„Keringő a Világ Köldökének örvényében”

Mert ami ott történik, kultúránk tekintetében meghatározó dolog.

Egyebek közt alakult ott egy kiadó, az internetes olvasóteremből és webmagazinból kinőtt zEtna, ami önmagában is sajátos jelenség, de a köré szerveződő írók megszólalása különösen sajátos hangfekvést követ: Tolnai Ottó, Sinkovits Péter, Balázs Attila, Bozsik Péter, Verebes Ernő, Beszédes István, Danyi Zoltán, Szögi Csaba, Nagy Abonyi Árpád és a többiek olyan prózaíró magot képeznek a kiadó berkeiben, amihez hasonló erejű költőgárda társul ebben a szellemi műhelyben. Legáltalánosabb közös jellemzőjük, hogy szeretnek közel hajolni témájukhoz, elbíbelődni egy-egy látvánnyal, esszéisztikus vagy asszociatív írásaikban elidőznek motívumaiknál, és ezzel a poétikai magatartásukkal tudatosan szembe mennek a gyorsan lapozó olvasás gyakorlatával.

A társaság egyik különös figurája Szögi Csaba, aki prózaszerzőként kiváló elbeszélőkészségével győzte meg olvasóját, fordulatos történetei egyszerre szórakoztatók és elgondolkodtatók, hangsúlyos vizualitásuk és zeneiségük egyaránt műbe vonzza a tényleges látványt és az elképzelt, álmodott vagy vizionált képeket, illetve akusztikus világokat. Elbeszélő világának fő folyama azonban mindig a gazdagon csorduló, személyesre hangolt történet.

Mostani, Utolsó éjszakánk Velencében című kötete is hasonló alkotói erényeket mutat, csak a hangsúlyok tolódtak el benne. A realitás felől a képzelet felé, a tárgyszerűségtől az asszociatív mezők irányába, a történet helyére érzelmek és érzések költöztek, a hosszú szövegek helyett rövid futamokat olvashatunk az egyslukkos fényképnovellák alcímű, illetve műfaji megjelölést viselő könyvben. A meghatározás nyomán bátran hihető, hogy ezeket a lírai prózaműveket zömmel vizuális alkotások ihlették. Meglehet, hogy a hagyományos képleíráshoz, az ekfrázis műfajához nincsen közük, sokkal inkább a látvány által kiváltott asszociációk vezetik a szerző alkotófantáziáját az álmok és látomások világába, ahol az olvasó úgy igazodhat el igazán, ha követi a szerző által elhelyezett iránymutatókat.

Ehhez tudnia kell, hogy Szögi Csaba lehetőség szerint igyekszik őt az orránál fogva vezetni. Lírai kisprózáival azt a benyomást próbálja kelteni, hogy azok egyetlen nekifutásra, spontán módon születtek, a szerzőnek egyebet se kellett tennie, mint szövegbe foglalnia fantasztikus álomszituációit, a realitástól indukált képzelgéseit, látomásból kibomló történeteit. Ezzel szemben a szöveget kibontó asszociatív háló kifeszítéséhez Szögi komoly, sok irányba terjedő és színes műveltségét mozgósította, ismereteinek az örök vándorok apró, irányjelző kavicsaihoz, bokrok ágára aggatott, beszédes rongyszalagjaihoz, egyéb útmutatóihoz hasonlatos jelzéseit úgy helyezte el, hogy lírai szövegei akkor is érvényesek legyenek, ha az olvasó elsiklik fölöttük, viszont ha fölfigyel rájuk, eljuthat az olvasat egy következő szintjéhez, saját asszociációkkal maga is beléphet a teremtő álomba, ahol az addig jelen lévő szerző egyszerre csak eltűnik, és az olvasó onnantól már egyedül halad valamerre.

A kötet szövegei, amelyeket Mucsi Attila A gólem ébredése című sorozatának grafikai lapjai hol meglepetésszerűen megtörnek, hol összefűznek, nem lineárisan ugyan, de egy egységében kibontakozó világképet jelenítenek meg. Kezdve a Holdanya és Nap apa köré szerveződő, a mesevilágba is leszüremlett teremtésmítosztól a bibliai utalásokon át az európai mitológiák elemeit felölelő temporális ívben, amelynek csúcsán a szerző az Idő egyik búsképű lovagjaként, Múzsája után sóvárgó önző poétaként határozza meg magát. Klasszikus poétikai helyzet: költő, múzsa, idő együtt, tetejében a sóvárgással, a vágy kielégíthetetlenségével. Csakhogy ez a poétikai múltba helyezett szerepjáték, a vele járó archaizálás, a mitológiai, az ősköltészetig visszanyúló áthallások túlmutatnak a puszta költői játékon, párbeszédbe elegyednek a XVII–XIX. század korszakváltó derekának költészeti nyelvével, attitűdjével, toposzaival. A megképződő virtuális világban pedig a valósnál hangsúlyosabban mutatkozik meg az egyén és a világegyetem egymástól függősége: „Táncra, magától, nem kért volna fel tán soha senkit, ám sokaknak megtetszett ez a büszke koreográfia – s ha közeledtek, leggyakrabban nem utasította őket vissza. Ám a partner mindig csupán alkalminak bizonyult: ha picit is elvétette a lépést, a ritmust, Rayden zordan eltaszította, sokszor éppen el is taposta őt. És ilyenkor valaki mindig zokogott: ha a másik, fagy szítta a tájat: ha Rayden, hamarosan eleredt a véget érni soha nem akaró, bús, őszi eső” (41).

Ebben a kozmoszt és az egyént egymásra vetítő világban ötvöződik a lunáris és a szoláris létmodell, a kettő felől az egy irányába tartó, jungi anima és animus keresi benne önnön harmóniáját, miközben – hogy a szövegen kívülre mutató jelzésekre is lássunk példát – „a se(h)olból a se(h)olba” tart, ahol a zárójelbe tett „h” betűs szó a héber Se’ólra utal, amit a bibliafordításokban leggyakrabban sírnak, koporsónak vagy pokolnak neveznek.

Ebben a könyvében Szögi Csaba szívesen használja szavaink archaikus formáit, meg az indulatszókat és hangutánzó szavakat. Nem is emlékszem, olvastam-e valaha lírai prózában ezeket a szavakat: „huss!”, „hopp!”, „sej!”, illetve ilyen hangutánzó betűsorokat: „Hmmm…”, „Hhhhhh…”, „ccc”, „Tiki-taka-ta!”, „cs-ssss” stb. Ezek a hangsorok szervesen illeszkednek Szögi Csaba stilárisan olykor ornamentálisnak tekinthető soraiba, és egyensúlyt teremtenek szövegeiben a tartalmi és a hangulati elemek közt.