Tiszatájonline | 2012. október 29.

„Ha úgy tetszik, ez egy tézismű”

BALÁZS IMRE JÓZSEFFEL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET
Miért mutattak minőségi ugrást erdélyi szerzők harmadik kötetei, miért kapott rossz kritikákat Varró Dániel Szívdesszertje, miért kapott az Édes hazám antológia akkora figyelmet és milyen blogot ír egy kritikus? […]

BALÁZS IMRE JÓZSEFFEL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET

Miért mutattak minőségi ugrást erdélyi szerzők harmadik kötetei, miért kapott rossz kritikákat Varró Dániel Szívdesszertje, miért kapott az Édes hazám antológia akkora figyelmet és milyen blogot ír egy kritikus? – Balázs Imre József Az új középtendenciák a kortárs irodalomban című kötetének bemutatója október 25-én volt a szegedi Móra Ferenc Kollégiumban. Most ennek szerkesztett, bővített változatát közöljük.

Kovács Flóra: Bevezető módon azt a megszokott kérdést szeretném feltenni, hogy mikor merült fel benned Az új közép című kötet terve? Mennyiben különbözik e tervhez képest a kötet?

Balázs Imre József: A kötetnek két igazi előzménye van a korábbi munkáim között: A nonsalansz esélye (2001), és a Mint egy úszó színház (2005), ezek a könyveim szóltak hangsúlyosabban a kortárs irodalomról. 2005 óta természetesen továbbra is rendszeresen írtam kortárs szerzőkről is. Igazság szerint legalább négy különböző témájú tanulmánykötetre való anyagom gyűlt össze – egy avantgárdról szóló meg egy erdélyi irodalomról (két világháború közöttiekről, de Szilágyi Istvánról, Láng Zsoltról, Kovács András Ferencről is) szóló kötet mellett összeállíthatnék lassan egy olyat is, amelyikben többek között Oravecz Imréről, András Sándorról, Kemény Istvánról, Bartis Attiláról, Orbán Ottóról szerepelnének hosszabb írások. Az új közép című könyv esetében éreztem mégis leginkább azt, hogy készen van, és hogy most éppen aktuális. Főszereplői azok a jelenleg nagyjából harmincöt és negyvenöt év közötti szerzők, akik az elmúlt években a magyar irodalom középnemzedékévé váltak, és itt nem elsősorban az életkorukra célzok, hiszen az utóbbi években megjelentetett fontos munkáik révén válhattak igazán középgenerációvá. 2005/2006 táján figyeltem fel egy olyan besűrűsödésre, amikor erdélyi szerzők harmadik kötetei hirtelen minőségi ugrást és presztízsnövekedést mutattak. Próbáltam utánajárni, miért és hogyan, megvizsgálni kicsit a kortárs magyar irodalmi mozgásokat ebben a korosztályban, előzményekkel és utólagos történésekkel együtt. Kialakult bennem egy hipotézis, amit megpróbáltam alátámasztani ebben a könyvben, s amitől reményeim szerint Az új közép valóban több mint véletlenszerűen egymás mellé helyezett írások gyűjteménye. Ha úgy tetszik, ez egy tézismű.

K. F.: Az irodalomról való írásban megtaláltad szerintem azt a nehezen megragadható egyensúlyt, amely az irodalomelmélet és -történet között fennáll. Hogyan emlékszel, a pályád elején viszonylag hamar definiáltad magad számára ezt az utat?

B. I. J.: Ezt a könyvemet úgy tudnám körülírni, mint egy irodalomtörténeti perspektívájú munkát, amelyik a kortárs irodalomról szól. Szerintem egy ilyen célkitűzés már önmagában is feltételezi az általad említett kategóriák közti átjárások természetességét. A kilencvenes évek közepének egyetemi képzése egyébként, amikor a kolozsvári bölcsészkarra jártam, eléggé elméletcentrikus volt, talán ez az alap is hozzájárul ahhoz, hogy a történeti jellegű elbeszélésekhez újra meg újra elméleti támpontokat keressek.

K. F.: Úgy látom, hogy foglalkoztat a nemzedéki lét és közösség kérdése elméleti szinten is. Ezt mennyire látom jól? Azért fontos számomra e kérdés, mert a Forrás-nemzedékeknél a nemzedéki létbe való sorolástól ódzkodás jelenik meg újra és újra.

B. I. J.: Ez az érdeklődés meglévő irodalomtörténeti leírásokkal szembeni elégedetlenségből táplálkozik valószínűleg. A poétikatörténeti/irányzattörténeti leírások híve vagyok, a nemzedéki szempontúak, ha kiindulásként jók is esetleg, nem veszik eléggé figyelembe az irodalom (és általában a művészetek) specifikus jellegét, magyarán hogy idősebb és fiatalabb szerzők összetalálkozhatnak a hasonló poétikákban. A Forrás-nemzedékek generációként való megnyilvánulásáról, vitáikról nemrég jó összefoglalót adott ki egyébként Miklós Ágnes Kata (A szóértés feltételei, 2010), a „fiatal irodalom” fogalma és annak működtethetősége kapcsán pedig szerintem nem nagyon érdemes megkerülni Németh Zoltán A széttartás alakzatai című könyvét. A jelenre vonatkoztatva sem árt tehát némi óvatosság.

K. F.: Végigveszed különböző irodalmi csoportok környékét. Mennyiben látod úgy, hogy már formálódásuk időszakában lehetett látni egyik-másik csoport erősebb létét, olyan értelemben, hogy irodalmi életben tagjaik majd erősebb érvénnyel fognak bírni, meghatározóak lesznek?

B. I. J.: Azt, hogy egy-egy adott pillanatban (évben, évtizedben) mi válik meghatározóvá, vagy mi tűnik érvényesebbnek, egy bonyolult erőtér függvénye. Emiatt nyilván megjósolhatatlan is. Arról már sokkal inkább lehet beszélni, hogy miért vált, válik valami meghatározóvá. Például miért lesz Térey János Adyra épülő szerepmodellje működőképes, noha az irodalomtörténet sokáig azzal volt elfoglalva, hogy az Ady-szerepmodellt (mondjuk a Kosztolányiéhoz képest) továbbírhatatlannak minősítse. Ezzel kapcsolatban például azt vetettem fel a könyvemben, hogy ha pusztán az irodalmi szövegek leszármazási vonalát vizsgáljuk, akkor a Térey-jelenség valóban nehezen értelmezhető, de ha a teljes kultúrában gondolkodunk (beleértve a popkultúrát is), akkor helyükre kerülnek a dolgok.

Kolozsváron az Előretolt Helyőrség fellépése jelentett 1994/1995 táján egy olyan megpezsdülést, amelyiknek máig ható ereje van. Az egy kivételes pillanat volt, amikor egyrészt még létezett egy olyan érzékelhető közegellenállás, amelyet át kellett törni, másrészt meg a tehetségeknek egy olyan koncentrációja, amely egyébként is kivételesnek mondható.

K. F.: A mostani legfiatalabb generáció szerzőit is figyelemmel kíséred. Közülük kiket vélsz a leghangsúlyosabbnak, legerősebb lehetséges jövőbeni jelenléttel bírónak?

B. I. J.: A kötetbe felvettem az Egészrész című versantológiáról szóló írásomat, mert abban is igyekeztem tendenciákra, beszédmódokra figyelni – nagyjából tehát a Telep-csoport magasságáig próbálja a kötet átvilágítani a kortárs fejleményeket. Azóta nyilván hozzájuk képest is vannak elmozdulások, történések, jó pályakezdések. Inkább csak az erdélyi közegből érkező szerzőket említeném név szerint: Váradi Nagy Pál, Láng Orsolya, Visky Zsolt szerintem jó eséllyel hosszú távon is érvényesen lehetnek jelen a magyar irodalmi prérin.

K. F.: Egy-egy szerző jelentős művét is előveszed. Célzol arra a Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót munkáját is tárgyaló Az új közép című fejezet egy lábjegyzetében, hogy Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című kötete az előző év egyik legjelentősebbjének tételeződik a szakma által. Nála a „posztbodorianizmus” megerősödését vagy gyengülését dekódolod inkább?

B. I. J.: Az a jó, hogy a kortárs irodalom mindig újabb és újabb konstellációkat tud létrehozni, anélkül, hogy ezzel feltétlenül cáfolódnának a korábbiak. A Semmi kis életek című regényt inkább egy olyan konstrukcióban helyezném el, amelyben ott van Tompa Andrea A hóhér háza című regényével, Láng Zsolt a Bestiárium Transylvaniae utolsó részével, és mondjuk Demény Péter a Visszaforgatással. Ebben az összefüggéshálóban az a kérdés, hogyan lehet elmesélni a rendszerváltás körüli és az azt közvetlenül megelőző időszak történeteit „alulnézetből”, vagy akár személyesen, a köznapi apró történésekből bontva ki a dolgokat.

K. F.: Kiemelten elemzed az Éneklő Borz hangosfolyóirat csoportját. Mennyire gondolod a dialogikus viszonyulás megjelenését erősnek e folyóirat szerzőinek mostani munkáiban?

B. I. J.: Az Éneklő Borz (Kovács András Ferenc, Visky András, Láng Zsolt stb.) a megkerülhetetlen előzmény és viszonyítási pont szerepét játssza a könyvben. Az ő pályájukon lemérhető, hogy a rendszerváltás előtti irodalmi opcióik alapvetően érvényesek maradtak a kilencvenes években is, de valamit mégis ki kellett találniuk, hogy eljussanak a közönséghez. Ők a hangosfolyóirat közegét alakították ki, a számukra legmegfelelőbb módon. Az, hogy a dialógust meghatározó jegyként írom le a közös munkáik kapcsán, önmagában nem akkora kunszt: egyrészt arról van szó, hogy a Borz-fellépéseken gyakori volt a drámai vagy a párbeszédes forma, maguk az estek is általában színpadilag megtervezettek voltak. Visky, Láng vagy az utóbb csatlakozott tagok közül Selyem Zsuzsa egyaránt írnak például színpadi munkákat. Inkább mégis azért tartom fontosnak a dialogikus formáról beszélni, mert az ő esetükben éreztem azt, hogy az esteken elhangzott szövegeik együtt többet jelentenek, mint az egyes szövegek „összege”, egymásmellettisége. Létrejön köztük egy párbeszéd, mint mondjuk Láng Zsolt fiktív interjúiban, amelyek közül jónéhány a távoli jövőből tekint vissza épp arra a szituációra, amelyikben maga a fiktív interjúszöveg felolvasásra kerül. Ez például önmagában is nagy lehetőségeket hordozó dialógusszituáció.

K. F.: A Varró Dániel kötetéről írt fejezetet úgy zárod, hogy a kritikai életben megerősödő társadalomkritikai szempontrendszert diagnosztizálod. Ez mintha azóta erősödni látszana?

B. I. J.: Varró Dániel Szívdesszertjét néhány kritika olyasvalamiért kritizálta megjelenésekor, ami a Bögre azúr fogadtatásakor fel sem merült vagy dicséretet kapott. Ennek egyik leágazása: hogy például a kötet alanya felvesz egy „fogyasztói” pozíciót, és nem viszonyul ahhoz kritikusan. (Én meg azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy a már-már minimalista leírásokban, részletezésekben önmagában is ott a kibillentés lehetősége.) Az, hogy 2012-ben az Édes hazám című antológia vagy Szálinger Balázs Köztársaság című kötete akkora és olyan figyelmet kapott, amilyet, számomra azt jelzi, hogy tényleg erősödött a kritikában ez az érzékenység és ez az elvárásrendszer a Bögre azúr óta.

K. F.: A kötetet egészében kitérsz az irodalom és a szociológia határterületére. Az irodalomszociológia mennyire foglalkoztat a kutatásaid során?

B. I. J.: Nem értek eléggé a szociológiához, de igyekszem figyelni a kontextualista irodalomértelmezői iskolák érdekesebb teljesítményeire. Az elmúlt két évtizedben ez szerintem azért is kiemelten fontos, mert a legnagyobb irodalmi „forradalmak” egy része nem a kortárs irodalomban ment végbe, hanem a halott szerzők „forradalma” volt. Azt nehéz lenne tagadni, hogy Márai Sándor, majd később Wass Albert hatása az olvasói ízlésre igencsak erős volt a közelmúltban. Hogy miért és hogyan, azt azért érdemes irodalomszociológiai szempontokat is bevetve végiggondolni. Ugyanebbe a szempontrendszerbe illik, most már kimondottan a kortárs irodalom kapcsán, a „profi író” típusának körvonalazódása. Olyannyira, hogy mostanra már újabb rivális típusok is létrejöttek, amelyek hozzá képest határozzák meg magukat.

K. F.: A Függelékben sok kötetről esik szó. Tompa Andrea könyvét (A hóhér háza) például erősen Kolozsvár-könyvként elemzed. Fontos, sőt egyre fontosabb regénynek tartom én is. Mennyire látsz párbeszédet e kötet és Láng Zsolt A föld állatai munkája között?

B. I. J.: Ez tipikusan olyan párbeszéd, amelyik az olvasóban jön létre – nincs benne eltervezettség szerintem. Az viszont érdekes, hogy mindkettőben fiatal lány a központi figura, az ő perspektívájuk, tapasztalataik felől látjuk a rendszerváltás előtti időszakot.

K. F.: A legfiatalabbak közül Potozky László is foglalkozik a közelmúlt kérdésével. Mennyiben látod e generációnál a kérdéskör hangsúlyos létét?

B. I.J.: Az áttörés szerintem megtörtént – filmben is és irodalomban is van most már egyre több olyan elbeszélés, amelyiknek a hangneme, perspektívája elfogadható azok számára is, akiknek nincsenek személyes tapasztalatai a korszakról. Örülök, hogy ehhez a most pályakezdő generáció is hozzáteszi a maga mondandóját, egyelőre ők abban tudtak szerintem pontosabbak/kegyetlenebbek lenni, ahogy az előző korszak iránti nosztalgiákat mutatják meg, a jelenben élők körében.

K. F.: Csehy Zoltán ás Orcsik Roland munkáiról is írsz a kötetben. E két szerző közötti „zenei kapocs” is foglalkoztat? Annak ténye, hogyan vált kiemeltté számukra a zene?

B. I. J.: Látok ilyen jellegű együttállásokat is, igen – Csehy, Orcsik, Lanczkor például. De ebbe nem mentem bele mélyebben, szerintem mások jól, részletesen kifejtették ezt a dolgot.

K. F.: A „tízmondatos” írások is olvashatók a kötetedben. Ez a sorozat a Reflexen (reflex.korunk.org) jelent meg először, amely pedig a Korunk szemléző blogjaként indult. Gondolkodtok ennek a blognak az újraélesztésén?

B. I. J.: Ezt afféle hobbiblognak nevezném leginkább, mindaddig legalábbis, amíg nem sikerül külön anyagi hátteret rendelni hozzá. Időről időre meglódul, amikor például filmfesztivál zajlik a városban, vagy amikor afféle nyilvános olvasónapló vezetésére támad kedvünk. A „tízmondatos” műfajt egyébként épp azért találtam ki magamnak, mert alkalmasnak tűnt egy azonnali olvasásélmény rögzítéséhez, ugyanakkor csapongani, asszociálgatni is lehet benne. És persze rövid is. Sok jó verseskönyvet olvastam az utóbbi egy-két évben, választhattam, hogy közülük kettőről-háromról írok nagyobb terjedelemben, vagy viszonylag sok kötetről rövidebbeket. Utóbbi mellett döntöttem.

K. F. :  Jövőbeni kötetterveidről szólnál pár szót?

B. I. J.:  Egy szürrealizmusról szóló, monografikus könyv megírása foglalkoztat jelenleg leginkább, tavasszal Párizsban voltam két hónapig, elég sok anyagot sikerült gyűjtenem hozzá. Valószínűleg ez lesz a következő tanulmánykötetem. A napokban, november 8-án viszont bemutatásra kerül egy egészen más műfajú könyvem, a Blanka birodalma című, második gyermekverskötetem, amelyik az utóbbi három évben írt szövegekből állt össze.

Az interjút Kovács Flóra készítette