László Noémi versei

Talált tárgy

Talán a gatwicki műanyag székek
közé esett, amikor három csomagomból
sebtiben kettőt fabrikáltam, alig egy
órával budapesti gépem indulása előtt,
alig két hónappal budapesti indulásom
után, barna bőrömben az oxfordi augusztusi,
szeptemberi napsütés emlékével és az egyetlen
röpke eső ízével a számban, boldog lábszáramban
a mindennapi biciklizés után kerekedő, jóleső
fáradtsággal, torkomban az evezés közben
a csónakban beküldött fanyarédes pezsgővel,
fülemben a feketén himbálózó gramofonból
bugyogó századeleji csokornyakkendős
férfihanggal,
talán a ferihegyi fémpadok alá
keveredhetett, amikor két csomagom
sietve háromba osztottam, kevéssel
londoni gépem érkezése után, alig pár
hónappal az első és utolsó komoly
leánykérés előtt, vagy csak futólag letettem
ide, oda, az utazás, életem állandó jövés-menéstől
gubancos fonalán soron következő, jóleső
utazás szokásos izgalmai közt,
a jóistenre kérem, ha megtalálta valahol
valaki, lelje örömét benne, ahogyan
első perctől az utolsóig leltem én,
de azt a tekercset, kérem,
az utolsó délután fénytől suhogó,
templomkertes, napórás, zsúpfedeles,
szétdobált biciklis, vonuló bárányfelhős,
kidőlt-bedőlt fejfák tövén tenyésző
apró virágos, giccses, szívfájdalmas,
búcsúzó, mindent nagy hirtelenjében
magával vinni akaró tekercsét, kérem,
hagyja a „Talált tárgyak” feliratú helyen.

Mintha

Úgy éltünk ketten a szinte üres,
lézengő ebédlőasztallal és padlón
kuporgó matraccal tarkított
háromszobás lakásban, mintha
felderítő vagy visszavonuló sereg
előretolt vagy hátrahagyott őrse volnánk
üres borosüvegek, szétdobált kenderszár,
papírzsebkendő, cigarettacsikk és pár
rongyosra olvasott verseskötet között
a folyton villogó képernyő, folyton
kattogó pentium tövében,
úgy éltünk ketten a mindig hideg,
mindig fehér és pókhálós falak között,
mintha a tárgyak, mintha az elhangzó
mondatok, mosatlan ruhák, edények,
feltételes módú tervek, elképzelt
múltak és jövők napjaink alakulását
cseppet sem befolyásolták volna
a késő őszi, koratéli asztalon alvós
kocsmázások, a ragadós sártól
nehéz futócipők, agyonhajtott
biciklik, jó, rossz és zseniális
képkivágások tövében,
úgy éltünk ketten a sokasodó
titkok, gyanúk, fenyegetések,
feldolgozandó híranyagok, árcédulák,
prospektusok között, mintha
a józan ész határai, a logikus
gondolkodás utolsó védőbástyái,
a mindennapi betevő falat felelőssége,
a villanyáram visszaszereltetésének
problémája egy pillekönnyű, távoli vidék
osztályrészünkkel nem érintkező
álomvilága volna
a dédanyáktól örökölt, ujjunkon
lötyögő, nagyköves gyűrű és a tengerpartra
kürtös kalácsot sütni lecipelt bádog
mosogatókagyló hűlt helye tövében,
úgy éltünk ketten a szinte üres, majdnem
mindig hideg, folyton sokasodó tekintetek
néhány havában, mintha soha véget nem érő
film noir kopott, de vérbeli, halált megvető,
hetyke főszereplői volnánk
színes árnyékként szétfolyó napok,
zsúfolt, vacogó éjjelek és el nem érkezett
boldog idők, valóra nem vált szép ígéretek
tövében.

Esélyem sincs

Mert rím nélküli verset nem lehet
írni, a rímtelen vers nem írja magát,
azt bárhonnan is nézem, én írom,
a rímek, szótagok, képek, alliterációk
helyett a rímnélküli vers, szabad vers
ritmusát gondolataim adják, csakhogy
a könnyen, szabadon, a spontán módon,
a minden napom minden percén
sokszor egymást leütve érkező
gondolatkatonák nem csengő-bongó,
zenét szálazó, gerincborzongató,
mélázó, ringó, halk, lányríkató
versbe valók, a versben kibomló
gondolatok tündérek legyenek,
akik a tüzes holdból a nyelv hágcsóján
ereszkednek alá, najádok legyenek,
akik a hullámzó tudatból ölelkező
rímek kettős vagy hármas ingó
csónakján emelkednek a versbe,
amit a magyarul valaha szólaló
szolgák, papok, szántóvetők
írnak az ihlet óráin velem,
abba a versbe amiből be nem
vallottan, álszemérmesen végül
mindig hiányzom, mert igazán,
mert alapjában véve, végső soron
és visszavonhatatlanul ebben a rímtelen,
szálkás tömegben állok egyedül,
leplek és fátylak nélkül, hívatlan
gondolataim cseppet sem hízelgő
serege élén, magam, akinek így
esélyem sincs a verset záró szó vagy
pont előtt valami távolivá, mássá,
érdekessé válni.

Balkanski klub mađarske književnosti

Noemi Laslo
Nađena stvar

Mora da je zapala među plastične stolice
aerodroma Getvik, dok sam tri svoja prtljaga
u žurbi pretovarivala u dva, jedva sat
pre poletanja mog aviona za Budimpeštu,
jedva dva meseca nakon mog odletanja
iz Budimpešte, sa sećanjem na oksfordsko avgustovsko,
septembarsko sunce, potamnele kože sa ukusom jedne jedine
lagane kiše u ustima, sa prijatnim zamorom
usrećenih listova nakon svakodnevne
vožnje velosipeda, sa reskim šampanjcem u grlu,
ispijanim tokom veslanja,
ušiju punih stoletnog crnila
ustalasanog gramofona i jedrog muškog glasa
u leptir mašni,
mora da se otkotrljala pod metalne klupe
aerodroma Feriheđ, kada sam svoja dva prtljaga
žurno delila u tri, tik posle sletanja
mog londonskog aviona, jedva par meseci nakon prve i poslednje
istinske prosidbe, ili sam tek uzgred nekud
spustila, među uobičajene putne zgode i nezgode
u znaku večitog putnika, to klupko zamršenih niti,
za ime boga, ako ga neko negde
pronađe, neka se nauživa u njemu, kao što sam i ja
uživala od prvog do poslednjeg trena,
ali tu filmsku rolnu, molim vas,
što šuška od nekog poznog smiraja,
što priziva portu crkvenu, sunčani sat, slamnati krov,
što žustro okreće pedale, vija jaganjce oblaka,
buja u podnožju naherenih krstača
u neke kič i sentimentalne cvetiće,
tu veliku oproštajnu rolnu, što ushtede
sve sa sobom da ponese, najljubaznije molim
da ostavite kod natpisa „Nađene stvari“.

Poput

Življasmo tako nas dvoje u skoro praznom
trosobnom stanu, ukrašenom
odnekud zabasalim trpezarijskim stolom
i šćućurenim madracem, poput
isturene ili ostavljene straže
neke izvidničke ili poražene vojske,
među praznim vinskim bocama, razvejanom travom,
papirnim maramicama, opušcima, i par
od čitanja raskupusanih pesničkih knjiga,
u podnožju povazdan treperavog ekrana
povazdan škljocavog pentijuma,
življasmo tako nas dvoje među povazdan
hladnim i belim zidovima, sred paučine,
kao da na stvari, na izgovorene
rečenice, na prljavo rublje, na posuđe,
na planove u uslovnom načinu, na smišljanje
prošlih i budućih dana ni najmanje ne utiče
pospano bančenje za trpezom pozne jeseni
i rane zime, patike otežale
od lepljivog blata, preforsirani
velosipedi, u podnožju
dobrih, loših i genijalnih isečaka,
življasmo tako nas dvoje u rojevima
tajni, sumnji, pretnji,
među prispelim vestima, fakturama,
prospektima, kao da granice
zdravog razuma, poslednji bastioni
logičkog mišljenja,
hleb naš nasušni i
problem ponovnog uključenja struje
nije drugo do paperjasta nedođija
što se mimohodi s našim resorom,
neki volšebni svet
u podnožju od staramajki nasleđenog prstena
s velikim kamenom što nam na prstu klamće
u hladnjikavom podnožju demontirane limene sudopere,
zarad spravljanja savijače što ponećemo je na more,
tako življasmo nas dvoje u skoro praznim, skoro
vazda hladnim umnogostručenim zimama
svojih pogleda, kao ofucani ali odistinski,
okretni akteri beskonačnog film noir-a
što fućkaju na smrt,
u podnožju šarene senke rasplinutih dana,
u podnožju dupkom punih cvokotavih noći
i srećnih vremena koja nikako da dođu
u podnožju lepih neostvarenih
obećanja.

Nemam izgleda

Jer se pesma bez rime pisati
ne da, nerimovana pesma sebe ne peva,
ma od kud gledam, ja sam ta koja je pišem,
umesto rima, stopa, tropa, aliteracija –
nerimovana pesma, ritmove
slobodne pesme moje misli iznalaze,
doduše lako, slobodno, spontano,
nisu za zvonku, pevljivu, lahorastu,
tijanu, setnu, zimljivu devojačku tužbalicu
stvorene misli-vojnici
što svakog trena svakog mi dana
jedna na drugu navaljuju,
nek vilene poput vila misli
što u pesmama se roje,
što sa užarene Lune slovesnim lestvicama
spuštaju se u dubine, nek budu najade,
koje iz uzbibane svesti obgrljenim
rimama u zaljuljanom dvojcu il trojcu
podižu se do pesme,
koju mnome ispisuju
sluge, popovi, ratari,
svi ikada nadahnuti
što na mađarskom zbore,
do pesme u kojoj licemerno, bez da to priznam,
nikad me nema, jer zapravo,
ustvari, u krajnjoj liniji
i nepovratno u toj nerimovanoj
bodljikavoj masi stojim osamljena,
bez plaštova i velova, protivnica
kohorte neumiljatih samozvanih misli,
usamljenica što nema izgleda
da se pre poente il tačke
u nešto udaljeno, drugačije
čudnovato stvori.