Molnár Illés versei

Jelenések és tájolások

Kásás az ég alja, ránő a városra,

túl közel jött ez a lázmeleg kék.

Vásott gyerekek eresz alá gyűlnek,

szürcsölik a sebesült mennyek levét.

Most mint egy panelház, tested

szürke és merev. A gyulladás csak

hunyorgásig engedi nyílni a szemed.

Lejjebb ereszkedik, már fejedre ül

a vágósúlyba ért sötét. Gerincedbe

markol, összerántja egy kékült,

duzzadt nyirok égövét. Mint hajnalban

a megrészegült násznép, a beborult,

felhős test megnyit egy csapot:

az első fény a bőr alól szitál szét.

Maga után csak beázott foltokat hagyott.

Ami reggelig megmarad, rácsosan

gomolyog az égre. Rászáll egy galamb,

dermedve ragad a lúdbőrös kékre.

Festett a víz. Felszíne alatt

gépek úsznak és fémszínű halak.

A meder alján meggyűlt a rozsda.

A lefolyó közel, gyorsulva halad.

A korrózió roncsok közül támad.

Az örvény előre köszön a húsnak.

A hullákra éhes vasak várnak,

az élők az árral szemben úsznak.

Halak nyelik le szemgolyód.

Aztán lerakják, mint az ikrát.

Fehérrel köpik be a folyót.

Várják kikelni a pupilla titkát.

A felszín tükre megvakult,

és lepattogott a meder zománca.

a jelenést megette a kútba hullt

törmelék örvénylő, rozsda tánca.

Ráhagyatkozol erre a folyóra,

a sodrás gyorsul, az áradat növekszik.

Vagy te leszel egyre kisebb: ami száraz,

leázik. Hirtelen azon kapod magad,

a folyót így hívod: zuhatag, pedig csak

függőlegessé lett a pályája, lábra állt,

most lett csak önmaga. Tegyük

fel, mindezt azért, hogy megválaszolja

kérdéseid, amik akkor merültek fel

benned, mikor még némán ringatott,

talán eleve ő hozta azokat felszínre.

Most felszólal, és elnémít mindent

ez a nedves nyelv, ez a kemény

szájpadlás, ez a hosszan kitartott

tőmondat, a kijelentő mód fensége.

Határeset

Van ilyen napszak, amikor minden

problémává válik valahogy,

hogy ami elgondolható,

átfordul fáradtságba.

Késő délutáni árnyékméretekkel

támaszkodunk egymásra,

már látható az ív, amely a

félhomályból hozzád vezet.

Néha meglátod bennem azt,

aminek eleve nincs köze senkihez,

mert akármekkora fordulat lehet egy

kérdőjelben, az alján mindig ott a pont.

Mint ez a buszmegálló, határeset,

bizalmi helyzet, ráhagyatkozni az

első járműre és úgy szállni le,

mint a sötét, aztán bejárni valamit,

aminek a helye odabent van. Hallgatni,

ahogy kihalt városok lakói énekelnek a kőben.

Minden mozdulat mélyén

szilánkok ropogását hallani,

apróra tört üvegtáblák mögül

pislogsz légyszemekkel.

Itt gyár állott, vagy tán malom,

porrá zúzták vagy összeszerelték

mindazt, ami összetartozik,

mégis rész szerint való:

szellem, lélek, test, fej, tor, potroh,

szembogarad kitinpácélja, ahogy roppan,

tejfogaid rágja a kávé sötétje,

porcelántükörben a cukor hamissága.

Végül menekülsz, egyszerre

több városból kell menekülnöd,

a körút kifordul alólad, mint egy

búgócsiga egyenlítőjén, vagy

felpörgetett ugrókötél kerületén,

ami az univerzum.

Megjelent a Tiszatáj 2013/2. számában