Kényszerű válasz – a Tiszatájtól

Egyszer megkérdezték Arany Jánost, mit tesz, mikor haragszik. Hallgatok – felelte. És ha nagyon haragszik? – Nagyon hallgatok.

Hát mi nem vagyunk Arany Jánosok, az egyszer biztos. Péter László levelének megjelenése után két hétig hallgattam, pedig nem is haragudtam. Csupán nem volt kedvem származástani vitába bocsátkozni. Egyébként is, hogyan lehet adekvátan reagálni az olyan vádakra, hogy valaki vajdasági származású, és tájidegen Szegeden? Ennyit tenne az a 20 kilométernyi út a határig?

Tulajdonképpen miről is szól Péter László levele? 1. A Tiszatájat vajdaságiak szállták meg, akik nem értik Szeged szellemiségét, ergo 2. nem is válhatnak igazi szegedivé, ebből kifolyólag 3. nem is szerkeszthetnek Szegeden lapot. 4. Alig vannak szegedi szerzők a Tiszatájban, és azok sem arról írnak, amiről ő szeretné. Az egész levélnek ez a veleje. (Előre is elnézést kérek, ha olykor keverem az egyes számot a többes számmal, de magánemberként és főszerkesztőként, a szerkesztőség szegedi és nem szegedi tagjainak nevében is írom, amit írok.)

Szegedi, nem szegedi szerzőkről. A Tiszatáj folyóirat szerkesztői nem tartják nyilván szerzőik pedigréjét, hogy ki hol született, hol él, vagy éppen honnan jött. Mert ezek a dolgok esetlegesek. Változékonyak. Néha önként, néha az erőnek engedve el szoktunk menni otthonról. Ami viszont egyetemes, az a gondolat és az irodalom. A gondolat és az irodalom pedig sehol nem lehet tájidegen, bármilyen nyelven is írják. Legföljebb ott, ahol nem tud gyökeret ereszteni. Ahol a szűklátókörűség, a szellemi csőlátás nem jut messzebb a kertek aljánál. Péter László a szerkesztőség egyes tagjainak a szemére veti, hogy vajdasági származása okán más „irodalmi élet gyakorlatán „szocializálódott«”(ilyen setétben settenkedő vajdaságiból kettő van itt, egyik jómagam). Nehezen értelmezhető ez a mondat a 21. században, de ha ez alatt azt érti, hogy (korábbi) kisebbségi létükből kifolyólag nyitottabbak, befogadóbbak más kultúrák iránt, ezt akár bóknak is vehetik ideát és odaát egyaránt. Kár, hogy ezek nem veleszületett tulajdonságai az embernek. Sokkal boldogabb világban élnénk mi is, és Péter László is. Hogy a szeptemberi számunkban több a vajdasági vonatkozású írás, mint egyébként, annak az az egyszerű oka, hogy a tanulmányok, kritikák egy része Tolnai Ottó költészetével foglalkozik. Tolnai Ottó művei pedig – amellett, hogy a szerző történetesen Palicson éli halandó életét – az egyetemes magyar irodalom részét képezik.

A másik ok, amiért nem reagáltunk, az az volt, hogy igyekeztünk bölcsek maradni mások helyett is.  Csörögtek a telefonok, érkeztek az emailek szerzőktől, szerkesztőtársaktól, hogy válaszolni szeretnének Péter László levelére. Akit tudtunk, lebeszéltük. (Szuromi Pál azután hívott föl, hogy levelét már elküldte a Délmagyarországnak. Támogatását, akárcsak másokét, akik ez ügyben nyilatkoztak, ezúton is köszönjük.) Tisztában vagyunk vele ugyanis, hogy könnyebb a tüzet szítani, mint oltani. Odaát, a Vajdaságban amúgy is sokaknak rosszul esett a „vajdaságizás” (tudtommal a Magyar Szó cikket készül írni ez ügyben. Pedig mindezt elkerülhettük volna egy baráti beszélgetéssel a szerkesztőségben). Holott Szeged nyitott város, befogadó. Személy szerint tizenhét éve vagyok a lapnál, életem egy nagyobb darabját beledolgoztam a Tiszatájba. Ez persze nem mentség semmire, pusztán tény.

A Tiszatáj országos folyóirat – nem mi tettük azzá, ez a folyamat Ilia Mihállyal kezdődött, és tart a mai napig. Viszont vállaljuk ezt az örökséget, és nem kívánunk róla lemondani a bezárkózás, a provincializmus érdekében. Sőt, éppenséggel tágítottuk – erőnkhöz mérten – az irodalmi közvetítés határait azzal, hogy a folyóirat lapjain teret adtunk a világirodalomnak. Meggyőződésünk, hogy ettől Szeged szellemisége szemernyit sem veszít sajátosságából, sőt. Wisława Szymborska vagy Naguib Mahfuoz – hogy csak a Tiszatájban megjelent két Nobel-díjast említsem – még senki kultúráját nem tette tönkre. Hadd hangsúlyozzam: ez koncepció. A jelenleg működő szerkesztőség tudatosan vállalt koncepciója. A nyitottság, a kultúrák megismerése, más népek irodalmának (arányos mértékű) közvetítése része a szerkesztőség (és személy szerint a főszerkesztő) vállalásának. Ezt lehet nem szeretni, elutasítani, saját véleményéhez mindenkinek joga van, és mi minden véleményt örömmel meghallgatunk. Az októberi számunkban történetesen egy román szerző nagyobb lélegzetű írását közöljük – de nem azért, mert szerzője román, vagy mert nem helybéli, hanem mert a novella: szép. És igaz. Akinek sikerül a műben elvonatkoztatnia a személy- és helynevektől, annak számára kiderül, a történet ugyanúgy játszódhatna az ötvenes évek Magyarországán, Bulgáriában vagy a Száz év magány hazájában. Mert a butaság, a szerelem, a fájdalom és a szenvedés vagy a boldogság minden népnél ugyanazt a nyelvet beszéli. Csak a nyelvet kell dekódolni. Szomorú dolog, hogy vannak határok, de ha már vannak, a Tiszatáj folyóirat azon fog dolgozni, hogy ezeket a határokat a szellem részére átjárhatóvá tegye, nem pedig azon, hogy még jobban bebetonozza (az internet korában?).

Mint már mondtam: nem vezetünk nyilvántartást szerzőink lakcímkártyájáról. Ennek ellenére bátran állítom, a Tiszatáj arányaiban legalább annyi helyi szerzőt jelentet meg a hasábjain, mint bármelyik más vidéki folyóirat. Talán még többet is. Akit szórakoztat az írók származásának boncolgatása, vegye magának a fáradságot, és nézzen utána. A jó irodalomnak mindig helye volt a Tiszatájban, a szegedinek is. Hogy a szegedi szerzők nem mindig arról írnak, amiről Péter László szívesen olvasna, az meglehet. Péter Lászlónak ugyanakkor van olyan észrevétele, mellyel messzemenően egyet tudunk érteni. Tömörkény és Móra irodalmi munkássága valóban többet érdemelne, mint amennyi figyelem mostanság műveikre irányul. Nagyon szívesen együttműködünk Péter Lászlóval, hogy ezen változtassunk, és ahogyan tavaly ősszel – a tematikában jártas irodalomtörténészek közreműködésével – Mikszáth Kálmánról készítettünk egy blokkot, ugyanúgy örömmel néznénk elébe egy csokornyi Tömörkény- vagy Móra-tanulmánynak. Péter László írásait mindig örömmel fogadtuk. Azt ellenben továbbra sem ígérhetjük, hogy napilapokban megjelent cikkekre reagálásokat közlünk – ugyanis ez nem egyeztethető össze egy havilap profiljával (3-4 hónapos átfutási idő). De biztos vagyok benne, hogy Péter László haragjának nem ez az utóbbi az oka.

Mondják, nincsenek véletlenek, holott minden bizonnyal csupán a véletlen műve, hogy Péter László olvasói levelét hamarosan egy másik levél is követte. Kovács Miklósé, aki az általa említett szerzőket hiányolta a folyóiratban. Erről csak röviden: hogy a megnevezett szegedi poéták miért hiányoztak az elmúlt harminc-negyven évben a Tiszatáj hasábjairól, nem mi vagyunk hivatottak megfejteni. Nota bene: ha egy évtizedek óta elismert költő (történetesen fővárosi) azzal a megjegyzéssel küldi el hat versét, hogy fiúk, válogassatok, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy 1. a szerkesztőségek mindenhol válogatnak, és 2. a tehetség többnyire szerénységgel és megértéssel párosul.

Hász Róbert, a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője