Biró Krisztián: „Maradunk mindig mozgásban, mint minden” (folyt.)

<<< Első rész – Budepesmód

Saiid (Akkezdet Phiai): Hisz Sztori

Amilyen szembetűnő a városi élet és környezet tematizálása a rap történetében, legalább olyan könnyen észrevehető az is, hogy az alanyiság és a személyesség milyen meghatározó jelentőségű számtalan szövegben. Adam Bradley azt írja, „a rap az egyes szám első személyben született; olyan zene, amely az »Én« megszállottja”.[21] Emiatt olyan jellemző attitűd sok számban a bragadoccio (hetvenkedés, dicsekvés, kérkedés), ami Bradley szerint annak a következménye, hogy a rap eredetében a feketék szóbeli tradíciója ismerhető fel, s ezzel az egyén zsenijének dicsérete, dicsőítése, dicsőíttetése.[22] Walter J. Ong Szóbeliség és írásbeliség című könyve is megerősítheti ezt a magyarázatot, amelyben azt olvashatjuk, hogy a versengő hangnem minden szóbeli kultúra jellemző kifejezésmódja; „megtaláljuk ennek példáját az Iliászban, a Beowulfban, a középkori európai lovagregényekben, a Mwindo-eposzban és sok más afrikai történetben ugyanúgy, ahogyan a Bibliában Dávid és Góliát történetében”.[23] Mégsem lehet minden esetben határozottan azt állítani, hogy ebben a versengő hangnemben az előadó azonosítható lenne a szövegben megnyilvánuló alannyal, mert amennyiben így lenne, rengeteg rapper hitelessége megkérdőjeleződne.[24] Tehát félrevezető lehet összemosni a polgári személyt és az előadót, mert utóbbi sokkal inkább egy „drámai monológ” szereplője és megszólaltatója, vagyis egy maszkot ölt fel, amelyen keresztül olyasmit is kimondhat, amit a saját hangján, a saját nevében[25] amúgy nem mondana.[26]

Éppen a maszköltés, azaz egy hang- és arctulajdonítás, a prosopopeia alakzatának jellemzője miatt történhet meg, hogy a közönség sokszor mégis összemossa az előadó és a szöveg szubjektumát, mert „a hang alakzata olyan alakzat, amely hatásában, melynek ’hang’ a neve, felismerhetetlenné teszi retorikai megalkotottságát és ezáltal némaságát”.[27] Vagyis a prosopopeia önmaga felismerhetetlenné tételével vezeti félre a közönséget (s ez talán nemcsak a rap ellen protestálókra igaz, hanem olykor a rapet pártolókra is), mert ahogy mondtuk, egyáltalán nem biztos, hogy a szöveg beszélője a polgári személy tapasztalatait verseli meg, s így az előbbi maszkja mögött elnémulhat az utóbbi „igazi” hangja. Ám akár egy maszkon keresztül szólal meg az előadó, akár a saját nevében beszél, a versengő hangnem és attitűd célja mindig a másikon való felülkerekedés, a saját kiválóság kiemelése, ami értelemszerűen a versengő felek közötti hierarchiához, egy különbségtevő viszonyhoz vezet. Saiid Hisz Sztori című számában viszont eme hierarchia lerombolása történik meg – akármennyire is más szereppel bír abban az „Én”.

Saiid szövegét sokszor vádolták azzal az interneten, hogy érthetetlen, sőt egyenesen értelmetlen, mert olyan látszólag képtelen kijelentéseket tesz benne, hogy ő maga volt már például sonkásszendvics, sporttáska, Elvis haján a zselé vagy Pelé apja. Valószínűleg az okozhatta a legtöbb félreértést, hogy a szöveget erőteljesen áthatja a buddhizmus filozófiája, amely ugyan egyre népszerűbb a nyugati világban, mégis talán nehezen megragadható egy zsidó-keresztény szellemiségre épülő kultúrában. Ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy a Hisz Sztori értelmezhető a buddhista szemlélet ismerete nélkül is, ezért azt majd csak az elemzés második felében vonjuk be a vizsgálatba. (Mivel a buddhizmus filozófiája többször is visszaköszön Akkezdet Phiai Kottazűr című lemezén, úgy gondoljuk, nem légből kapott ötlet megkísérelni ilyen irányból kiegészíteni a megfigyeléseinket.)

A Hisz Sztori első pillantásra ugyanúgy szerveződik, mint Újonc Budepesmódja: olyan kijelentések sora hangzik el, amelyek kölcsönösen újraírják, elfedik egymást, de mivel itt egy „Én” minden kijelentés alanya (és nem egy város), ezért az arc elmosódása még nyilvánvalóbb, s egyben még inkább zavarba ejtő. Nonszensz dolog lenne – legalábbis nyugati felfogás szerint – azt állítani, hogy a szöveg alanya Saiid, avagy Süveg Márk, mert a hétköznapi értelemben vett szubjektum fogalmába nem férnek bele olyan állítások, hogy az a bizonyos „Én” egy sonkásszendvics, egy sporttáska, Elvis haján a zselé, ráadásul mindez (és még sok más) jellemzően múlt időben. Vannak ugyan olyan sorok, amelyekben az „Én” személyként tűnik fel – ilyen például, amikor azt állítja, hogy ő volt Pelé apja, volt trójai katona meg kamikaze –, de az előbb említett példák a szövegben jelenlévő alanyt végső soron elszemélytelenítik, a prosopopeia alakzatát működésképtelenné teszik, s így kizárható az a lehetőség, hogy a szöveg egészében egy hagyományos emberképet tételezzünk föl.

Mégis indokolttá válik az „Én” valamiféle kontextualizálása, hogy értelmezhető legyen a szöveg; csakhogy a névmás egyelőre pont ebben gátol meg bennünket. Ha egy bizonyos név hozzárendelhető volna az „Én” személyes névmáshoz, akkor talán lenne rá esély – legalábbis egyelőre ezt feltételezzük –, hogy kiderüljön, mi alapján jelenti ki magáról a szöveg alanya a fentieket. Ám a névmás önmagában csak rámutatni képes egy ismeretlen névre, mivel „a névmásokat általánosságban a nyelv deiktikus elemei közé szokták sorolni”,[28] s ezért a jelentésüket „a mindenkori beszédhelyzet vagy kontextus határozza meg”.[29] De a Hisz Sztoriban éppen a kontextus az, ami elbizonytalanítja a névmás meghatározhatóságát.

Rilkének egy költeménye felidézhető intertextuálisan a vizsgált szöveg kapcsán, így érdemes egy pillantást vetni rá – legalábbis az első strófájára. (Mivel a szövegnek nincs „hivatalos” magyar fordítása, ezért itt Paul de Man Az olvasás allegóriái című könyvéből Fogarasi György lábjegyzetben közölt „szó szerinti” fordítását idézzük.)

„Szeretlek, te legszelídebb törvény,
melyen érlelődtünk, midőn küzdöttünk vele
te hatalmas honvágy, melyet nem győztünk le,
te erdő, melyből soha nem jutottunk ki,
te dal, melyet minden hallgatással énekeltünk,
te sötét háló,
melyen a menekülő érzések fennakadnak.”

(R. M. Rilke, Ich liebe dich, du sanftes Gesetz)

Paul de Man megállapítja erről a versről, hogy „ismételt megszólítások sorából áll, melyek mind metaforák, úgy tűnik tehát, hogy a vers valóban arra a létezőre összpontosul, melynek megnevezésére törekszik. A körülírásos megnevezés azonban annyira szerteágazó, hogy elmosódottá válik: a létezőt a vers mint »törvényt«, »honvágyat«, »erdőt«, »dalt« és »hálót« szólítja meg, s ez a sorozat nehezen hozható közös nevezőre.”[30] Továbbá zárójelben megjegyzi még, hogy „a megszólítás tárgya kizárólag azokon a cselekvéseken keresztül szólítódik meg, melyeket a megszólító szubjektumból kivált”.[31] A megnevezés, bár elmosódottá válik, annyiban mindenképp körvonalazza a megnevezettet, hogy olyan létezőként tünteti föl, amelynek alárendeltje a megnevező. Akármilyen asszociációt is vált ki az olvasóból, hogy ki a megnevezni kívánt és ki a megnevező, a kettőt mindig egy hierarchikus viszony két tagja fogja alkotni, s ennyiben a megnevezés egy részleges bizonyossággal, kontextussal bír.

A Hisz Sztoriban is körvonalazódik egy ilyen részleges kontextus, de nem megkülönböztető, hanem az „Én” önmagáról tett kijelentései mentén mellérendelő módon: „én voltam a sonkásszendvics”, ÉS „én voltam Elvis haján a zselé”, ÉS „én voltam Pelé apja” és így tovább. Ebben a mellérendelésben a kohéziós erőt egyedül az „Én” biztosítja, amelyről – még ha nem is képzelhető el hagyományos szubjektumként, de – elmondható, hogy képes „Én”-t mondani, vagyis csakis általa lehetséges a kijelentések megtétele. Így például a sonkásszendvics csak az „Én” által képzelhető el létezőként; ugyanakkor az „Én” a sonkásszendvics által képes az önmeghatározásra. Viszont abban a pillanatban, hogy azt mondja, hogy ő valami más IS, például Pelé apja, akkor az „Én” nemcsak ezt az új azonosságot állítja, hanem egyben azt is, hogy a korábban említett sonkásszendvics és Pelé apja közt valamiféle rejtett kapcsolat van, ami által lehetséges, hogy az „Én” mondhassa ezt is, meg azt is. Tehát van valami, amin az „Én”, a sonkásszendvics és a Pelé apja osztozik; s ezt a valamit éppen azért nem lehetséges megnevezni, mert a személyes névmás nem kontextualizálható, nem helyettesíthető be egy konkrét névvel. De nem valószínű, hogy létezhet olyan konvencionális kontextussal rendelkező név, amellyel ha azonosítani lehetne az „Én”-t, akkor kifejthető és megragadható volna e rejtett kapcsolat, sőt feltételezhető, hogy az „Én” megnevezése fel is számolná ezt a kapcsolatot. Így csak az „Én” személyes névmás alkalmas arra, hogy azt sugallja, közös nevezőre hozható az „Én”, a sonkásszendvics és a Pelé apja (és a többi), mert ugyan sejteti egy név lehetőségét, de lehetetlenné teszi e név azonosítását; más szóval a szövegben a névmás egy nem megnevező, csak sejtető, rámutató „név”, s ennyiben talán a katakrézis alakzatához áll legközelebb.

Quintilianus úgy fogalmaz a katakrézissel kapcsolatban,[32] hogy az „olyan dolgoknak ad nevet, amelyeknek nincsen, mégpedig a hozzájuk legközelebb esőről”.[33] Így talán a Hisz Sztoriban az „Én” joggal nevezhető katakrézisnek, mert olyasmire utal, ami nemhogy nem rendelkezik, de a szövegben nem is rendelkezhet saját elnevezéssel, emiatt a legtöbb, amit tehet, hogy csupán utal rá, s ezzel esik a legközelebb ahhoz, hogy adekvát kifejezése legyen a nem kifejezhetőnek. Ebben a szituációban az a legérdekesebb, hogy tökéletesen beleillik a buddhizmus szemléletébe.

Seung Sahn A zen iránytűje című könyvében elmeséli Sziddhárta megvilágosodásának történetét, s ez jó kiindulási alap, hogy röviden bevezessük a buddhista filozófia alapjait az értelmezésbe. (Itt mindvégig a koreai zen mester buddhizmus-értelmezését fogjuk alapul venni és idézni, és csak annyiban egészítjük ki más szerzők megjegyzéseivel, amennyiben az megengedhető.)

„Egy éjjel Sziddhartha elhagyta a palotát. Elhagyta családját, gyönyörű feleségét és csecsemő kisfiát, levágta a haját, és szerzetes lett. Majd a hegyek magányába vonult. Hat esztendőn át nagyon-nagyon keményen gyakorolt. „Mi vagyok én? Nem tudom…” Szilárd akarattal tántoríthatatlanul csak e kérdésre összpontosított. Egy reggel azután a bódhifa alatt ülve megpillantotta a hajnalcsillagot a keleti égbolton. Abban a pillanatban – HOPP! – Sziddhartha és e csillag tökéletesen eggyé vált. Felfogta igaz lényegét. Megértette, hogy elméje a térben és időben azonos a végtelen világegyetemmel, és az egész világegyetem semmi más, mint az ő elméje. Megértette, hogy nincs élet és nincs halál. Soha semmi nem keletkezik, nem szűnik meg. Azt mondjuk, felébredt, és felfogta igaz természetét…”[34]

Sziddhárta elérte a megvilágosodást, „felfogta igaz természetét”, ami abban nyilvánult meg, hogy felismerte, nincs különbség közte és a hajnalcsillag között, mert „a világegyetemben minden ugyanaz. Minden dolog ugyanaz a szubsztancia”.[35] Ám a szubsztancia is csak egy név, és mint olyan, a buddhista szemléletben nem jelent mást, mint kapaszkodót ahhoz, hogy képesek legyünk fogalmilag megérteni önmagunk igazi természetét.[36] Ebből a filozófiai megközelítésből tökéletesen érthető, hogy a Hisz Sztori „Én”-je miért is mondhatja annyi mindenre a szövegben, hogy azonos vele; és fontos megemlíteni, hogy ez a filozófiai elgondolás hatja át Weöres Sándor költeményeinek egy részét is, ahogy arra számtalan tanulmány szerzője rámutat. Balassa Péter Weöres Átváltozások című szonett-ciklusával kapcsolatban azt írja – igaz, nem buddhista, hanem próteuszi értelemben –, hogy a versekben a „minden Egy”-elve érvényesül, aminek „leggyakoribb jele az oxymoron, illetve a különböző oppozíciók egységes, dinamikus egészként láttatása”.[37] Danka Krisztina pedig már a keleti filozófiák eszmerendszerén belül tárgyalja Weöres néhány versét, s ő is ugyanarra a megállapításra jut, hogy a költő szerint „a dolgok csak a felszínen mutatkoznak különfélének, az igazi létben »minden Egy«”,[38] majd idézi a Négy korál című költemény harmadik darabját.

„Ha rátekintesz kedvesedre

akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre

akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja

és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya

és dúdolod: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember,

akit megölsz: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember,

aki legyőz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva

s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra,

s aki itél: tán nem te vagy?”[39]

Itt is egy olyanféle, a „minden Egy” tanából következő mellérendelő viszonnyal találkozhatunk, amilyennel Saiid Hisz Sztorijában és a Sziddhárta megvilágosodásáról szóló történetben is. Ezzel függ össze az a megfigyelésünk, hogy az „Én” csakis valami más által képes megnevezni önmagát – éppen a közös „szubsztancia” révén, amelyen osztoznak –, s ez igaz fordítva is, azaz minden, ami az „Én”-en kívül létezőként feltételezhető számunkra, csakis az „Én” függvényében, az „Én” megnyilatkozásán keresztül nyer tényleges formát. Ez a „függő keletkezés”, amelyről Németh Norbert A buddhizmus eszméi című könyvében a következőket írja: „minden, ami tapasztalható és ami a tudat(osság) tárgya lehet, létezését és értelmét mindig valami mással való relációjában nyeri el. A tárgyak, a világ és a tudat jelenségei csakis bizonyos »feltételrendszerben« léteznek, ebből az »összetettségből« kiragadva, ettől függetlenítve elveszítik létüket”.[40]

Mind az egylényegűség tanát, mind a függő keletkezésben megvalósuló létezést összefoglalja a következő buddhista versrészlet, amelyet Szeng-cannak, a harmadik kínai pátriárkának tulajdonítanak.

„…a tárgyat az alany teszi tárggyá,
az alanyt pedig a tárgy alannyá;
vedd észre, hogy ezek az ellentétek
egyetlen végső űrben egyesülnek.

Az űrben nem oszlik ketté alany és tárgy,
mindkettő a tízezer dolgot foglalja magába;
ha ez és amaz nem kél versenyre,
egyoldalú vélemény sem támad.”

(Bízz a szívben, és higgy az elmében! Hszin-hszin-ming)[41]

Alany és tárgy, szubjektum és objektum létezése tehát egymást feltételezi, eme feltételezettség miatt azonban nincsen közöttük végleges szembenállás, mert olyan csak egymástól függetlenül létező alany és tárgy között volna lehetséges. Ezért a Hisz Sztoriban megszólaló „Én” sem egy önálló, objektumaitól függetlenül megnevezhető „Én”, és éppen emiatt mondhattuk, hogy ez a szubjektum nem képzelhető el egy hagyományos emberkép keretei között. Így ha mindenképpen arcot akarunk tulajdonítani a Saiid hangján megnyilatkozó alanynak, úgy olyan szubjektumként lehet elképzelni, aki a buddhista szemlélet értelmében megvilágosodott, ráébredt „lénye lényegére”, „igazi természetére”. Emiatt amikor „Én”-t mond, azzal csak azt mondhatja, hogy ő egy sonkásszendvics, Elvis haján a zselé, Pelé apja (és így tovább), mert ezzel sikeresen elkerüli, hogy magát ezektől függetlenül létezőnek állítsa, s egyben nem is tulajdonít nevet annak a „szubsztanciának”, amelyen mindannyian osztoznak, hanem csak rámutat, s e rámutatásban az utalás mozzanata a fontos. Vagyis az „Én” személyes névmás mint katakrézis lehet az adekvát kifejezése annak, amit a szöveg úgy nevez meg, hogy nem nevezi meg, mert nem lehet megnevezni, mert a megnevezéssel is csupán a gondolkodás hozna létre egy újabb nevet.

Az egylényegűség tanából – hogy a világegyetemben minden dolog lényegét ugyanaz a „szubsztancia” alkotja, minden név és forma mögött ez a „szubsztancia” ismerhető fel – már értelmezhető a Hisz Sztori cím és a jellemzően múlt idejű kijelentések sorozata. Ha minden „lényegét” ugyanaz a „szubsztancia” alkotja, akkor a történelem (history, hisztori) minden pillanatában is ez a „szubsztancia” nyer valamilyen formát. A trójai katona és a szalutáló kamikaze ugyan különböző korokhoz rendelhető, a kettő lényegében mégis egy és ugyanaz. Ebből következően a történelem képzetét az hozza létre, hogy a mindent alkotó egyazon „szubsztancia” folyamatosan új formára tesz szert, azaz a látható világ folyamatosan, megállás nélkül változik.[42] A számban refrénszerűen kétszer megismételt részlet első két sorában ez a gondolat tematizálódik is.

„Maradunk mindig mozgásban, mint minden,
mint az élet, mind Egy, mindegy, milyen szinten…”

„Maradunk mindig mozgásban”, azaz minden folyamatos változásban van, miközben „mind[en] Egy”, azaz lényegét illetően minden egyforma és változatlan. Erre a kettősségre a szöveg egy nagyon érdekes szintaktikai összecsúszással játszik rá, mert szinte eldönthetetlen, hogy a „mint az élet”-hasonlat értelmileg még az első sorhoz tartozik-e (mozgásban maradunk, mint minden, mint az élet) vagy már a másodikhoz (minden egy, mint az élet). Továbbá könnyedén észrevehető az is, hogy a kifejtett filozófiai alapgondolatot a szöveg hangtanilag is igyekszik leképezni. Eszerint a minden – mind Egy – mindegy – milyen – szinten sorozatban mintha az egylényegűséget próbálná meg érzékeltetni a magánhangzók abszolút és a mássalhangzók relatív összecsengése. A mindkét sorban alliteráló „m” hang pedig az a bizonyos meg nem nevezett, meg nem nevezhető egyetemes „szubsztancia” lenne, amely minden létezőben (itt: majdnem minden szóban) benne rejlik, de mindig más formában (itt: szóalakban) ölt testet. Tehát az idézett két sor „időbe vetett” kimondásában érzékelhető, ahogyan a történelmi időben is egyazon „szubsztancia” nyer új meg új formát.

A „minden mozgásban van” elemi tapasztalatát úgy szokás nevezni a buddhizmusban, hogy „az állandótlanság belátása”.[43] Saiid teljes szövegét áthatja ez a belátás, miközben a változó világ formái mögött már felsejlik a mindent egymás mellé helyező állandó „szubsztancia” is. Azáltal, hogy az „állandótlanságon” túl meglátta az „állandót”, az „Én” képes lemondani arról, hogy különbséget tegyen múlt, jelen és jövő között, s ennyiben a cím értelmezhető e különbségtételről való lemondásként, e különbségtételre való „legyintésként”, talán valahogy úgy, hogy: HISZen ez csak SZTORI. Mindezen túl nemcsak a múlt, jelen és jövő közötti különbségtételről képes lemondani, hanem bármilyen különbségtételről, s ennyiben a Hisz Sztori végeredményében a raptörténet tendenciáihoz képest egy újfajta „Én”-képpel áll elő – egy olyan „Én”-képpel, amelyet Weöres Sándor kapcsán szokás például az individualizmus fölötti személyiségként emlegetni.[44]

Aki tudatosítja magában azt a felismerést, hogy a szubjektum és az objektum csakis a másikkal való kölcsönös viszonyában létezhet, és hogy ez a szembenállás csak látszólagos, tehát kibékíthető, mert a világegyetemben minden egylényegű, az előtt „a világ nem mint ellentét jelentkezik, sőt abban egyfajta »otthonosság«, természetesség nyilatkozik meg”.[45] Így az Én egy olyasféle széttöredezettsége, amilyet a Budepesmódban tapasztalhattunk, visszanyeri a teljességét, ráadásul oly módon, hogy általa nem szorongás és fájdalom támad, hanem béke és nyugalom születik.