Tiszatájonline | 2021. október 16.

Mindannyiunk hősi halála

FONTAINES D.C. – A HERO’S DEATH
Egy zenekar második albuma általában különösen fontos vízválasztó, sokszor az adott banda történetének legkomolyabb kihívása is egyben. Igazságtalannak tűnhet ugyan, a második lemez sikere vagy bukása mégis gyakran végleg megpecsételi egy-egy zenekar sorsát további szárnyalásra vagy menthetetlen eltűnésre ítélve a lelkes művészeket, kifejezetten akkor, ha már az első stúdióalbum is egészen szédítő (és kissé váratlan) magasságokba katapultálta őket. A jól ismert és rettegett “második album szindróma” árnyékában az ír Fontaines D.C. tagjai különösen vakmerő húzásra szánták el magukat… – NAGY AMBRUS ALBUMAJÁNLÓJA

FONTAINES D.C. – A HERO’S DEATH

Egy zenekar második albuma általában különösen fontos vízválasztó, sokszor az adott banda történetének legkomolyabb kihívása is egyben. Igazságtalannak tűnhet ugyan, a második lemez sikere vagy bukása mégis gyakran végleg megpecsételi egy-egy zenekar sorsát további szárnyalásra vagy menthetetlen eltűnésre ítélve a lelkes művészeket, kifejezetten akkor, ha már az első stúdióalbum is egészen szédítő (és kissé váratlan) magasságokba katapultálta őket. A jól ismert és rettegett “második album szindróma” árnyékában az ír Fontaines D.C. tagjai különösen vakmerő húzásra szánták el magukat, amikor 2020-as, második nagylemezüket kertelés nélkül A Hero’s Death, vagyis Hősi halál címmel tárták a nagyközönség elé (a cikk hátralevő részében meg is maradnék az album magyarított címénél, hogy a magyar és az angol névelők folytonos összeakadása miatt senki se tépje a haját olvasás közben). Önérzet, bátorság, vagy inkább merészség: ezekre a nagyon is fontos kérdésekre keresem a választ az alábbi eszmefuttatásban 2020 egyik legsodróbb, leghangulatosabb és legszebb reményű második lemeze kapcsán.

A történet szinte tegnap – vagy épp egy teljes örökkévalósággal ezelőtt –, valamikor a 2010-es évek közepén indult Dublinban, amikor is pár költészetpártoló főiskolás saját számokkal kezdte járni a helyi klubokat a kisfiús bájt és az útkereső huszonévesek vonzóan veszélyes karizmáját egyszerre sugárzó Grian Chatten vezetésével. A zenekar Dogrel címmel kiadott 2019-es debütáló albuma már címében is az úgynevezett doggerel, egy egyszerű, mondókaszerű ír népköltészeti stílus előtt tisztelgett szinte azonnal váratlan, túlnyomóan elismerő figyelmet irányítva a csapatra. A post-punkos, vadul csapongó zakatolás messze nem volt ugyan friss vagy újszerű, itt valahogy mégis fejfelkapósan működött: az ízes ír akcentus, a valóban kirobbanó és ragályos lelkesedés, nomeg a bátor szöveges kísérletezés mind segített benne, hogy a zenekar ígéretesen egyensúlyozhasson a punk retró és a 21. századi esztétika határán (az album nyitósora – “Dublin in the rain is mine / a pregnant city with a Catholic mind” – még a teljesen nyilvánvaló Clash-utánérzéssel együtt is különösen emlékezetes). A Dogrel végül több rangos év végi listára is felkerült (a legendás Rough Trade Records kiadó egyenesen az év albumának választotta), tagadhatatlan érdemei ellenére bennem mégis inkább egy saját erejét még nem teljesen ismerő kisgyereket idézett meg, aki a tüzes-heves kapálózásban sokszor még akaratlanul is összeroppantja a játékot, amit olyannyira szeretett volna megragadni. Ezen az általános túlfeszítettségen és csiszolatlanságon lett úrrá egészen lenyűgöző módon az alig több mint másfél évvel később, 2020 nyarán érkező második album, a Hősi halál.

A lemezkritika természeténél fogva mindig szubjektív vizeken evez, én mégis jól védhető meggyőződéssel állítom, hogy a bevezetőben emlegetett „második album szindrómát” – vagy épp átkot – a Fountaines D.C. egyre népesebb hallgatóságának legnagyobb örömére közel teljesen elkerülte. Az, hogy mindezt nagyrészt már az első lemezen felskiccelt hangzásvilág feltűnő feladása és gyökeres átvariálása nélkül is meg tudták ugrani már inkább mindezen túlmutató, önálló érdem a szememben. Mielőtt azonban önismétlést kiáltva ijedten kotorászni kezdenénk a hivatalos indie kiátkozási szertartás könnyszínű gyertyái után: a hangzás ugyan vajmi keveset változott, a második album dalai ezzel együtt az első perctől fogva a korábbi próbálkozásoknál jóval ambiciózusabban, feszesebben és átgondoltabban törnek a zenekar tagadhatatlan potenciáljának méltóbb kiteljesítése felé. Az első lemezhez képest egy mindössze pár hónappal idősebb, mégis évekkel érettebb zenekart hallunk.

A folyamat már album első taktusaiban felsejlik: az ‘I Don’t Belong’ kétrétegű gitárintrója után Grian Chatten száraz, maróan őszinte sorai a „befutás” lerágott rakendroll-kliséje helyett a másokra utaltság nélküli létről, a párkapcsolati és művészi elköteleződés kihívásairól, valamint saját személyes identitásának fenyegető feloldódásáról beszél. Súlyos dallal nyitunk tehát, amiben már elsőre is feltűnt, mennyire megidéz ez a nyikhaj ír srác egy harmadik, valami csoda folytán normálisra sikerült Gallagher-testvért Liam és Noel mellett: a karizma, a fizimiska, a sokszor flegmának ható énekstílus, sőt nagyjából még a hangszín is stimmel, Chatten énekében és soraiban mégsem egy önmagát őrületbe istenítő rocksztárt, hanem egy autentikus ír fiatalt hallok, aki szerencsére rég letépte a faláról az Oasis-posztereket, már ha egyáltalán voltak neki.

A ‘Love Is the Main Thing’ és a ‘Televised Mind’ kettőse is ezer szállal kötődik az első albumhoz, csak szimplán mindenben jobbak: a ‘Love…’ refrénként belépő, mély gitárzengetéseit például egy az egyben hallottuk már a Dogrelen (’Sha Sha Sha’), a hipnotikus, hihetetlenül feszes dob és a dalt végigkísérő halk, lebegtetett gitártéma végül mégis teljesen új szintre emeli a kompozíciót. A dob taktusához képest elcsúsztatott repetitív gitárdallamtól az utolsó másfél percre szinte teljesen elszédül az ember, nem is baj tehát, hogy a soron következő ‘Televised Mind’ nagyjából úgy rántja fel a földről, ahogy életem első (és egyetlen) Depresszió-koncertjén engem kaptak talpra lelkesen pogózó felebarátaim még valamikor a 2000-es évek közepén (legyen elég annyi, hogy nem tűrtek ellentmondást, amiért a mai napig hálás is vagyok nekik). A dal megállíthatatlan húzása, összpontosított energiája és feszültsége alól máig nem tudom kivonni magam, a két gitár egymásba kapaszkodó riffjei pedig vérpezsdítő megoldásként hatnak az alapvetően azért nem épp újszerű alapstruktúrában. Részegítő és hibátlanul kalibrált rakendroll ez végre, az a fajta, amelyik nem szórakozni jár a fülünkbe (vagy igazából bárhová).

A kántálós, mániákus zajjal és izgalmas gitáreffektekkel zsonglőrködő ‘Lucid Dream’ egy fokkal talán még feljebb csavarja a feszültséget; sok szempontból ez az album abszolút csúcspontja is, az utolsó hang lecsengésével így a zenekar remek érzékkel tekerheti nyugodtabb irányba a kormányt. A Hősi halál szerencsére a balladákkal sem fukarkodik, amelyek tekintetében szintén egészen szembeötlő a fejlődés a Dogrel hasonló zsánerű számaihoz képest. A ‘You Said’ mára a kedvenc Fontaines D.C. számom lett, de nem csak az abszolút személyes hangulattársítások miatt (valamiért a ‘90-es évek szegedi tavaszait és velük a gyerekkoromat idézi meg), hanem napként sugárzó bensőségessége és a végtelenbe gyorsuló élet követhetetlenségén érzett kétségbeesése okán is, ami körül a szöveg kering.

Az album kellős közepére időzített címadó dalra a merengős balladák után csakis egy mélyen hipnotikus, (h)ősi indiántáncként tudok tekinteni, nem is nagyon hiszem, hogy lehet másképp. Mindig is szerettem a meztelen dobtempóval induló dalokat, a ‘Hősi halál’ akár klasszikusnak is mondható rakendroll taktusa pedig a dal legeslegutolsó másodpercéig nagyjából úgy húz magával, mintha egy karámból szabadult ló mögé kötöztek volna. A szöveg emellett egy hangos rockzenekartól talán valamelyest váratlanul a mindennapi élet megszépítéséhez és az út végén kiérdemelhető, szimbolikus “hősi halálhoz” ad megszívelendő tanácsokat: ne légy a múltad rabja, légy mindig őszinte, ne zárkózz magadba és ne áldozd fel az életed az egészség oltárán (korunk wellness-fétisének fényében ez utóbbi talán a dal és a zenekar egyik legmerészebb húzása is egyben). Persze a hangsúlyosan mindennapi élet után az emlegetett hősi halál is mindennapi lesz, az életet Grian Chatten szövege szerint nem is a megrázóan drámai, sokkal inkább az egyéni, a külvilág szemében egészen aprónak tűnő diadalok viszik el a hátukon és teszik igazán értékessé. Ki vitatkozna ezzel? Én biztosan nem, a mantraként újra és újra visszatérő „Life ain’t always empty” sor ráadásul különösen bölcs emberismerettel hozza hirtelen nagyon közel az első blikkre talán leereszkedőnek tűnő tanácsáradatot a hallgatóhoz: az élet nem mindig üres, de néha – van, akinek sokszor, gyakran, szinte mindig – igenis az, vagy legalábbis sokszor annak tűnik. Tudom, érzem én is, te is, a dal is tudja. De nem ez a fontos. A fontos az, amikor épp nem üres, amikor igenis kitölti valami igazi, bármi is legyen az.

A ‘Sunny’ hol napsütötte, hol borongós melankóliája és a fenti, nyilván szubjektív bókáradat után végül csak elérkezünk az album Achilles-sarkához, az ‘I Was Not Born’-hoz is, ami bizony sokkal jobb helyen lenne az előző lemez B-oldalas extrái között, mint egy egyébként olyannyira bivalyerős dallistán, amilyen a Hősi halálé is. A szám újra az ír kocsmaindulók ködébe rántja vissza a zenekart és minden újrahallgatással gyengébben hat; az első perc vad lendülete sajnos hamar kifullad és fárasztóvá válik, a dal ráadásul zeneileg, illetve a lázadás toposzára lövöldöző szöveg tekintetében sem tart igazán sehová, az utolsó perc agyatlan és minden valós feszültséget nélkülöző darálását pedig máig az egész album leggyengébb pontjának tartom. Mindezek fényében külön érdekes, hogy úgy tűnik, mindkét lemezen van kakukktojás: a Dogrel talán legjobb száma, a kísértetiesen Joy Division-szerű ‘The Lotts’ ugyanis szintén eléggé kihúz a társai közül, az ‘I Was Not Born’ helyén viszont fényévekkel méltóbb társaságban lehetne – egy ideális világban ezt a két számot én bizony szemrebbenés nélkül megcserélném!

Bár a szinte teljesen csupasz, kendőzetlen ‘No’ alapból nem a legemlékezetesebb befejezés, Chatten bensőséges és a refrénben egészen szívszorító éneke miatt mégis elbírja a záródalként rá nehezedő elvárásokat és újból rávilágít, hogy általában még az amúgy egyértelműen tehetséges zenekarokat is a frontember, a hang, a mesélő emeli arra a valóban figyelemre méltó szintre, amire a Fontaines D.C. második lemeze a hallgatóság és a nemzetközi kritikák jelentős része szerint kétségkívül eljutott. Bár a dob végig parádés, a gitárok több dalban is csodásan kergetik és támogatják egymást, a basszus türelmes és tűpontos, a buli fénypontja mégis ez a fura ír srác, aki a színpad, az otthoni hangfalak vagy épp a fejhallgató pulpitusáról egyaránt hitelesen győz meg róla, hogy igenis érdemes a mindennapok szimbolikus hősi halálára törni. Azzal, hogy nem adod fel egykönnyen, hogy mindig reménnyel a szívedben tekintesz a jövődbe és sosem felejted el, hogy az élet nem mindig üres.

Nagy Ambrus

Fontaines D.C. – A Hero’s Death

2020, Partisan Records

Bandcamp:

fontainesdc.bandcamp.com