A bajor tehenészlány esete Kukorica Jancsival

A Debreceni Csokonai Színház néhány héttel ezelőtt mutatta be Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát. A Petőfi Sándor verses regénye nyomán íródott mű az idei debreceni évad legnagyobb slágerének számít. Zakariás Zalán, a debreceni előadás rendezője, élete első zenés rendezéseként jegyezheti fel neve mellé a János vitézt.

A harc, a hazaszeretet, a szerelem, az élet küzdelmei, a kitörési vágy, az emberek közötti hierarchia, a kapcsolatok, a barátság, a hűség, mind-mind a társadalmat örökké foglalkoztató eszmék. Tulajdonképpen ezen kérdéskörök feldolgozásával, megválaszolásával foglalkozik Petőfi mesés története, ezekkel vívja állandó küzdelmeit a főhős, Kukorica János. kétségkívül minden kornak megvan az a jellegzetes vonása, a saját olvasata a műről, amelyek a mindenkori előadás rendezői koncepcióján csapódik le. Zakariás Zalán rendezésének leghangsúlyosabb eleme a nemzet, a haza. Zakariás szerint a János vitézt nem lehet huszárruha vagy magyar zászló nélkül színpadra vinni. Az előadás nem is szenved belőlük hiányt.

Az előadás első felvonását az egyszerűség jellemzi. A rendező nem bonyolítja túl a színészek, az énekesek illetve a kórus mozgatását. A huszárok megérkezte után, akik a nézőtér páholyaiban felbukkanva kezdik meg a toborzást, egy statikus színpadi képnek lehetünk tanúi. Bal oldalon foglalnak helyet a falu női, míg a jobb oldalon férfi polgárai, középen pedig a csatába induló katonák. A szinte mértani pontossággal beállított kórustagok egy helyben topognak, mintha valami mágnes vonzaná őket a szinte megállíthatatlanul forgó színpad vasszerkezetéhez. A minimális mozgás, a lebutított koreográfia nem tudja életre kelteni a színpadon megjelenő figurákat. Ezt az olykor már zavaró egy helyben álldogálást Kukorica Jancsi (Bakos-Kiss Gábor) érkezése töri meg. Antréjával megérkezik az élet a színpadra, végre történik valami. Bakos-Kiss komikus elemet csempészve a figura belépőjébe, az árral szembe úszó embert szimbolizálva a színpad forgásával ellentétes irányba futva küzd az elemekkel. Az előadás jószerével ezzel a jelenettel kezdődik meg. A steril környezet végre felbomlik, a fiatal szerelmes pár, Jancsi és Iluska a dramaturgiának köszönhetően csupán egy-két kedves ám rövid jelenet erejéig szerethetik egymást. Iluska, Rendes Ágnes megjelenése, fonott copfjai, barna kötényes ruhácskája sokkal inkább emlékeztet egy bajor tehenészlányra, mintsem egy magyar faluban sínylődő árva lányra. Rendes hangja még éretlen Iluska szerepéhez, hangszíne kellemes, viszont nagyon gyenge és színtelen. Ezzel szemben Bakos-Kiss kitűnő eleganciával, dinamikával énekli Jancsi dalait. A színpadon mókázik, bohóckodik így téve szerethetővé a figurát.

A második felvonásban a francia királyi udvarba látogatunk. Az eddigi fakó, színtelen minimalizmusba hajló színpadképet (Csíki Csaba) a jó értelemben vett giccs váltja fel. A királyi palota pont olyan, mint amilyennek az ember elképzeli. Ragyogó pompa, emeletes hajú nők (sőt, még Bartolót, az udvarmestert is egy toronyfrizurával látta el Kiss Zsuzsa jelmeztervező), tündöklő csillárok, tükrös falak keltik életre a francia király rezidenciáját. Ezen puccparádé tökéletes megtestesítője a francia királykisasszonyt alakító Rácz Rita. A Szegedről induló énekes Zakariás rendezésének legstabilabb pontja. Énekhangjával messze kiemelkedik a többiek közül, kristálytisztán énekli a magas szólamokat és a mélyebb lágékban is megállja a helyét. A csodálatos ruhakölteménye segít neki felépíteni az ezúttal keményre vett figurát. Rácz Rita királykisasszonya vagány, talpraesett a szavak szintjén hatalmas bátorsággal rendelkező nő. Bartolóval (Vranyecz Artúr) mókás párost alakítanak, apró helyzetkomikumokkal színesítik meg a párbeszédeiket, míg apjával, a francia királlyal távolabbi kapcsolatban áll a lány. A királyt alakító Böjte Sándor kilóg a jelenetből, idegenként mozog a saját palotájában. Lányának nem szerető apja, megtartja vele a három lépés távolságot, csakúgy, mint az udvar minden tagjával. Furcsa szerepértelmezés, ugyanis a király figuráját így meglehetősen antipatikussá teszi.

A harmadik rész egy rövid epizódjelenet. A tündérországot Zakariás pokolként ábrázolja, sötét, rideg, füsttel telített színpadkép fogadja a nézőt, amely a sötét jövő lehetőségére rímel. A már János vitéz minőségben bolyongó pásztorlegény Bagóval (Bognár Szabolcs) érkezik meg a mennyország kapujába, ahol Iluska mostohája (Csíky Ibolya) fogadja őket. Csíky sem itt, sem az első felvonásban nem tud annyira gonosz lenni, hogy bárki megijedjen tőle. A mostohája inkább tisztességtelen, aljas és alantas, mintsem ördögi. Ötletesnek tartom a (még mindig forgó) színpadon elhelyezett lámpákat, amelyek az égbolt különböző csillagképeit rajzolják ki. Ezzel a megoldással a rendező az univerzum szintjére emeli a történet hősét, aki a fellegekben rátalál halott szerelmére.

A debreceni Kodály Filharmonikusok Csurgó Tamás vezényletével feszes tempót diktálva kísérték az előadást. Az olykor üvöltő hangerejű zenekar rohanása némely dalban, áriában az összhang rovására megy.

Zakariás rendezése három különböző stílusú felvonást, három külön világot sorakoztat fel. Az előadásban az egység ezáltal felbomlik, a koherencia eltűnik. Jól működhetne ez a fajta inkoherencia, ha az egyes jelenetek kidolgozottabbak lennének, illetve a koncepció kerek egészt tudna alkotni.

Klatka Eszter