Szög Art

A Szög Art nagyon „ütősen” született, első, bemutatkozó kiállításuk terében a tagok elhelyeztek egy hatalmas fatuskót, amibe mindenki – a látogatók is – beleverhettek egy szöget. Hamarosan újra magukra vonták a figyelmet, a Horváth Mihály utcai Képtár bezárása előtti utolsó kiállítás megnyitóján a beszédek elhangzása után – a kiállítóhely megszüntetése elleni tiltakozásként – szép sorban levették műveiket a falakról és a posztamensekről, s csendben távoztak. Progresszív kezdet után jól nevelt, ám annál aktívabb folytatás következett, s hogy milyenek ma, arról a REÖK-ben rendezett születésnapi tárlat ad tájékoztatást. Szög Art-ról Aranyi Sándorral beszélgettünk.

Általában a hasonló gondolkodás, esetleg a protestálás szándéka hoz létre újabb művészeti formációkat, a Szög Art csoportot mi késztette megalakulásra?

Valójában mindkettő. A rendszerváltás környékén megrendült az egész kulturális struktúra, s benne az addig némi biztonságot adó Művészeti Alap és a Képzőművészeti Szövetség is a helyüket keresték. Országszerte egyre másra alakultak az egyesületek, s számunkra is célszerűbbnek tűnt, ha saját magunk vesszük kezünkbe a sorsunkat. Ebben a formában nem csak pályázni volt egyszerűbb, de a menedzselés és a kapcsolatteremtés is könnyebben ment.

Hogy született a név?

Hát a szögediségből! Szinte magától jött, mert magától értetődik. Első katalógusunkban fogalmazta meg Szuromi Pali (aki egy darabig tagja is volt a Szög Art-nak), hogy mi mindent jelent a szó: például a Tisza-Maros szögét, ahol a város fekszik, de a földrajzi vonatkozásokon túl jelentheti a szög megtartó, összefogó erejét, ráadásul a mi esetünkben még konkrét funkciója is van a szögnek, hiszen a képet is azzal akasztjuk fel a falra!

A csoport – gondolom – nem a semmiből keletkezett. Mi kötötte össze az alapító tagokat?

Így igaz, azelőtt is baráti kapcsolatban voltunk egymással, rendszeresen összejöttünk a Szeged (étterem) teraszán, s jókat beszélgettünk. Dér Pista, Zombori Laci, Kalmár Marci és Fritz Miska alkotta a társaság magját, s amikor Szegedre kerültem, csatlakoztam hozzájuk. Jól éreztük magunkat együtt, mivel hasonlóan gondolkodtunk a világ dolgairól, s kölcsönösen becsültük egymás munkáját. Tulajdonképpen ennek a „nem hivatalos” körnek a folytatása a Szög Art, csak épp’ nem itt alakultunk meg, hanem a Sörpatika belső termében, ahova időközben „átköltöztünk”, köszönhetően az akkori tulajdonosnak, aki hellyel, sörrel és zsíros kenyérrel patronált bennünket. De, hogy pontosak legyünk, a hivatalos megalakulás nem is húsz, de huszonegy évvel ezelőtt történt, tizenegy taggal.

Akik alkotókként meglehetősen színes társaságot alkotnak, bár ez, például a tárlatokon előnyként mutatkozik.

Többféle stílus és irányzat él együtt, de elismerjük és elfogadjuk egymás alkotói szemléletét, mert a minőséget és az értéket tartjuk előbbre valónak mindnyájan: Eszik Alajos, Farkas Pál, Fritz Mihály, Kalmár Márton, Lapis András, Novák András, Sinkó János, Szatmári Györgyi, Zombori László, s magam is, vagyis a tizenegy alapító tag, akik közül Dér Pista már nincs köztünk. Ma már valamivel többen vagyunk, de a csoport magját változatlanul a főiskola rajz tanszékén tanító kollégák alkotják.

Mi az, amit együtt könnyebb volt elérni-megteremteni, mint magányos művészként?

A képzőművészek számára a megmutatkozás és a nyugodt alkotómunka a legfontosabbak. Két intézménnyel is szoros együttműködésben álltunk (amíg megvoltak), előbb a Kálvária Galériával, majd a Szentháromság úti kiállítóhellyel. Ez utóbbit a sajátunknak mondhattuk, itt folyamatos bemutatkozási lehetőséggel rendelkeztünk, de vendégeket is hívhattunk, mivel aktívan részt vettünk a program kialakításában.

Időközben pedig megszaporodtak a Szög Art külföldi művésztelepi és kiállítási meghívásai. Ez személyes érdem? Hisz’ köztudottan kiváló szervező.

Ez elsősorban a csongrádi Plein Air művésztelepnek köszönhető, melynek valóban a szervezője vagyok, s a Szeged-Darmstadt testvérvárosi kapcsolatnak köszönhetően fejlődött azzá, ami. A két formáció kölcsönösen hat egymásra, de a nemzetközi kapcsolatok bővülését – mi tagadás – főleg a Plein Air művésztelep népszerűsége hozta. A csongrádi telepet kezdetben a Móra Ferenc Múzeum lebonyolító segédletével működtettük, egy idő után azonban ez a feladat átcsúszott a Szög Art kezébe, s így jobban összeértek a dolgok.

És, ugye jól tudom, hogy ezzel még mindig nincs vége az ötleteiknek?  

A kezdetekben néhány évig iskolát is működtettünk, egy rajz előkészítőt, amely a főiskolai szerkezetátalakítás miatt szűnt meg, és létrehoztuk a Szög-díjat is, ami meg azért halt el, mert nem tűnt túl perspektivikusnak, hogy körbejárjon közöttünk.

Hát ez az! Nem tartanak attól, hogy a szerény létszámbővülés ellenére pár év múlva csupa öregember fogja körbeülni az asztalt?

De, már gondoltunk rá, hogy fiatalítani kellene, de ennek pont a saját alapszabályunk a gátja, amin most már ideje változtatni. Ugyanis nálunk nincs jelentkezés, csak meghívás, amit a tagság minimum hetven százalékának kell támogatnia. Semmiképpen nem akarunk tömegszervezetté válni, mert az a minőség rovására menne – ma tizennyolcan vagyunk – de azt már mi is érezzük, hogy nyitnunk kell.

Ibos Éva     

 [nggallery id=17]