Tiszatájonline | 2013. március 1.

Kötőhang a falban

TURISTATÉRKÉP ZENEANTROPOLISZBA
„A Zeneantropolisz egy, a »látható-tapintható világ feletti különös, bármikor fellelhető varázslatként« kiterülő, »alig tudott« dimenzió mérésére, körülírására vállalkozik úgy, hogy ezekhez folyamatosan a különböző ismerősségek (közösségi terek, identitások, politikák, ideológiák) értéktartományát rendeli.” – Székely Örs recenziója a Zeneantropolisz című válogatott tanulmánykötetről.

TURISTATÉRKÉP ZENEANTROPOLISZBA

„A Zeneantropolisz egy, a »látható-tapintható világ feletti különös, bármikor fellelhető varázslatként« kiterülő, »alig tudott« dimenzió mérésére, körülírására vállalkozik úgy, hogy ezekhez folyamatosan a különböző ismerősségek (közösségi terek, identitások, politikák, ideológiák) értéktartományát rendeli. Valahogy úgy, mintha hanghullámokkal szeretnénk egy gömb felületét letapogatni.” – Székely Örs recenziója a Zeneantropolisz című válogatott tanulmánykötetről.

A Zeneantropolisz egy, a „látható-tapintható világ feletti különös, bármikor fellelhető varázslatként” kiterülő, „alig tudott” dimenzió mérésére, körülírására vállalkozik úgy, hogy ezekhez folyamatosan a különböző ismerősségek (közösségi terek, identitások, politikák, ideológiák) értéktartományát rendeli. Valahogy úgy, mintha hanghullámokkal szeretnénk egy gömb felületét letapogatni. Pontosabban egy ilyen gömbfelületnek egy szeletéről szól ez a könyv, mely valahol a politika és a zene territóriuma között helyezkedik el. A különböző szubkulturális színpadok és kulisszák, értelmezési horizontok terei azonban nem föltétlenül imaginárius állapotok, élmények kivetülései; a posztmodern város kötőszövetébe integrálódva túlmutatnak az élmény-tér eseményállapotának egyszeriségén és megismételhetetlenségén.

Szíjártó Zsolt tanulmánya, a Színpad és kulissza a városi nyilvánosság átstrukturálódását mutatja meg, a kapcsolatot az eddig külön kezelt zenei és városi terek között: „a városok már nem támaszkodhatnak a mélybe vezető szilárd és mozdíthatatlan identitást biztosító gyökereikre, csupán szerteszét indázó, de összekapaszkodva éppoly sziklaszilárd stabilitást nyújtó léggyökerekkel rendelkeznek”. A modern európai városok funkcionális térhasználata átalakul, eltűnik a lokális identitás – a városközpontok „élményparkokká” alakulnak át, melyeket a várost épp uraló hatalmi beszédmód próbál saját önmeghatározási kísérletének helyszínévé tenni. Ez a kísérlet, jóllehet a különböző városok elkülönítő azonosságát szeretné létrehozni, csak még jobban visszaszorítja a lokális identitásokat, állapítja meg Szíjártó, hiszen mindenütt azonos minták mentén szerveződik. Ennek az önképszervező kísérletnek a tipikus tere a színpad, mely a láthatóság mentén mozgósítja a kulturális és gazdasági erőforrásokat is. A színpad „nagy eseményei” válnak ezáltal egy-egy város narratívájává, betöltve a nyilvánosság klasszikus funkcióit. Ezzel szemben a kulisszák terei olyan kommunikációs-kulturális átalakulások hordozóivá válnak, melyek feloldják a város földrajzi terének homogenitását, és azt egyes, körülhatárolt csoportok, szubkultúrák önidentifikációs terepévé teszik. A kulissza nem próbál egy egységes narratívát megfogalmazni, mert olyan projekciós felület, amelyen különféle vágyak, érzések, fantáziák vetülnek egymásra. A kulissza az egyént nem tartja fogva, hanem állomásként működik vele szemben – kiszolgálja annak érdekében, hogy megkonstruálhassa saját szubjektivitásának sémáit.

A kötetben Angyalosy Eszter „Egy éjszaka a föld alatt…”. Az underground technozene köré kialakult csoportkultúra antropológiai elemzése, valamint Göncző Viktor Köztes (zenei) terek. Egy koncert margójára című tanulmánya azt az élményképző folyamatot tárja fel, amelyet egy ilyen kulissza sajátos tere meghatároz. Az Angyalosy-tanulmány fő kérdésének tétje az, hogy létrehozhat-e a party, az underground technokultúra legmeghatározóbb rituális élménye egységes szubkultúrát. Több interjúalany véleménye szerint a technoparty egy másfajta tudatállapotot („cyber-jóga”), ha úgy tetszik, a mi szempontukból mentális teret hoz létre, amely folyamatosan mozgásban van: „egy kollektív úton elért, ám magányosan átélt utazás”. Vitos Botond írása, a Technotudomány a kortárs elektronikus zenében a tudatállapot változását főképp média- és zeneelméleti érvekkel támasztja alá: az élményt átélő szubjektum vagy felhasználói funkció az élményt kiváltó objektum hatása alá kerül, nem irányítja azt. A zenei hang felszabadul az eddigi hangszerekhez kötöttségétől, és pusztán matematikai képletek által is előállíthatóvá válik. A hangmagasság és hangszín mellett a hangot így más tulajdonságok is jellemezhetik, pl. lassítás, nyújtás, visszhang-effektus és a zenei térben való mozgatás. A zenei hang hasonlóvá válik a beszéd fölötti, szupraszegmentális elemekhez (hanglejtés, hangsúly stb.) és többé már nem dallamokba, hanem hipnotikus, repetitív konstrukciókba (loop) tömörül. Az ismétlések fontossága, a monotónia, a hang térbeli kivetülése azt az érzetet kelti, mintha egy törzsi rítus részesei lennénk. Ugyanakkor ez a rítus nem hordoz magában semmiféle transzcendens jelentést, hiszen a lemezlovas ugyanúgy részese az élménynek, mint a tömeg, adott esetekben együtt táncol a partizókkal. A sámán ezzel szemben mediátor, aki a közösségért, de nem a közösséggel együtt folyamodik a külső erőkhöz segítségért.

Angyalosy Eszter azonban az élmény síkjánál tovább lép, beszámol a tömeg közösséggé válásának főbb állomásairól (pl. várakozás a partybuszra), arra a kérdésre is választ keresve, hogy a techno hirdetett ideológiamentessége mögött vajon milyen ellen-ideológia lehet az, amely ennek a stílusnak a kedvelőit, ezt a szubkulturális csoportot összetartja. Clifford Geertz ideológia-meghatározását kölcsönvéve („az ideológia […] úgy nevezi meg a szituációk struktúráját, hogy a mögötte húzódó attitűd elkötelezett”) a szerző kimutatja, hogy a technokultúra, noha rendelkezik bizonyos rejtett hierarchiákkal, a zene, és központi eseménye, a parti szintjén ez nem érezhető – végső soron itt tényleg megvalósul a hirdetett egyenlőség. A hierarchia a különböző járulékos elemekhez, az öltözködéshez, a polgári kultúrához való viszonyhoz, valamint a különböző szerepkörökhöz kötődik.

Egy egészen más, zene által fenntartott csoportidentitással találkozunk, ha Kovalcsik Katalin tanulmányát, a Roma muzsikusok a plurikulturalizmus színpadán: esettanulmány a Kalyi Jagról és utódairól-t olvassuk. Itt a zene nem olvaszt be egy más állapotba, mint ahogy a techno esetében történik, nem simítja el az egyenlőtlenségeket, hanem kiemel egy lehetséges etnikai identitást, és ezt építi be az őt körülvevő kultúrába (pl. a cigányzene és a lakodalmas rock kapcsolata), nem zárkózik el a hatások elől. A különböző etnikai identitások lehetséges interferenciáira ad példát A. Gergely András tanulmánya. Egy olyan koncertet ír le, melynek alkalmával nyugat-afrikai dobzenét játszottak el magyarországi helyszínen, tehát olyan közegben, és olyan hallgatóság előtt, mely számára ez a zene a kulturális idegenséget testesítette meg. A hallgatóság ezt a zenét kiemelte statikus, koncertszerű teréből és visszaírta egy olyan térbe, melyben bekapcsolhatta saját zenéjének rituális jelentéstartalmait is. Ugyanez az átalakítási effektus zajlik az utcazene esetében is, hiszen a posztmodern város szolgáltatás nélküli, üres terei térképeződnek fel és válnak behatárolhatóvá ezáltal – írja Pakot Ágnes kolozsvári utcazenészekkel foglalkozó tanulmányában. A zene jelentést ad a tereknek, sőt, át is alakítja őket. Így például pár évvel ezelőtt a kolozsvári Mátyás király utca Főtér felőli oldalát sem lehetett elképzelni a dél-amerikai indiánok zenéje nélkül.

Mindezeket összefoglalva a különböző tanulmányok kötetbe szervezettsége egy összeolvasási szándékot feltételez a szerkesztők részéről, egy bizonyos szempontrendszer, nagyrészt a városi és zenei terek viselkedésének alapján. Ahogy az bevezetőben is áll, az összeolvasás eltérő útvonalakon is történhet, teljesen más eredményekkel is zárulhat. A szerkesztői szándék is épp ezt segíti elő: értelmezni lehet a kötetet a bevezetőben sugallt zenei-politikai összefüggéshálón belül is, de az ebből kivezető szálak sincsenek elvágva, hiszen eljuthatunk pl. a különböző élményközösségek térbeliesülésének köztes vagy kevésbé köztes tereibe is. Ezt az útvonalat jóval több tanulmány olvasása során jártam be és nagyrészt ezt is jegyeztem fel mostani Zeneantropolisz-térképemre is. Ez a térkép egy olyan, komplex vetületekkel rendelkező várost ábrázol, amely egyetlen dimenzióban megfoghatatlan, és amelyben választott ösvényeink folyton keresztezik egymást.

(A. Gergely András (szerk.), Zeneantropolisz, Hazai utak a zeneantropológiához, L’Harmattan – Kossuth Klub, Bp., 2011. ) 

Székely Örs

Címkék: , ,