Pollágh Péter: Nem adok koronát

Elkezdtem követni egy lakást.

Kés volt nálam, kész voltam

levágni bárkit,

aki elárul, az árnyékomat is.

Ha fáj rajtam a ruha, azt is

levágom, de ettől még

nem bolondulok bele

senkibe, aki együtt tépi velem;

tanúnak én nem adok koronát,

egy tanút elfelejtek,

aztán csodálkozom,

ha a fényképembe szúrnak.

Hányszor éreztem:

más kezét varrták a csuklómra,

hány ilyen kezet levágtam.

Elkezdtem követni,

tudtam, hogyan kell,

sokan követtek már.

Ott volt a zsebemben

a képzelgés

két levágott keze,

s már marhára beláttam

az ablakon,

ami mögött azt mondtad

(a túlzás macskanyelvén),

hogy a vér antik kölni;

és megharaptál.

Hogy mit mondtál,

persze csak képzelgés.

Verset írni túlzás.

Régen könnyen léptem át,

és soha nem hittem,

hogy csak egy határ van,

csak egy világ.

Leestem az ágyról,

lecsúsztam akármiről:

nem érdekelt,

milyennek látszom, tetszett,

ha fájt, ha elharaptunk bármit;

nem is értem, miért kíméltem

magam aztán annyi időn át,

mint egy szerelmes nippet,

ami csak belül öregszik.