Friederike Mayröcker versei
fák sohazöldek, állok
érzem a remegő
széleket a bőrömön a bőrén
a két ág között feszülő pókhálóén
benne kis rovar, és vadul
rózsaszín bokorindák és szélsepert gyapjas
bogáncsfejek („a te fejed az”)
[…]
Mélyből
édesen és közel a szívhez mint a virágok a terhükkel
(magányos vízcsepp a fekete gémeskútban
kavargó felhőben
selymes szörnyek körmenete a napos ösvények zsinórmértékén
vég nélküli út az éjszakában
borostyánszemű vadak idegen üdvözlete
Stonehenge málladozó szikláinak irtózatos szenvedése
féktelen kősereglet ijesztően nyikorgó mezeje
horizontálisan zsúfolt karám
a levegő kemény négyszöge
Süllyed mint a víz halványkék a karóba húzott sejtett Paradicsom
a felhőkön úszó szürke Éden
feladva mindez mégis: az otthonos mélynek
a halaktól kéklő csatornának az imbolygó stégeknek
a macskákkal teli hidaknak
és a hajnali derengésnek) megsiratva koszorúzva…
HOKUSZAI SZÍVESEBBEN UTAZIK GONDOLATBAN,
háton, vagy egy lámpa alatt
gyalogszerrel a Fudzsi lábához és onnan pillant fel
a behavazott csúcsokra, a csizmák már
nyirkosak és hidegek, a nyakfodor is löttyedt.
Hogyan, kérdem én, mérhető fel a távolság
a saját lábunkon, hogyan, kérdezem, tapasztalható a távolság
saját szemünkkel? Hogyan egyeztessük össze a vágyakozást a távol iránt
azzal, hogy milyen szívesen ücsörgünk otthon? Hogyan, a lábat a szemmel,
a könnyeket a kedéllyel?
csodák záporoznak
a cseh porcelán
füle: rózsáscsésze
kicsiny fogóval, ma
láttam először, ma volt
először az enyém annyi
év után – nem volt
fülbevalója, de a sapkája, a skalpja egészen
be volt havazva ó még a cukor-
hegyet is meg kell nevelni az emberben
Bartók Imre fordítása
a hegyekben, augusztus
csupasz ágak között, fiatal
fa áll ferdén, külön csupasz
fák sohazöldek, állok
érzem a remegő
széleket a bőrömön a bőrén
a két ág között feszülő pókhálóén
benne kis rovar, és vadul
rózsaszín bokorindák és szélsepert gyapjas
bogáncsfejek („a te fejed az”) rózsásan
összeszőtt összefolyt hegyormok
csupaszon, a hegy hátából
kihasítva szemben egy hatalmas félhold
a nyírfalombok ezüstpénzei a folyékony
kékbe oly kék volt oly fiatal oly magamon kívül és
mindig, beszívom a lágy illatot, ibolyaszín habot, a parasztasszony
kötényének kékje, felfelé
nyúl, a szolgáló rekvizítuma?, nagyító alatt
narancspiros, a szárítókötélhez nyújtózkodik, el-
tűnik aztán a bozótban, a cserjék közé megy
bogyókat tépdes, bogyótépdesve mintha
egy ajtón menne át, de az éjszaka
még csomózgat a kötésen
szétszórva nyújtószék és asztal egy kertben
az idő (a madárcseresznye)
magát múlatja, milyen piros
a doboz az esti fényben, el-
indulva alvás közben hirtelen pecsétzárral vala-
miféle gabalyodások átmetszések csak sejtett
összefüggések régről egy éber álom
félhomályában, az örvénylésben egy szét-
foszló a hegy csúcsa fölött elvonuló
kondenzcsík füstszálai, mint
sisteregve például a tetőcserép, sistergő
tetőcserép, később
a rét –
fehér lepkekörtánc Illés és csíz lapu-
levelek között, rigó is, káposztalepkék
hármasfogatban, a zümmügő
déli fényben napozik a kivágott egymásra rakott
nyírfa, már színeződik a berkenye, a pajta
kapujának a ferde kerítésnek
turbolya támaszkodik bogárral és
léggyel, nyiladék a vegyes erdőben, meredélyek,
csupasz hegyoldalak, a skarabeusz
szárnyai a letaposott
szikla alatt fényzöld mohapárnák
az ereszekben, boldog cipősarkakon
megyünk, a nap képmása
már nem a nap, a háziúr hirtelen
nem várt mosolya amikor a nyári
vendég köszönését viszonozza :
gyűrt pergamen szörnyen
hajtásokra tépve, mosolytól és nevetéstől elszokva
mutatja ki romló
fogsorát, a korláton egymagában a sötét
rózsa – ti irigységefosztott…
az élet palavessző-végével
az ujjaim között írok, mégis barátkozón, mint…
és egyre mélyebbre
süllyedve a földbe
Szijj Ferenc fordítása
A csontszerkezet bemutatása
Zenére alkalmatlan kéz az enyém. Egy néger nő
plakátja a szökőkutak és kocsik forgatagára
néz, ezt a zajos hányadékot kínálja a város, a lélek
tapasztalatlan büfögését. (A már félig nővé
érett gyerekek kéjes domborzatai: felnőttes
kószálást mímelnek, a dagadó csípő gálánsan
ringatózik a kényelmes rugdalózóban,
kihívóan lesütött szempillák, unott és lezser
szemforgatás, változatos szóhasználat
kapcsolatkerülő, vagy kapcsolatfüggő,
melyik hogy, a jelenségek sokfélék)
a kémények: mindig ugyanazok az asszociációk!
Repkénnyel benőtt függő kertek, agárpárok, még szinte kölykök,
eső lesz, E. W. szerint MÁR TÉL VAN!,
fényből szőtt szökőkutak mögött szivárványszínben
csillogó holnap rejtőzik, két szabadon kószáló városi dalmata
és nyelvüket csettintő gazdik!, csaholnak és civakodnak (partout)
egymásba gabalyodik a két egyenrangú küzdő,
két fiatal párduc levelező testvérek talán,
bimbózó párducok mit mondok: DAMASZKUSZI PENGÉK!,
egymásba gabalyodva szeretik egymást
mellső lábaikkal átölelve a másikat, szerelmi játékképpen,
mint mi is régen: még ezt sem vártuk meg, hogy belépjünk
a házba, már a bejárati ajtónál egymásnak estünk,
szétválaszthatatlanok voltunk, együtt
vittük és hordtuk egymást a táborhoz..
majd lovagoltunk tova –
hatalmas teherautó buxusfával és magas pálmával
teletalicskázva
a reggeli forgalom közepén
nem tudom elfordítani róla a szemem, a kertek!, a kertek!,
de valószínűleg
valamilyen republikánus ünnepi esemény, illetve staffázs… céljából,
pedig épp fordítva kellene lennie
az ünneplők mint staffázs stb.
egy csomóban állni
enyves botra ragadt áldozati testként
míg ők egymást vonszolják
tomboló visszatérésekkel ismétli magát
a nyers, véres hús, újra
még egy
egyedi darab! Hátukra vetve cipelik a fél ökröt
a parkoló hűtőkocsiból a hentesbolt raktárába, a hentest
magasra emelt kézzel látom, mintha az életéért könyörögne
vagy éppen megadná magát, a vérző lemészárolt állattal a nyaka körül:
egy pettyes boa, a vérző hús a hátára és a fejére tekerve
egy valaha fehér, most vérrel bekent kapucnis kabátot visel,
az altatásra emlékeztet, műtét, boncasztal, hangtalan nyöszörgés,
nővérfityula…
(mindig éterszag volt otthon, tehát a szülőknek
néha betegeskedniük kellett – mondja E. J., neki tudnia kell)
MIKADO: gyerekkori (társas)játék, a melléképület
fehér, frissen meszelt falait felhasználva: gólyalábak és lécek, karók és póznák,
összerogyott létrák, az állványzat maradványai, palánkok, cövekek
a ház sárgán világító homlokzatához támasztva
idegsejtek, töprengés e világ kancsal szembogaráról
(Mostohaanyácska? Ez már rajongás?), csendes tolongás,
éjszakánként a kanyargó utcák fényből sodort nyaklánca,
tobzódó élet, húsvér emberek a nyitott kocsmákban, még nyár van,
beprogramozott iszákosság („bódulatodból adakozzál”)
és olyan sok homok mindenütt
nyitott ablakoknál ez a szó DIVÁNY – emlékszem
bár nem tudom honnan
mégis ismerem gyerekkorom óta
Zeppelin és a hasonló formatervezés maradványai
bepólyálva miniszoknyáikba és bermuda nadrágjaikba
fiatal asszonyok magassarkúban bicegve
a fiatal néger odalépett a falhoz oldalvást mintha
vizelne pedig csak a nyakkendőjét próbálta megkötni
de ehhez az intimitáshoz a ház kapuíve alá
kellett menekülnie kutató tekintetemtől
végül is a falbemélyedésben elönti a
férfiizzadtság áradata a lichthofban
csata dúl hiszen talicskaszámra áll a törmelék
és a helyzet váratlansága magával ránt: a nyelv
parlandó közben megszakad
Nemes Z. Márió fordítása