Friederike Mayröcker versei

[olykor megdöbbent…]^*

olykor megdöbbent, hogy akihez

szólok, nincs itt, az akác sárga és piros

hosszúkás levélkéi a földre lengedeznek, azután a

keresztutcán át a BÜRGER CAFÉ-hez, virágokkal

és felhőkkel olvasok, Jézusom, a Te véred, ki

ment meg engem, tölgyek fedik és ritka fenyők,

ez a hirtelen búcsú, a kocsihoz sietsz, Syphnos

barnáskék szemöldökü kövein, míg a mezőn pengeélességűek

a virágok, durran a mnemotechnika, az emlékezettechnika,

a gépies ledarálás; öltözés, vetkőzés, olvasás, cseppeket

hullatok az aszfaltra vagy csikorgó

lépéseimet. A konyhaablak nyitva, eszem

a térdhajlatomban, nehezen lélegzem

2004. 10. 15/16.

eksztatikus reggel, Linde Wabernek

felfelé a tükröző erdei úton, ugyanis jobbfelől a vakító

tó tükröződött benne amikor 1 szép vándor jött szembe velünk

és én megbotlottam a hatalmas fák gyökereiben

miközben a csikorgó nap éspedig a delelő nap fénye

beszóródott a facsúcsok lombján keresztül, akkor, az Altauss-tónál

és balfelől (szélporlasztotta) erdeifenyők, leheletvékony

nap. Mint anyám egykor, ha távoztam, 3 keresztecskét: bimbónyi

keresztecskéket rajzolt homlokomra, ajkaimra, mellemre,

úgy te is mielőtt búcsút vettünk, ennek a csokornyi csalán-

erdőnek az illata az ágyfülkében stb.

ahol a rejtett ibolyák sarjadtak

2008. 1. 24

EJ-nak

meghív ebédre, már kitavaszodott, meg-

egyeztünk, éreztem szelleme gazdagságát,

pohár vörösbort ivott ráadással, sokáig elnéztem,

megfogtam kezét, az idő oly gyorsan múlt mint

ma, ő határozottan tudta, biztonságban éreztem magam,

pórázon, ahogy gyerekeket vezetnek és Hölderlin lelke ravaszkodott,

mivel a citromot a KONZUM szétesett ládájában szentté avatta,

a citrom ugyanis déli égtájon terem. Vidámak voltunk,

csendesen vidámak, ah, mit sem sejtő voltam és

dél volt, koratavasz, (kockás) zsebkendője, a vendéglő

asztalán Ponge GNOSKE-je (nem, nem KNOSKE) –

az idegesítés és a tánc és a lugasban, ahol ültünk

az értem dobogó szíve (árnya), a föld minden kis sarka,

a költő minden cserjéje, halma és virága: meleg hamu

1 teazacskó INRI 1 kis madárkoponya ágyunkon

24. 2. 08

[Velazquez ezek a biirkák …]

Velazquez ezek a biirkák, a hivatalos óceán „a stoplámpák rubinja

amikor az autók fékeznek” (John Updike), beburkolódzott levegő

minden ember iránti (hirtelen) „pattogó szeretet”, a galagonyaágakkal,

képzelt ágacskákkal és nárciszokkal díszített ablakhoz

fordítom fejemet, januárt írunk, könnyes

és az ablaküvegre festett rózsás reggelit, sokat

sírok, a kis szent asszony jön elém, megölelném,

maradni szeretnék a nagyítóval kezemben, kézenfogva

szeretnék élni Scardanellivel, a báránnyal ágyamban,

a közbeeső időm kopott, eksztatikusan mit sem sejtő (fellobbanó)

mint amikor Apa lefényképezett fehér ruhámban és

1 hajtincs (elfordítottam fejemet) a szemembe

hullt –

tüzes csókja a búcsúnál 3× csókolt arcon

(svájci módra), galagonya, mondja, és az

ablakra néz, ahol levélkék, ahol rejtett ibolyák hemzsegtek

SZÁRAZKÁK, mondja, sapkába gyűjtve őket (idős anyját,

akkor, háti kosarában vitte fel a hegyre). A vázában

lekonyultak a téli csokor levélkéi, talán elhomályosul a

csokor aggodalom, elfújja a szél, mihelyt a rejtett

ibolyák sarjadnak, utánam jött a konyhába, amikor

feltettem a teavizet, merő udvariasság volt, ó elpárolog az

eszem (versem), borbolyáról, granadai cserjékről álmodtam,

a Csendes Óceánról, a Márvány-tengerről, a tegnap odafirkált

jegyzeteimen nedves görbe lóhere, szemem sarkában

honvágy-ordítás stb.

2008. 1. 28

Az élet huulláma. Höld., valójában a kis halál

Tübingen, a keskeny mezei úton, ösvényen poroszkáltunk, a mezei

úton, balról a Neckar, úgy, ahogy folyt és áramlott századokon át,

hullámai kíséretében poroszkáltunk

1 zöldségeskertecskén túl virágpompás partok mentén,

fejemben a Harz-al jegyeztem fel akkor „Egy kutya árnyéka

a folyóban”, pedig saját árnyékom volt, és az ösvényen

maradtak a virágok, míg a félénk fülemüle hangja

Hölderlin – a féktelenség eleven repkénye zöldült, akkor,

R.-ben reggel a féktelenségtől lelkesen, mintegy megszállottan,

félig meztelenül a harmatos mezőkön át és megmondhattam neki azt,

amit különben senkinek se mondhattam volna, de őt sose

találtam többé (az elmosódott fénykép, amin keze nyitott könyvet tart, csupán keze, arca nélkül) –

szagos müge illat a kis halál erdeiben, szemem sarkában a

piszkos felázott és vihardúlt stb. ég

és mintha hangja más erdőből jönne, de Ő az és szemeit

sarkallja

míg életképtelen nem lett. De az első fehér ibolyák

ajkain / fenyők, teljesen megszenesedett kis kezek szobácskám

padlóján / eközben szívem és lábam mindegyre

remeg

2008. 3. 16

Fontolgatások a szeretetről

az orgonát feltételezi az iskolaudvaron, nem igen jól lát, de

úgy véli, hogy egy csík orgonaszín felismerhetővé vált, nem,

nem fürtök, nem orgonaszínű fürtök, úgy tételezi fel, hogy csak sejtelem, suttogás, orgonaszínü suttogás volt az, amit észlelt,

amikor kinyitotta az ablakot és kitekintett (kökényre, loncra és clíviára)

Scardanelli igen sokat jelent nekem, a jámbor kertek, a mezők

bogyóikkal, váratlan ágyásokkal, cserjékkel, ezekben a sárga

nárcisz foltjaival és tulipánokkal, tehát lelket öltött és megfestett stb.

szélfújta városokban, míg D.** előkertjeiben számtalan a törékeny

rózsaszín mályva, virágzásban a rózsák és pagonyok mint az örök

(elvirágzott) ifjúság és végtelen az öregség, ez a kihülő éter. Mint

kádba fogjuk fel az esővizet, vízfátylat és lidércet, odakint 1 kecskenyáj – de te mosolyogsz, rejtélyes, bölcs, kedves mosollyal, soha azelőtt nem fedeztem fel rajtad ezt a mosolyt, ami zavarba hozott, AMIKOR

MONDTAM NEKED, MILY KÖZEL HOZZÁM A HALÁL és hogy

évről évre haladékért könyörgök és te átkaroltál erre fel. Akkor,

Bad Ischlben, cikóriával és erdei bokrokkal, mint kapaszkodtak

a VEREBEK, cinkék, tengelicék zsenge lábaikkal, hogy csimpaszkodtak az ingó repkénybe a fogadó ablaka alatt a vakító reggeli fényben, akkor, és én sírva fakadtam, hogy remegtek a szélmozgatta levelek között, ringatóztak és hintáztak, csókolóztak, csipogtak, úgy, hogy én nem tudtam betelni azzal, hogy az ablakból szívemre (öleljem) őket, beszéltem velük hangtalanul, ahogy Valérie B. az örvös galambokhoz a rügyező gesztenyefákon szólt,

amikor ágaik majdnem az ablakon,

míg a koratavasz bíborvirága                                            (oh sweet április…)

Bodo Hell, Valérie Baumann,                                             2008. IV. 1/2

Elfiede Heider barátaimnak

                                               Fordította: Schiff Júlia

Megjelent a Tiszatáj 2013/3. számában

*   A dőlt betűs írás a Friederike Mayröcker által Hölderlin verseiben feltételezett vagy onnan idézett párhuzamokat jelöli meg. (A fordítások a következő kiadásból készültek: F. Mayröcker: Scardanelli. Gedichte, Suhrkamp Verlag © Frankfurt a. M., 2009.)

**   D. Deinzendorf rövidítése, ahol F. Mayröcker 11 éves koráig a nyarakat töltötte.