„Hasonlóképpen küzdöttem a szélmalmokkal…”

BESZÉLGETÉS RÁCZ TIBORRAL

Rácz Tibor, a Szegedi Nemzeti Színház művésze a napokban ünnepelte 65. születésnapját. A születésnap, illetve a Szegeden nemrég bemutatott La Mancha lovagja című előadás apropóján beszélgettünk vele – Klatka Eszter interjúja

Most töltötte be a hatvanötödik életévét, mégis több mint hatvan éve a színpadon van.

Egész pontosan 1951 márciusában léptem először a szegedi színpadra. A szüleim a háború miatt jöttek Hódmezővásárhelyről Szegedre, így hagyva el az ottani színházat. A hódmezővásárhelyi társulatban akkor nagyon nagy nevek voltak. Csak, hogy párat említsek: Simándy József, Bessenyei Ferenc, Rajz János. Már akkor lehetett tudni, hogy ez egy nagyon erős, nagyon jó társulat, akik akkor Szegedet választották. Abban az időben a szüleim még csak mint amatőrök, műkedvelők játszottak ott, de ennek ellenére nagyon jó barátságban voltak az előbb említett emberekkel. Ahogy aztán innen átjöttek Szegedre, már ez első előadások plakátjain találkoztam a nevükkel, a színház tagjai lettek. Itt operában, prózában, zenés darabokban egyaránt játszottak.

Mivel a napok túlnyomó részét a színházban töltötték [a szülők – beszúrás A szerk.], úgy gondolták, hogy jobb lesz nekem velük a színpadon, mint otthon. Édesanyám akkor épp a Pillangókisasszonyban énekelte Szuzuki szerepét, így volt ideje körbeugrálni engem. Így aztán, ennek köszönhetően három és fél éves koromban ebben az előadásban debütáltam. Ettől a pillanattól kezdve minél többször próbáltak meggyőzni arról, hogy nekem milyen jó a színház. Az az igazság, hogy én azt éreztem, hogy nagyon tetszik és, hogy nagyon szeretnék itt maradni. Így aztán innentől kezdve gyerekszerepek következtek, hat éves voltam, amikor az első szöveges szerephez jutottam.

Akkor rendezett Ádám Ottó Szegeden egy előadást, amit fel is vittünk Pestre a Színházak Fesztiváljára. Azt hiszem Ingyenélők volt a címe, vagy Mákvirágok, már nem emlékszem pontosan. Szóval még olvasni sem tudtam, mégis már szöveges szerepet játszottam, nagy nevek partnereként. Egészen az óvodától kezdve, a gimnázium végéig játszottam. Ezek után felvételiztem az akkor már Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol először a második rostán rúgtak ki, majd rá egy évre a harmadikon. Ezt követte két év katonaság, amit el akartam volna kerülni, de nem sikerült. Miután leszereltem, ismét felvételiztem, ezúttal sikerrel. 1975-ben végeztem a főiskolán. Onnantól kezdve dolgoztam az Operettszínházban, Szolnokon a Szigligeti Színházban, Szegeden, vissza az Operettbe, vissza Szegedre, majd innen Zalaegerszegre és ismét vissza Szegedre.

Melyek voltak a legemlékezetesebb, legkedvesebb szerepei?

Ezt így nagyon nehéz meghatározni, szinte nem is lehet. Az biztos, hogy az első, amikor a Pinkerton gyereke voltam nagyon emlékezetes volt. Aztán a Bánk bán volt a következő, amelyben a testvéremmel együtt játszottunk. Ebben az volt a nagyon fontos, hogy teljes családilag ott voltunk a színpadon. A szüleim is benne voltak, meg mi is. Utána, amikre nagyon emlékszem, azok különböző operettek, amelyekben Laki Józseffel, a „Latabár Kálmán kettővel” léphettem fel. Később Domján Edittel játszottam együtt ’59-ben, a Nem vagyunk angyalok című darabban. Utána még gimnáziumból emlékszem Tennessee Williams Nyár és füst című darabjára, ami azért volt meghatározó, mert akkor minden fiatalnak volt színházbérlete, így nem csak az általános iskolás korosztály, de már a gimnazista társak is megismertek. Ennek köszönhető, hogy azóta is nagyon sok barátom, ismerősöm, haverom van itt Szegeden, akiken úgy látom, hogy a mai napig izgulnak értem és el-el jönnek megnézni. Utána meg mondhatni minden színháznál volt legalább négy-öt olyan fontos szerep, amire jó visszagondolni.

A hosszú évek során gondolom kialakult Önben egy nézet arról, hogy milyen a jó színház. Mi a színházról alkotott hitvallása?

Azt vettem észre, hogy a régiek játszották a színházat. Nem azért játszották, hogy egymást szórakoztassák, hanem, hogy a nézőket. Nem valakinek akartak megfelelni, vagy valaminek, hanem a közönség volt az első. Ilyen alapon én is azt gondolom, hogy a legfontosabb az, hogy ha valaki valamit csinál a színpadon, azt azért csinálja, hogy a közönség tóduljon, hogy megnézze, hogy kíváncsi legyen arra, amit kitalált a színház és amit kitalált a színész. Tehát én mindent alárendelek ennek a szempontnak. Éppen ezért előfordul már nem is egyszer, hogy egy adott rendező mindenképp’ próbálta rám erőltetni a saját akaratát. Ekkor úgy érzem, hogy berzenkedem belül. Sokszor nem engedtem a nyomásnak és jóllehet, hogy a rendezőnek nem nyertem el a tetszését, viszont nem buktam meg. Azt hiszem, ez a nyitja a dolognak, hogy a közönség mindig megérezte azt, hogy nem vagyok hajlandó ellenük játszani.

Az elmúlt mondjuk tíz évben volt egy pár olyan darab, amiről azt mondtam, hogy nem kellene így bemutatni, vagy nem így kellene bemutatni, viszont kötelezően benne kellett hogy legyek. Akkor valami mást találtam ki, valami olyan lazaságot, amitől én is azt mondtam, hogy egy picit jobban érzem magam, minthogy megőrüljek ott, viszont kifele is azt mutattam, hogy ez csak egy játék, nem komoly. Ezt tartom nagyon fontosnak, és úgy gondolom, hogy a színház feladata a nézőkkel való együttjátszás. Nem véletlen, hogy amikor kimegyek a színpadra, ahogy a régiektől is tanultam, a fél szemem és a fél fülem a közönségen van. Mindig a közönség határozza meg, hogy hogyan játszok aznap este. Gyakorlatilag nekem ez a mottóm, tulajdonképpen ez lett volna az életemben a legfontosabb, hogy együtt játszani a színházat a nézőkkel.

Kitől tanulta a legtöbbet a pályán? Kit tart a mesterének?

Pontosan emiatt, hogy ilyen sokáig voltam az előkészületi időszakban, nem tudok mondani egy személyt. Azokat viszont el tudnám sorolni, akiktől rengeteget tanultam. A kezdeti korszakban az itteni szegedi rendezők, főrendezők: Komor István, Ádám Ottó, Békés András, majd később Angyal Mária, Vámos László vagy Ruszt József. Biztos vannak még többen, hiszen jó volt Valló Péterrel is együtt dolgozni, vagy Fehér György filmrendezővel, esetleg Fábri Zoltánnal is emlékezetes volt a közös munka. Szóval őket inkább korszakok szerint sorolnám fel, de mindenhol ahol dolgoztam, volt egy-két ember, aki nagy hatással volt rám.

Az elmúlt hatvan évben mondhatni minden műfajban megfordult. Van-e közöttük kedvenc? Milyen műfajban játszik szívesen?

Azon kaptam magam, hogy a kedvencemmé vált a zenés műfaj. Noha prózai szakon végeztem, de mivel előtte is tanultam énekelni, illetve nyolc évig hegedültem, így valahogy a zene a szívemhez nőtt. Nekem a zene határozza meg, hogy mit mond egy szerep. Ilyenkor otthon nem azon kell gondolkodnom, hogy miért úgy írták vagy fordították az adott szöveget.  Nagyon sokszor probléma is volt számomra, ha rossz fordítással találkoztam, mert nem fejezte úgy ki az érzéseket, mint Verdi egy operában, vagy mint egy jó musical, vagy egy jó operett. A zene mindig megmondja, hogy mit érezzek, és hogy mit gondoljak. Tehát ez egy nagyon furcsa helyzet. Ezért aztán nem bántam meg, hogy már három éves korom óta a zenész színpadon mozgolódok, mert úgy vagyok vele, hogy a zene az kell, az egy nagyon fontos dolog, amitől megnyugszik és kiteljesedik az ember.

A legújabb bemutatójában is nagyon fontos szerepet játszik a zene. A La Mancha lovagja című Dale Wassermann musicalben Don Quijote-t alakítja, amely szerep komoly koncentrációt, odafigyelést igényel. Hogyan építette fel ezt az igencsak összetett szerepet, milyen nehézségek voltak benne?

Mondhatni, hogy eleinte csak nehézségek voltak benne. Azt láttam, hogy ez a darab igencsak igénybe veszi az embert. Már csak azért is, mert amikor az olvasópróba volt, eleve a hatvanöt oldalból ötvenet kiemeltem, a szöveget, a dalokat. Ebből kiderült számomra, hogy gyakorlatilag ez egy kétszeres, ha nem háromszoros főszerep. Mondjuk, legyen csak kétszeres a nagyságát tekintve. Kétszer annyit kell benne beszélni és énekelni, mint egy másik darabban. Ez az egyik. A másik pedig, hogy ez egy nagyon összetett figura, és a költői nyelvezetet, amit használ, hihetetlenül nehéz megtanulni. A lovagkorban azt hiszem teljesen máshogy beszéltek, mint most, amit tapasztaltam is a szövegtanulás során. Ezeket hallgatni fantasztikusan jó a fülnek, de az észnek befogadni nagyon nehéz. Tehát eleve ott voltam meglőve, hogy szinte rövidnek éreztem az időt arra, hogy ezt a szöveget meg lehessen tanulni. A harmadik pedig ami nagyon nehéz volt, hogy kevés színpadi próbára volt lehetőségünk. Mondhatni díszletnélküliség van a színpadon, így mindent a színészi játékkal, a tehetséggel kell létrehozni. Ebben persze a rendező, Keresztes Attila is segített, ám a technikai részét nekünk kellett megoldani, hogy milyen hangerővel kell beszélni úgy, hogy még ne rekedjen be az ember, de még hallják is a nézők, amit mondok, értsék is azt, ki tudjam emelni azokat a fontos mondatokat, amelyek nyakatekert lovagias nyelvezettel vannak megírva. Tehát szinte csak buktatóval találkoztam… illetve ezeken kívül, talán tíz nappal a premier előtt elkaptam valamilyen vírust, így onnantól kezdve fél hanggal, fél erővel, betegen kellett dolgoznom. Úgyhogy nagyon megterhelő volt ez az időszak, már várom, hogy egy kicsit pihenhessek.

Ezeken a buktatókon, nehézségeken kívül mi volt még, ami kihívást jelentett a szerep megformálásakor?

Talán még annyi, hogy hogyan ötvözi össze az ember ezt az őszinteséget, ami a darabban van, a líraiságot, a költészetet és a dalok gyönyörű felépítésének az eléneklését. Azt hiszem, hogy ezek még mind pluszba nehezítik a dolgot. Meg persze azt, amikor az elején azt mondják az embernek, hogy egy tárgyalásra vár az inkvizíció elé. Így ha ebbe belegondolunk, hogy akkoriban egy ilyen tárgyalás általában máglyahalállal végződött, akkor már eleve a tét elég nagy.

Ezek alapján Ön szerint milyen karakter Don Quijote, miért szereti?

Általában azt lehet mondani, hogy a főszerepek nem mindig hálás munkák. Itt talán annyiban hálásabb, hogy van mellette egy Sancho, aki a poénokat mondja. Ez a szerep Cervantesből, valamint írásának főhőséből, Don Quijotéból van összegyúrva költői, lírai módon, amit a dalok még jobban kiemelnek.

Milyen hasonlóságok vannak Ön és a szerep között?

Az én igazságérzetemhez nagyon közel áll ez a fajta igazságkeresés, amit Don Quijote is művel. Gyakorlatilag az életem folyamán is hasonlóképpen küzdöttem a szélmalmokkal, vagy a szélmalmokat helyettesítő emberekkel.

A mai világban már nem tiszteli annyira a hölgyeket az ember, mint Don Quijote tette, ebben mégis egy kicsit hasonlítok rá. Ő nem nézi le, nem veszi semmibe a nőket, mint a mai fiatalság. Ma már nem ez a divat, egy picit úgy érzem, hogy a bunkósodás felé elment az ország. Ha csak az utolsó négy sorát nézzük az Álom című dalnak, hogy ha ettől, kicsit jobb lesz a világ, hogy én ezt a szerepet játszom, akkor már nem hiába éltem, mondja Don Quijote. Én is ugyanígy vagyok ezzel.

Kinek ajánlja leginkább ezt az előadást?

Legtöbbnyire azoknak, akik még nem jártak színházban. Régebben azt mondták, hogy Szeged lakosainak tíz százaléka jár színházba, mára viszont ez igencsak megkopott. Azt szeretném, ha ez az előadás az embereket megfogná és bejönnének a színházba, majd azt mondanák, hogy igazán érdekel, hogy mi ez a furcsa előadás. Nekik ajánlanám elsősorban, mert azt hiszem, hogy nem olyan borzasztóan nehéz megérteni, hogy miről szól, a zene talán nem olyan hangos, nem olyan emelkedett a szöveg, hogy a költőiségét ne lehetne fölfogni. Továbbá mindazoknak, akik elpártoltak tőlünk az elmúlt időben.

Úgy érzem, hogy ezeknek az embereknek kutya kötelességük lenne eljönni, megnézni a La Manchát. Azt láttam, hogy a gimnazista korosztály, a tizenöt évesek is ugyanolyan szájtátva, ugyanolyan lelkesen nézték az előadást, mint az idősebbek, akik pontosan tudták, hogy mire jönnek el, mert már filmen látták, vagy olvasták a történetet. Úgy gondolom, hogy ez szinte egy kötelező előadás.

Az interjú Klatka Eszter készítette

[nggallery id=99]

Fotó: Ujhegyi Éva/Panda

Károlyi Klára–Márok Tamás kritikája a La Mancha lovagjáról: Váratlan katarzissal

Új rovatunk: Nézőtér – La Mancha lovagja