Jüri Kolk versei

világvége-kávézó

ahogy én képzelem, a világvége kávézóban természetéből adódóan bőven van idő. a világvége nem valami vonat, ami egy sötét moziteremben feléd robog, nem. a világvége körülbelül olyan, mint a július a sziklás tengerparton, a naplemente mérhetetlenül sokáig tart. a július egyébként is az a hónap, ami vég nélkül tart, már amíg tart, amikor meg véget ér, rövidke volt, hiszen tudjátok.

tehát akkor a világvége-kávézó.

képzeljünk el egy csoport válogatott léhűtőt amint erőltetetten (ezt néha egészen jól leplezik) festői pózokban heverésznek, elnéznek egymás mellett és azon merengnek, hogy mennyi rengeteg kimondatlan szót lehetett volna még odavetni a facebook profiljukon a bemutatkozásba. óh, az az elfecsérelt, kifejezés nélkül maradt egyediség! lusta szél fújdogál az erdő felől, de mégcsak a fejüket sem fordítanák el, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy fenyőerdő az. végtére rá kéne jönni az illatából is.

világvége, dekadens és magasztos pillanat– óh, maradj még! és a pillanat ott marad, ott marad, akár a párna a hitelező arcán, mint jézus a szentlélek mellett a falanxban – rezzenéstelenül, gyengéden.

világvége! micsoda rendkívüli megtiszteltetésben van részünk! nekünk, kiválasztottaknak! mi tudunk, sőt nekünk talán kell is saját létünkről elmélkedni, és a világvége ehhez időt ad.

ismerek egy szép kis kávézót és egy kis pincérlányt

a mosolyát, mint a napot, ragyogó tekintetét…

nem, ez nem hangzik eléggé világvéginek, a legkevésbé sem. annál is kevésbé, hogy kávézó van, de kávé az nincs. próbálok szabadulni a nyomasztó daltöredéktől, és elküldöm saját üzenetemet a mindenségnek, óvatosan kortyolva egy kis Chanel No 19-et.

az emberi lélek mérnöke

az észt férfi lelke

az nem atomfizika – inkább mint egy régi moszkvics

felnyitod a motorháztetőt

megvizsgálod, van-e szikra

lecsavarod a karburátorfedelet

figyeled, nehogy túl sokat tölts

túl ne csorduljon

lecsapod a motorháztetőd és megy!

nagyon megy!

 Kőhalmy Nóra fordításai

A költészet, bazmeg, süvít a pusztaság fölött 3. 

ha te

borz

nem vagy az erdőben

akkor

minden fa

szomorú

szőröm a bozótba akad

szél üvölt a bundámban

a zsákmány menekül előlem

élesek a lábam alatt a kövek

te, borz.

a kedvenc állatom.

nyirkos az orrod.

gyöngéd a szemed.

hasonló zenét hallgatunk.

A költészet, bazmeg, süvít a pusztaság fölött 2.

borz, kedvencem

emlékszem, amikor először láttalak

a hegyen át jöttél

sziluetted a lenyugvó nap fényében

szent állat!

óh, borz!

félszegen mosolyogtál

eltántorogtál mellettem, ferdén.

borz, borzom!

rosszul mozdultam és te letépted

a fülemet.

óh, bárcsak festő lennék!

Márkus Virág fordításai