett az ablakkeretekről,

a kézírás teljesen olvasható volt.

Most minden kezd kiüresedni,

a gondolatok lemondtak rólam,

a madarak eltűntek,

nekem pedig újra el kell kezdenem

kövekkel telerakni a zsebeim.

*

A köd eltakarja a hegyeket.

Mint egy befejezetlen festmény,

ahol a törpefenyőnek még nincs tűlevele,

a virágoknak valódi színe.

A telefon egyre csak cseng a szobában,

a tavacskában kishalak cikáznak,

nem találok bélyeget a levélre.

Egy napon kivágom a ködből

az ágak helyét,

fakatonákat faragok belőlük

Régi fotókon megtalálom

az őseimet,

kiegyenesítem görbe lábamat.

*

A nő képpé olvad

a tejben. Így rajzolták,

fehér festékréteg az arcán,

vörös ecsetvonás az állán és ajkán,

körvonalak és árnyékok ott, ahol kell.

Csak a szemei élnek.

Osonnak a képen, mint

a városba érkezett éhes rókák.

*

A város kinyújtja csápjait.

Békésen rezegnek a rádióhullámok

az esőáztatta aszfaltutakon.

Ott tükröződik a hold. Mindez

hosszú, régmúlt, tengerparti éjszakákra

emlékeztet. A szél locsogott.

Csillagok csapdostak a sekély vízben,

teljesen megbízhatatlanok.

Folyton mozgásban vannak. Tőlük

semmit sem tudunk meg

a származásunkról.

Tóth Viktória fordításai