Mehis Heinsaar prózái

A galaxisok barátja

Pontosan délután öt órakor érkezett meg N. városba. Kissé elfáradt a hosszú úton, ezért pihent pár órát a szállodai szobában, majd elindult, hogy körülnézzen a városban.

Szolid, szürke öltönyt viselt, mégis magán érezte az emberek titkos pillantásait és ez egy kicsit zavarta. A belvárosból a park felé vette az irányt, ott szabadabbnak érezhette magát. Szívélyesen biccentett minden madárnak és kutyának, amellyel út közben találkozott, aztán leült egy padra és mélyen a gondolataiba merült. Körülbelül egy órával később felkelt a padról és továbbsétált a folyóparton.

Alkonyatkor visszatért a szállodába. Egy darabig ruhástul feküdt a kanapén, majd kinyitotta a bőröndjét, kivett egy ébresztőórát, néhány papírba csomagolt szendvicset, egy termoszt és egy-két magazint. Átlapozta az újságokat, ivott egy kis teát és szendvicset evett. Pár órával később levetkőzött és elment fürdeni. Megborotválkozott, fogat mosott, felvette az új, sötétkék öltönyét és lekapcsolta a villanyt.

Csak ekkor nyitotta ki az ablakot. Felnézett a csillagokra és odasúgta nekik: Jó estét.

Tavasz, Levesváros

Ülo Leib, a cinikus a kerítés tetején ül a Burgonya utcában, és hagymát eszik. Példátlanul rossz kedve van. Soha nem is volt másmilyen kedve. Kiröhög mindenkit, aki arra jár és időről-időre sűrű slájmot köp. Ha öregek jönnek akkor azt üvölti, hogy jobban tennék, ha takarodnának a föld alá ahelyett, hogy itt sértik a fiatalok szépérzékét. Ha fiatal szerelmesek jönnek, még inkább dühbe gurul:

– Szerencsétlen idióták! Tudjátok ti egyáltalán, mi az a szerelem? – ordítja nekik. – Mi a szenvedély? Mi a szépség? Lószart se tudtok! Bezzeg én! Én tudom!! Én tudom!!!

Ülo Leib, a cinikus mindenben talál kivetni valót. Már mindent látott, neki semmi nem új, semmi nem érdekes. Ha előbújik a nap, kihívóan odafüttyent neki, és megpróbálja eltalálni hagymával, sikertelenül. Ettől aztán még nagyobb haragra gerjed. Ülo Leib most már válogatás nélkül mindenkit és mindent, ami csak a szeme elé kerül, véresen habzó szájjal gyaláz és ócsárol. A madárkákat az ágon, a fákat, a legyeket. És ha látja, hogy arra araszol egy hernyó, azon nyomban szétlapítja. Szavait annyira eltorzítja a düh, hogy már nem is lehet érteni, mit akar mondani, vagy hogy egyáltalán milyen nyelven beszél.

Ám ekkor Ülo Leib hirtelen megpillant egy zuhanó téglát. A tégla szép vörös és az égből egyenesen feléje tart. Ülo Leibet életében először hozza valami lázba.

– Ez már igen! – mondja még utoljára, mielőtt a kő szétloccsantaná a koponyáját.

Márkus Virág fordítása

Reti Saks kiállítás – összművészeti finissage (2013. május 14-én, kedden 19 30. – Szeged, Grand Café)

Nincs semmi látnivaló (RETI SAKS KIÁLLÍTÁSA ELÉ)