Takács Zsuzsa: Gyökértelenség és hazatalálás

PILINSZKY JÁNOSRÓL

Szívünk kamrájában vagy pitvarában úgy tologatjuk legfontosabb költőnk verseit, mint holmi bútordarabokat. Ide kerül az asztal, a székek, oda az ágy, a térdeplő. Miénk a szív, a mi lakónk, ruhástól, bútorostól a költő. Önkényünk, bizonytalanságaink, de vendégszeretetünk rabja. Nekünk köszönheti létezését, ahogyan hosszú időn át mi is belőle élünk, lélegzünk, hiszünk magunkról ezt-azt. Ha aztán ritkábban nyitjuk könyveit, más hangra várunk, akkor sem tagadhatjuk, hogy az egykori olvasmány felforgatta életünket.

Egy írót nem minősít a szenvedés, az együttérzés, a hit elfogadásának mértéke, de az általánosan elfogadottal szembeni kételyek megfogalmazása, a hamis állításokkal való leszámolás sem. A művel való szembesülést kiváltó katarzis, a személyes üzenet értelmezése fájdalmas és boldogító folyamat. Ez a változásra, változtatásra késztető hang szólalt meg bennem 1959-ben. Ezért nem mertem aztán évekig verset írni. A Pesti Barnabás utcában, a B porta felől megközelíthető Bölcsészkar negyedik emeletének folyosóján találkoztam a Magvető Kiadó pingpongszobájában rendszeresen megforduló évfolyamtársammal. S. András egyike volt a megtorlás idején feltűnt rendszerhű írójelölteknek. Az ő kezében láttam meg a Harmadnapon című kötetet, a boltokból pillanatok alatt eltűnt, vékony kiadványt, melybe a költő felvette a Trapéz és korlát címen ’46-ban kiadott régi verseit is. Beleolvastam, és elállt a lélegzetem. Évfolyamtársam azt mondta, hogy Pilinszky őt nem győzte meg. Szerencsére nálam volt a Magyar széphistóriák, a magyar népköltészet sorozat mindenütt kapható új darabja, felajánlottam a cserét, ebbe ő azonnal bele is ment. Értetlenül fogadtam könnyelmű döntését. Akkoriban még a mai napnál is kevésbé tudtam volna elképzelni, hogy ami számomra életfontosságú, az más számára nem az. A kötet válasznak beillő radikalizmusa megfelelt késő-kamasz­korom késztetéseinek.

Csak találomra említek néhány ürességet és hazátlanságot rögzítő mondatot: Fogad között fakó panasz, / magányosság vacog, / lakatlan partokat kutatsz, / üres minden tagod, / lezárt vagy, mint a kárhozat … (Gyász), Nyakad köré ezüst pihék / szelíd pilléi gyűlnek, / bizalmasan belém tapadsz, / nevetsz, – vadúl megütlek! (Trapéz és korlát), A házatok egy alvó éjszakán / mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? / hogy pusztulj ott és vesszenek veled, / kiket szerettél! Együtt vesszetek. (Ne félj) Talán mohó idegzetem / falánk bozótja nyelt el? / Lehet, hogy megfojtottalak / a puszta két kezemmel. // Különben olyan egyremegy ,/ a gyilkos nem latolgat, / akárhogy is történhetett, / te mindenkép halott vagy (Miféle földalatti harc). Ezek közé az idézetek közé sorolható Isten semmisségének megfogalmazása is (a Téli ég alatt című versben). Pilinszky huszonkét éves korában írt költeménye a József Attila egyetemi kicsapatásának okaként szolgáló Nincsen apám, se anyám kezdetű verset idézi emlékezetünkbe – nyilván nem véletlenül. Pilinszkynél az engedelmesség megfogadására Isten hallgatása válaszol. Az Akár a kő olyan vagyok, / mindegy mi jön, csak jöjjön. / Oly engedelmes, jó leszek, / végig esem a földön szakaszt a Tovább nem ámítom magam, / nincsen ki megsegítsen, / nem vált meg semmi szenvedés, / nem véd meg semmi isten felismerése követi. Az Isten nevében szereplő kisbetű önmagában persze nem informatív, hiszen a kor helyesírásának ideologikus szabályzata szerint nem is lehetett volna a nevet nagybetűvel írni. A semmi és még csak nem is senki isten fogalmazást azonban értelmezhetjük misztikus megközelítésben is. A kiüresedés állapotában – Eckhart mester szavaival – ráébredünk arra hogy „Isten semmi és Isten valami. Ami valami, az egyúttal semmi is”.[1]

Míg a két első kötetben a tehetetlen, a testek és tárgyak szabadesésének engedelmességét idéző belenyugvás képei fele-fele arányban váltják egymást, a mérleg nyelve a későbbiekben – egészen a Kráter címen 1976-ban megjelent utolsó verseskötetéig – a feltétel nélküli beleegyezés felé billen. A tehetetlenség akkortól az Isten akaratának való önátadás emberre és tárgyra egyaránt vonatkoztatható viselkedésformájává lép elő. Egy Cs. Szabó László által 1967-ben készített interjúban Pilinszky a koncentrációs tábor tárgyainak történetéről beszél: a Kereszt útját járták, passiót jártak. Civilizációnk minden tárgya részt vett ebben, bőröndök, pokrócok, csajkák, pléhkanalak, kulacsok – nyilatkozza – de sorolhatnám szinte valamennyi eszközt. Ettől tragikusan lecsupaszodtak, és tragikusan meg is gazdagodtak.[2]

Érdemes megállnunk a Harmadnapon után mintegy harminc évvel a Poigny-ban megrendezett konferencián elhangzott előadásának egyik bekezdésénél. A teremtő képzelet sorsa korunkban című rendezvényen Pilinszky az odaadó engedelmesség és fölszabadult extázis dinamikus egyensúlyáról beszél, mint az irodalom és misztika két alapvetően fontos eleméről.[3] Az engedelmességnek verseiben való mind dominánsabb jelenlétét megerősíti anyjának a Harmadnapon megjelenésének évében bekövetkezett halála, de megállapíthatjuk, hogy korábbi verseinek sebzett gyöngédsége is mintegy előlegezi az ettől az időtől tényszerű árvaságát. A fiú sorsának a keresztény Istenfiú személyes sorsába ágyazottsága ekkortól még szorosabban egybetartozik.

Sokszor tapasztaljuk, hogy a körülöttük zajló, látszólag súlytalan történések önmagukat beváltó jóslatként beteljesednek rajtunk. Pilinszky esetében ez a feltételezés különösen igaz. Mint ahogyan anyja halála előtt már búcsúverseket ír, kis túlzással mondhatjuk, hogy – íróként – a haláltáborok felállítása előtt, vagy az azokról szóló részletek nyilvánossá válása előtt már tud azokról. A Pilinszky-versek vesztőhelyét a szakrális térben – a tett elkövetése előtt már megácsolták, Kafka regényhősét – noha semmi rosszat nem tett – már eleve halálra ítélték. Egy lírikus naplójából című írásában Pilinszky így fogalmaz: Az újabb időkből két írót ismerek, akik szellemükkel és egész lényükkel fölkészültek arra, ami bekövetkezett. Az egyik Franz Kafka, a másik Simone Weil. Bár ebből a felsorolásából kimarad Dosztojevszkij neve, kezdettől legfontosabb írói közé tartozik, őt tizenkét éves korától haláláig olvassa. A Kara­mazov testvérek, a Félkegyelmű mellett az Ördögök anarchista diákmozgalmának szellemisége részletekbe menő hűséggel tájékoztatja a várható történelmi fordulóról. Gyerek- és fiatalkorának tapasztalatai az áldozat, a kis és nagy bűnös felé irányítják figyelmét. Ennek kialakulásában persze része van a gyerekkornak, a szigorú érzékenyégét, szüntelen bűntudatát ébren tartó nevelésnek, a katolikus környezetnek, az apáca főnöknő nagynéninek, annak, hogy kisgyerekként a nevelőintézetben elhelyezett fiatalkorú prostituáltakkal, kis bűnözőkkel köt barátságot. Akkor nem tudtam – nyilatkozza az emlék kapcsán –, de ez a kolostor börtön is volt, fiatal prostituáltak börtöne. Utóbb arról is tudomást szereztem, hogy büntetésül a mosókonyhában lánckarikához kikötötték őket.[4] Ami pedig olvasmány-hatásokat illeti, Camus Közönyének főszereplője, Meursault szeme világít ránk a ’72-ben megjelent Szálkák című kötet vesztőhelyének magasából: Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme /…/ Egyedűl / ők tudják elkiáltani / a világ minden bánatát, és egyedűl / ők tudják elhallgatni Isten titkát / szemközt a lincselő tömeggel. (Nincs több)

Lépésről-lépésre közelíti meg az üldözött és a gyilkos, az áldozat és a hóhér szembesülésének színterét. Mozdulatról mozdulatra öltözik bele a fogoly, az elítélt, a rab, a bűnöző ingébe, maga is elköveti a gyújtogató, gyilkos tettet. A német fogolytáborba zárt francia hadifoglyokról 1942-ben az Élet című lapban – egy nyilvánvalóan újságból vett értesülés alapján – cikket jelentet meg. Egyedül ők vallhatnak a reménytelenül kopár telek és egyhelyben topogó őszök valószínűtlen lassú múlásáról, a barakkok végeérhetetlen éjszakáiról – írja[5]. Az Auschwitzról szóló személyes tanúságtétel lehetősége azonban ‘44-ben következik el, amikor besorozzák, és alakulatával nyugatra távozik. Költészetében ezzel kezdődik a jóvátehetetlen jóvátételének kísérlete[6]. Egy 1969-ben készült interjúban a háború meghatározó élményéről a következőket mondja: Túl a tragikumán megvolt a maga kegyelmi gesztusa is. Első, individuálisnak nevezhető korszakom mezítelensége csak előkészítette ennek a beöltözésnek tragikumában is megváltó pillanatát…Ismét megtanultuk, mit jelent éhezni és enni adni, mi a szomjúság és mi a mezítelenség. A könyörület. A hazátlanság és a megérkezés.[7] A táborbeli világ ábrázolásának kísérletében pedig két igazodási pontot talál és követ egyszerre: egyfelől az ember legalacsonyabb lehetőségének, másfelől a botrányról való értesülés szakrális üzenetének átgondolását. A diabolikus tanítása ugyanolyan informatív számunkra, mint a szakrális része. Tehát az elkövetőké, a tetteseké és áldozatoké – mind tanítás.[8]

Pilinszky elmélyíti a Kant által a bűnösség kérdésére adott, a józan belátáson alapuló választ. A gyakorlati ész kritikájában – mondja könyvében Tengelyi László[9] – Kant a megbánás jelenségéről beszél. Arra a belátásra támaszkodik,…hogy a bűn az idő visszafordíthatatlanságának és tetteink jóvátehetetlenségének tényével szembesít bennünket. Ebben a kérdésben Pilinszky a múltban történtek megváltoztathatóságának költői igazságát vallja, azaz hogy a megbánás visszamenőleges hatályú, hogy enyhítheti az áldozatok múltban történő, folyamatos szenvedését. Az idő, ez az ész által felállított kategória alkalmatlan mérőeszköznek bizonyul számára. Éppígy jár el a bűnösség és bűntelenség kérdésében, amikor a megbánás lehetőségét megadja az ártatlanoknak is. Kantra, mint viszonyítási pontra visszatérve, továbbra is Tengelyit idézem: nem meglepő, ha… szemében a megbánás „gyakorlati szempontból üresnek” minősül, hiszen „nem szolgálhat arra, hogy meg nem történtté tegyük, ami megtörtént”. „A fájdalom mégis jogos”, … mivel az ész a cselekedetek megítélésekor „nem ismer el időkülönbséget”, azt kérdezi csupán, hogy „a cselekedet hozzám tartozik-e”. Pilinszky a Végkifejlet című kötet egyik kétsorosában, illetve az azt követő Kráter című kötet élén álló négysorosban, az Hommage à Isaac Newton című versben a tett el nem követése ellenére annak bekövetkező következményéről beszél. A megtörtént, holott nem követtem el vagy a Megtesszük, amit nem teszünk meg fogalmazás az ilyen vagy olyan okból meghiúsuló szándékra vonatkozhat, mely, ha nem jár is látható következményekkel – gondolati bűn.

Éppígy, egy időben törekszik gyökértelenségre és hazatérésre. Az életmű mindenkori csúcsát jelentő 1954-ben keletkezett Apokrif megjelenése óta tudjuk, hogy az ő változatában a tékozló fiú nem az elhagyott helyszínre tér vissza. A virágzó gazdaság helyett otthonaként ő a pusztulást nevezi meg. A Szálkák című 1972-es kötetben szigorúbban fogalmaz, de a lényegen nem változtat: A pokol első, második, / harmadik, negyedik köre, / majd az ötödik, hatodik / és végül is a legutolsó. // Itthon vagyok. Ugyanennek a kötetnek ugyanebben a ciklusában A tékozló fiú keresése című versben a szülők és a hazatért fiú kizökkent térben való találkozásának képtelenségét rögzíti: Itt lakott kétségtelenűl. / Látod? Látom. / A mi fiúnk. /…/ Most pedig indúljunk haza. Ilyen összefüggésben magyarázhatjuk a gyökértelenségről Cs. Szabó Lászlónak mondott szavait. A kiűzetés és visszafogadás versbeli története ennek kontextusában értelmezhető. Lelke mélyén minden igazi művész megreked a gyerekkorban, fogalmaz. Folyton vissza akar térni a paradicsomba, meg akarja őrizni a vadember ártatlanságát valahol az időn kívül. Más az időélménye, mint a felnőtteké. Így tud alkotni. Írni, festeni. Hűséggel és gyökértelenül.[10] A hazatérő fiú tanult nyelvébe idézetként épültek bele az anyanyelv paradicsomi szavai. A költő a nyelven túli testbeszéd, a megmutatkozás szavakra fordításával is kísérletezik. Ha írok, megpróbálok mindent elfelejteni, mindent, mindent, pőrére vetkőzöm – nyilatkozza.[11] Ennek a gondolatnak versbeli megfogalmazása A Kreatúra könyörög /…/ a Kreatúra, Az-Ami, / könyörög, mutatja magát (Nagyvárosi ikonok) mozdulatsora.

Hegyi Béla által 1973-ban készített interjúban Pilinszky Németh Lászlót említi, aki könyvet kívánt írni arról, hogyan leplezi le magát a tehetség. Móricz Zsigmond lett volna könyvének hőse, akit a tanítványai körülvettek, Zsiga bácsinak hívtak, a vállát veregették, és közben az öreg pillantása, mint az ágyú csöve járt körbe rajtuk… Egy nagy veszély van… idézi Németh László szavait: ha a tehetség tökéletesen, direktül kijátssza magát.[12] Biztosra vehetjük, hogy ő – ténylegesen és szerepeiben egyaránt – ki akarja játszani magát. Ezért választja hősének, versalanyának Aljosát, Miskint vagy éppen Sztavrogint. Vakon és gyerekesen, ugyanakkor a látó és láttató módon hisz az esetlegesség és sérülékenység, a töredezettség felmutatásának erejében. Nyilván tudott egyet s mást, ami megerősítette ebben. Mindig éreztem, hogy tőlünk ötmillió fényévre, egy csillagon a világ legszebb hajnalai játszódnak le minden publicitás nélkül, halásos precizitással, évmilliók óta, tökéletes és fáradhatatlan rendezésben.[13] Nem fogalmazza meg, hogy Istent nem omnipotens-nek, hanem omnitenens-nek, azaz mindent birtoklónak tartaná. Költészete mégis alapvetően fontos, sokak számára elfogadhatatlan, teológiai feltételezéseket előlegez. Hans Jonas az Auschwitz-jelenség kapcsán arról beszél, hogy Isten lemondott mindenhatóságáról. Tanulmányában mindenható Isten helyett az emberrel együtt szenvedő, az emberek között önmagát szétosztó Istenről beszél.[14] Pilinszky az isteni részvét reményében fogalmaz az első versektől kezdve. A mindenki táplálékaként, ahogy már írva van krisztusi magatartása indítja az önmagát eleven étekként fölajánló költői gesztusra. A látja Isten, hogy állok a napon / Látja árnyam kövön és kerítésen tanúságtétele az utolsó versekig elegendő vigasznak bizonyul számára. Pilinszky nem kedveli a tapasztalat szót. A múlt, a lezártság végleges közelében kell megtennie a művésznek az „első, reménykeltő lépést” mondja.[15] Az egzisztencia gyökeréig való hatolásról beszél, arról, hogy az igazi művész nem tapasztalatai által tud a világról.[16]

Megjelent a Tiszatáj 2011/12. számában