Tiszatájonline | 2013. április 30.

Molnár Illés versei

Vannak évszakok, amiknek a képét
nem lehet kidobni, de legalábbis
vannak fejek, amikből nem,
és mondatok fejek nélkül,
de ott az évszakok más lapra tartoznak.
[…]

1981-ben született, a Károli Gáspár Református Egyetemen diplomázott magyar és kommunikáció szakon. 2004 óta publikál verseket és kritikát többek között a Tiszatáj, Bárka, Műút, Kalligram, Új Forrás, Szkholion, Prae, Parnasszus lapokban és különböző művészeti portálokon. Első kötete 2013 elején jelent meg Hüllők és izzók címmel a FISZ gondozásában. Mindeközben volt sommelier, könyvtári raktáros, bulvárújságíró. Jelenleg kábeltévék adásmenetét szerkeszti és popzenei újságíróként dolgozik.

 

Lassan

Vannak évszakok, amiknek a képét

nem lehet kidobni, de legalábbis

vannak fejek, amikből nem,

és mondatok fejek nélkül,

de ott az évszakok más lapra tartoznak.

És vannak kidobott, gyűrött lapok,

amiket nem tudsz elhallgattatni,

és  az újabb és újabb gyűrődések

számos olvasattal szolgálnak majd,

mégis: akár egy pecsétes inget,

téged megviselnek, ezért is hoztál

magaddal vasalót és kellemetlen

kérdéseket melyek, akár a testszagú

kamionsofőrök, messzire vezetnek.

Így szállt el a hallgatás egykor

méltóságteli súlya hangos,

nagy fogyasztású motorral egy új,

eddig meg nem nevezett évszak felé.

Csendben

Beázik a mennyezet, nyugtázod magadban,

ahogy a kádban ülve épp az arcodra hullik egy

apró adag, minden bizonnyal a fölötted fürdőzők

vizéből, vagy jobb esetben csőtörés és akkor nem

a szennyvízből jött a kövér csepp, ami most az

orrnyergedről az  álladig gördül, és míg ezt a rövid

utat bejárja, szinte álomba ringat ez a fentről jött,

fojtott csobogás, ami a csendet hozza eléd,

de nem azt az olcsó, fojtogató, légszomjas fajtát,

hanem amit akkor hallottál meg először, mikor

először próbálgattad, egy régi, akkor nagynak tűnő

fürdőkádban, meddig bírod lélegzetvétel nélkül,

valószínűleg nem sokáig, de elég ideig, hogy rájöjj,

a  vízköves morajlás alatt, a lelassult, elmélyült

törmelékzaj alatt a csendet tisztán hallani, mintha

igazgyöngyre leltél volna, vagy inkább feltaláltad

volna a technikát, amivel bárhol, bárkinek a füle

mögül elő tudnál varázsolni egy igazgyöngyöt,

mert azóta víz fölött is hallod, csak fülelni kell,

és az nem jön csak úgy, de a víz segít, visszavisz

a bizonyosság stabil helyére, mindegy, hogy

egy kád vagy egy csepp, és ilyenkor az sem

zavarna, ha az átázástól szétmálló épületelemekkel

együtt a feletted fürdőző kiscsalád is rádszakadna,

ez nem az a fajta csend, amit egy ilyen körülmény

megbolygatna, a víz nem mállik, csak a beton, de ez

csak akkor lesz nyilvánvaló, mikor stabilan megállsz

a tükrén, onnan nézve gyanúsan instabil minden

szilárdnak gondolt struktúra, panel, és részletkérdés,

hogy nincsenek felső szomszédaid, és nem a tető,

csak az arcod ázik be, mert a szárazságban nehéz

meghallani a csöndet, de többé már nem szomjazol.

MÓRICZ 2013 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.