Tiszatájonline | 2021. szeptember 25.

A bennem élő fém

TITÁN
Húst szaggató, csonttörő artrémfilmet ígér az Arany Pálmával frissen díjazott mű, de mélyebbre hatolva ráébredünk, valójában sokkal többről van szó: a Nyerssel kritikai hozsannák garmadát zsebelő, kultstátuszba emelkedett Julia Ducournau nemcsak szerzői védjegyeit örökíti tovább, második egész estése újabb meglepetésekkel is képes szolgálni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

TITÁN

Húst szaggató, csonttörő artrémfilmet ígér az Arany Pálmával frissen díjazott mű, de mélyebbre hatolva ráébredünk, valójában sokkal többről van szó: a Nyerssel kritikai hozsannák garmadát zsebelő, kultstátuszba emelkedett Julia Ducournau nemcsak szerzői védjegyeit örökíti tovább, második egész estése újabb meglepetésekkel is képes szolgálni.

5 éve debütált kannibálhorrorja, valamint 2011-ben startolt rövidfilmje (Junior) egyaránt a coming-of-age story-k narratívája köré épül: míg utóbbiban csaknem a Lucile Hadzihalilovic jegyezte Evolúció bizonyos előfutáraként, metaforikus hasfájdalom nyomán készült tanulmány pubertáskori nyűgökről, addig a Nyers vegetáriánus családból származó, állatorvosi egyetemre felvételt nyerő főhőslánya családja széthullásán túl a régi-domesztikált életvitelt leváltó új, perverzebb rendbe tagozódást kénytelen átélni a felnőttkorba libbenés beavatási rítusaként.

Ugyanez, jelesül a diszfunkcionális családi tematika itatja át a Titánt: pszichológiai realizmussal kokettáló magyarázat nem is jön, rögtön behajít minket a cselekmény Alexia, a gyerekkorában autóbalesetet szenvedő, majd az ütközés után fejébe ültetett titánlemezzel élő főkarakter pszichózisába. Ducournau apa-lány relációról elmélkedik (ironikusan Bertrand Bonello, a franciák egyik kortárs szerzői filmese játssza a felmenőt), helyesebben szülők és gyermekek kommunikációs nehézségeit vesézi ki, így rögvest utal is antihőse leszállóágára – a később autókiállításon táncosnőként riszáló, karosszériával, üveggel szexuális viszonyt ápoló nő showgirl-tevékenysége hiánymetafora, a benne sötétlő érzelmi űr, az életéből teljesen kiveszett mentális stabilitás jelölője. Gyorsan kiderül, a Titán véletlenül sem radikális feminizmussal sokkol: az ún. cinema du corps hagyományait folytató Ducournau zokszó nélkül ötvöz kínt és örömöt, női és férfi perspektívát, vagyis korántsem polarizál, a tradicionális, fájdalmat destruktív erőként tételező sztorik ellenében halad, homlokegyenest különböző felfogásokat léptet nászra. Leszbikus viszonynak ugyanúgy jut hely, mint toxikus maszkulinitásnak. A Titán pontosan azért remekmű, mert bizonyítja, Alexia (a szerepben rejlő androgünimpressziókat minimalista hitelességgel feltáró Agathe Rousselle) hiába bonyolódik románcba egy hozzá hasonlóan kívülálló, társadalmi perifériára szorult lánnyal (jelképesen Garance Marillier, a Juniorban és Nyersben is Justine-nek keresztelt kabalaszínésznő formálja meg kamaszkorból az LMBT-periódusba lépve), szociális készségek híján, zavart elmével képtelen artikulálni nemi vágyát. Szerelmi kapcsolata destruktív-állati ösztönbe torkollik: zuhanyzással, mellbimbópiercinggel és hajtűvel demonstrált, testhorrorba oltott felnövéstörténetében Ducournau húst ötvöz fémmel, normális elmeállapotot ütköztet főszereplője radikális kibillentségével. A New French Extremity-ciklusba illeszkedő, vagyis a testi (korporeális) tapasztalatot hirdető Titán leginkább a Marina de Van-féle, kapitalizmust bíráló In My Skin nyomvonalán haladva regél pulzáló, kontrollálhatatlan destruktív erőkről, illetve hoz testközelbe égetően kortárs problémákat a fiatalság gyökértelenségétől devianciába rohanáson át szexuális másságig, életközépi krízisig, generációs különbségekig.

Jóllehet, Ducournau érdeklődésének gyújtópontjában elsősorban más áll: a #MeToo-ra ugyancsak kitekintő, a Cronenberg feldolgozta Karambolból bőségesen merítő Titán korántsem csak a női és férfi szemszögről tesz fel kérdéseket, legalább annyira foglalkoztatja az anyaság és az apaság kérdésköre. Rendkívül aktuális, genderfluiditásra húzott dramaturgiájában a rendező Alexiát és a tűzoltóparancsnok Vincent-t (a francia mozgóképművészet veteránja, Vincent Lindon keresztnévazonos játéka) állítja szembe, majd helyezi közös platformra. Összetartozásuk ijesztő méreteket ölt: a lány testében növekvő csecsemő és a férfiasságát hormoinjekciókkal fenntartani próbáló, öregedő férfi fizikai sérülékenységüket tapasztalják meg, ekképpen Ducournau két, saját testükkel, pontosabban azok megállíthatatlan, torzulásokat okozó változásaival szembesülő figurát állít párhuzamba. Alexia férfinek álcázza magát, így a hátán, törzsén, derekán éktelenkedő véraláfutások, csíkok, foltok növekvő terhespocakjának visszaszorítása miatt jönnek létre, míg Vincent a testébe fúródó tűk miatt hordoz belső és külső sebeket. Univerzális erkölcsi dilemmát fogalmaz meg a rendezőnő, vagyis bárki képes szörnnyé alakulni és szélsőségesen üldözni egyre perverzebb vágyait – a Titán határozottan nem ismeri el a feminizmus vagy a maszkulinitás felsőbbrendűségét, még Alexia kényszerűségből vállalt transzneműsége sem feltétlenül progresszív (vö: az Egy fantasztikus nő emberképével) minőség, hanem a karakterek brutális intimitásának lenyomata.

Szintén lényeges az összetartozás problémaköre: a Titán központi férfikaraktere ugyanis bukott apaként kompenzál, gyúrja izmosra magát, vezeti a tűzoltók hagyományos maszkulin, rideg hímközösségét (egyik fiatal munkatársát nevezi ki mostohagyermeknek), még konkrétabban elveszett gyermeke miatt érez óriási bűntudatot. Pontosan ebből fakad a családi melodrámákra rímelő szál: Ducournau a sorozatgyilkos, nőt és férfit egyszerre kaszaboló, majd Vincent rég elveszettnek hitt fia, Adrien bőrébe bújó Alexiát titulálja a tűzoltó óhajtott fétisének. Míg a lány egy nem kívánt gyermeket hord a szíve alatt, vagyis anyaként leszerepel, addig Vincent csaknem belerokkan a gyermektelenség által kiváltott fájdalmába, kétségbeesetten próbálja valakivel helyettesíteni a napjait szétvető űrt, így a Titán két, egymással függőségi kapcsolatban élő pária összetett jellemrajzú pszichodrámája. Lökdöséssel, rugdosással, földre teperéssel közelednek egymáshoz, de ugyanilyen fontos a táncmotívum is – először Vincent rázza magát önfeledten, később a férfiak előtt mozgó, végül nőiségét, függetlenségét nyíltan vállaló Alexia nemi hovatartozására derül fény, azaz a légies, ritmikus fiziológia a társadalom elől rejtegetett, illetve saját kínjaink leplezésére szolgáló genderszerepek metaforája. Ducournau ráadásul arra is kéri nézőit, felejtsék el a hagyományos jó-rossz, szép-rút dichotómiát – csakúgy, mint a testhorrorral parolázó Nyers, a Titán is a tabudöntögetésben hisz, a torznak vélt struktúrákon való gondolkodást, Alexia és Vincent látszólag erkölcstelen hozzáállásának boncolgatását szorgalmazza. Ugyanerre reflektál a vörösben, kékben, rózsaszínben, kénsárgában fénylő neonbeállítások sorozata, netán a gyakran használt tűzszimbolika, mely a Pablo Larraín dirigálta Ema után szabadon önmaguktól idegenedett, valahová tartozni kívánó, de kiszámíthatatlanságukkal saját törekvéseik ellen dolgozó kisemberek passióját festi alá.

Néha gonosz humorral operáló, többnyire fizikai és érzelmi brutalitáson nyugvó darabként a Titán nem zárkózik el az újdonságoktól sem: Ducournau ugyanis megkapóan érzékeny, kulcspillanatait liturgikus zenével nyomatékosító melodrámát készített. Ezzel indokolható, hogy bár a film polgárpukkasztónak, sőt, betegnek tűnhet, az utolsó 30 percben humanizmuson és moralitáson tűnődik, vagyis a rendező nem pusztán a horrorok kötelező pusztulásdramaturgiáját részesíti előnyben, inkább azt vizsgálja, túlnőhet-e a két főkarakter önnön korlátain, vagyis Alexia megszabadul-e a benne növekvő gyermektől, netán elfogadja-e az új jövevényt és arra is rákérdez, Vincent befogad, családtaggá avat-e egy számára ismeretlen betolakodót? A Titán szélsőséges – például torokba hatoló széklábbal, döféssel, esetleg vérként csöpögő motorolajjal spékelt – kegyetlensége így lassan, de biztosan intim, nyugodt hangvételűre szelídül. Igaz, Ducournau egyszerre ábrázol halált és születést, tehát nem mond le a tragédiáról, mégis úgy érvel, amíg létezik őszinte odafordulás vagy gondoskodás, semmi nincs veszve, a jövő tartogathat reményeket, ezért a Titán meglepően gyönyörű, helyenként a Rosemary gyermeke vagy A légy stílusfogásait imitáló családi drámaként ér révbe.

Punkanarchiával, sötét képekkel és nyomasztó zörejorgiával tarkított nyitánya után Julia Ducournau új mozija mind hangsúlyosabban emberléptéket ölt: hangnemváltásai zavarbaejtőnek tűnhetnek a kevésbé edzett nézők számára, csakhogy a Titán nyitottságot pajzsra emelő atmoszférája, narratív megoldásai karakterorientált formanyelvet idéznek, egy bizarr apa-anya/ apa-lány kapcsolat résztvevőinek jellemfejlődését írják le elképesztő precizitással. Noha a fő konfliktust generáló dramaturgiai csavar (Alexia vad szexszel túlpörgetett kocsiaddikciója és anyaszerepe) fejetlen ostobaságnak tűnik, valójában a történet metaforikus, kellően árnyalt értelmezési tartományára bök rá – a Natalie Erika James-féle, demenciát ugyancsak rothadás-szenzitivitás fúziójaként tételező Relikvia után a Titán is csúcsra járatja a horrorok mélyszerkezetében lappangó szimbólumrendszert.

Szabó G. Ádám

 

Titane, 2021

Rendező: Julia Ducournau

Szereplők: Agathe Rousselle, Vincent Lindon, Garance Marillier, Lais Salameh, Myriem Akheddiou