Tiszatájonline | 2021. október 21.

Színfalak mögötti palimpszesztek mögötti színfalak (mögötti palimpszesztek) mögötti színfalak…

NAGY ZOPÁN

KOVÁCS KITTI AMIBŐL A VILÁG LESZ CÍMŰ KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN
Amíg a biomorfikus festészeten túli – belső – térképeken, képtereken át (ó, terra trita, ó, terra incognita!): az animus-anima egymásba-áramlásai, csorgatásai, akár a művésznő ön-analitikus befolyás-visszahatásai rezonálnak, s ő látja, sőt: becézi a falakban megeredt hajakat, verőereket… Addig: a leíró elméjében Georg Trakl melankolikus falaira tapadó, monochrom versezetek élednek meg! […]

KOVÁCS KITTI AMIBŐL A VILÁG LESZ CÍMŰ KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN

Amíg a biomorfikus festészeten túli – belső – térképeken, képtereken át (ó, terra trita, ó, terra incognita!): az animus-anima egymásba-áramlásai, csorgatásai, akár a művésznő ön-analitikus befolyás-visszahatásai rezonálnak, s ő látja, sőt: becézi a falakban megeredt hajakat, verőereket…

Addig: a leíró elméjében Georg Trakl melankolikus falaira tapadó, monochrom versezetek élednek meg!

Sötét kutak körül rozsdás ősz-virágok:
dermedezve vonaglanak…

Szomorú-fűz ölelésében hajlik le halódva a fej,
s a meglátás óráiban a beavatott szeme:
csillagok aranyával töltekezne, 

ám:

a falakra csapódott csillagok kihunytak,
s az árnyak-rajzolta csont-fehér figurák is…

A múlt szőnyeg-szobái alatt moha-párnák porladnak,
ígéret csöndje fetreng éjjeli avarban:
fanyar bíbor-illat s tömjén a tompa szélben…

Fátylakkal benőtt pupillák távoli odvakban,
hol hipnotikus sorsán szelíden borongva:
álmatlan tűnődik egy-egy elme, míg
sötétlő erdőben forrás neszezik a gőzölgő talajban… 

Ó, az ember enyésző alakja:
hideg huzalokból összerakva!
Elsüllyedt időknek, lények végső tájainak
éje s rémülete: a lélek szélcsendje

Amott: ezüst felhőből mákonyos köd szivárog…

– – –

Kovács Kitti festészetében organikus-borús nemespenész-kipárolgásokba mártott ecset(leges) indák önnön létterüket futják-növik-szövik be – s a tudattalan sikátorai felé kúsznak… 

A szédület szonátái sóhajokkal rezegve beivódnak az expresszív-regresszív félálmok fragmentumaiba – s a lelki én-dimenziók tónusaiba… Táncok mögötti visszafolyás-dinamikák az időhártyák reverzibilis vásznain…

A költői falak opusait elveszett helyszínek éneklik meg, két kék-sötét bokor is érkezik, bódító illatok és baljós szellők kísérik… Nem, nem, ők mindinkább meta(m)orfikus felhők az omladozástól ihletett, ön-paradoxonoktól foszló falakon…

Alvó arccal, fallal szemben állok… Tartalmaink találkoztak, most át kell lépnünk egymást! Abraxas lakik legbelül, a dualitásért, titkos tetteimért ő a felelős… (Nagy Zopán: Skizológia, 1995. 6-ik oldal, első bekezdés.) 

A fal énjei, én-változatai szuggerálva figyelnek (minket) az állandó-váltakozó folyamatosságban… Érlelésnél, mélyréteg-megismerésnél a figyelem elemei besűrűsödnek… Az erezetek, ráncok, zsigeri bel-ületek, hajszál-kövületek repedései összeérnek, egymásba nőnek, s az alkotás darabkáivá vállunk… Merülés…

A képhatárok (feltételezett) határa újabb kép-módosulásokat indukál, mégpedig: a határok nélküli képmező absztrahált táj-képzetein (belül és kívül egyaránt)… Az ölelkező, té-tovaságban lebegő (időnként egymásba metsző) levél-élek fölhasítják a textúrát, s az erezetek feszítése által szétrobbanó termések foltokként, stigma-pecsétekként alakítják tovább a kép életét… 

Roncsolásban, visszakaparásban hallgató falak és nemlétező átjárók nyílnak meg (egymás energiáinak és elfojtásainak)… A szövet átszűrődései atavisztikus foszlányokat suttognak… A fiktív kőzetek hűs lehelete megindítja a vákuumok és fotocellák álmában forgolódó Foetoplacentaris, avagy magzati keringéseket, miközben a MagMa intenzív (im)pulzusa a Mnemonikát (az emlékező-tehetséget) is kitágítja… 

Kovács Kitti egy-egy munkáján (ha csak latens módon is): Angkori, Goyai fal-feltárások, mágikusan rejtett üzenet-jelek sejtelmes áttetszései jelennek meg. Foltokká alakuló gesztus-gócok, rezgések… In-time: Intim szférákba billen a Filc sistergő melege – és a Lebegő szemcsék egy képzelt oltár kelyhe felé áramlanak…

Áramláásss… Az alkotás pszichózisában megmerülni, a helyet, mint lenyomatot: helyszín nélkül megjeleníteni, az „ábrázoltat” ábrázolás feloldásával (mint sajátos idő-nyomot, belső időt) elengedni – üzenik a jelek, az enigmatikus vésetek…

A lassított, illetve visszafelé mozgó falakban codex rescriptusok, festői palimpszesztek lapozzák önmagukat, miközben a festék-hártyák néma mantrát mormolnak… Egy-egy murális pergamen az én-időben lepereg, s a visszafelé is olvasható palindrom-képek csöndjei (fok-oz-ot-tan, las-sít-va): egymásba nyílnak…

(Art Salon Társalgó, Budapest, 2021. 10. 21 – 11. 12.)