Érted, elvtárs, nem ellened

KEDVES ELVTÁRSAK!

Andrej Szergejevics Koncsalovszkij kivételesen érdekes alakja az orosz és a nemzetközi filmes világnak. A 84 éves rendező és író, számos film, színházi és televíziós produkció alkotója ezer szállal kötődik a huszadik század orosz kultúrtörténetéhez. Édesapja, Szergej Mihalkov a Szovjetunió kiemelt írója, költője volt, az Internacionálét váltó szovjet himnusz szövegének szerzője, majd az új Orosz Konföderáció himnuszának sorait is ő vetette papírra. Öccse, Nyikita Mihalkov filmrendező, a nyugati közönség elsősorban az 1994–95-ös díjszezonban az óceán mindkét oldalán arató, a harmincas évek sztálini mindennapjait érzékenyen ábrázoló Csalóka napfény kapcsán ismerheti a nevét. Koncsalovszkij már pályája elején berúgta a proverbiális ajtót: legelső munkáinak egyike Tarkovszkij 1966-os remekének, az Andrej Rubljovnak a forgatókönyve, amit a mesterrel közösen jegyeznek. Ezt követte számtalan hazai alkotás, illetve néhány hollywood-i kitekintés is, ideértve a rendszerváltáskori Magyarországon is nagy sikert arató Tango és Cash-t, amelynek forgatásán mondjuk Koncsalovszkij félúton faképnél hagyta a stábot – színes pálya ez, mint említettük. Koncsalovszkij érdeklődése az utóbbi években egyre inkább a közelmúlt filmes feldolgozása felé fordult: rendezett dokumentumfilmet Andropovról és az azeri nagyfőnök Hajder Alijevről, a 2016-os Paradise pedig a francia ellenállás szövevényeibe bújtatott emberi helyzetekkel foglalkozik.

Ebbe a sorba illeszkedik a tavalyi, Magyarországon a napokban bemutatott Kedves elvtársak! is, amely vitán felül megrendítő alkotás, az orosz mozi elmúlt éveinek párját ritkító darabja. Noha sokan felhördültek, amikor a putyini állam kultuszminisztériuma jelentős összegekkel támogatta a film elkészültét, szó sincs propagandaalkotásról – sőt, az ember a végeredmény láttán már-már az is gondolná, hogy egyike lehet azoknak az érthetetlen kultúrtörténeti véletleneknek, amelyek csodával határos módon elkerülik a cenzorok figyelmét, mint a Nemzetgyűlés alakulásáról hírt adó Le Moniteur Universel Martinovicsék idején, vagy a magyar könyvkiadás dicstelenebb (?) évtizedeinek meglepő megjelenései. Persze manapság nincs ilyen véletlen, a cenzorok meg egyre inkább itt belül működnek, az állami dotáció mikéntjének és miértjének felfejtése pedig messze túlmutatna képességeinken és kereteinken. Egy szó, mint száz: szó sincs heroizálásról, a szovjet múlt dicsőbbnek vélt felének a mába nyúló kontinuitásáról, illetve annak láttatásáról, amely egyébként igen jellemző cserealap az ilyen támogatásért – a pétervári mémgyártól a Netflixnek tetemes mennyiségű valutáért eladott köztévés sorozatokig.

Néhány szó az eseménytörténetről. 1962 június 1-én a rosztovi Novocserkasszk városában működő, országos jelentőségű Villamosmozdonygyár ólomöntő munkásai a hruscsovi gazdaságpolitika és a hidegháborús helyzet miatt kialakuló áremelkedés és a csökkenő fizetések elleni tiltakozásul sztrájkba kezdenek. Az eszkalálódó rendbontásokat és általános fejetlenséget kezelendő az első titkár a városba küldi két megbízható főkáderét, Froj Kozlovot és a magyar fülnek ’56 óta fájdalmasan ismerősen csengő Anasztasz Mikojánt. Június 2-án tovább dagad az elégedetlenség, a tömeg tüntetőleg a városközpontba vonul, a hús árának emelkedését megakadályozandó pedig Hruscsov szalámivá darálását proponálják. Az egyre fenyegetőbb és erőszakosabb tiltakozás láttán Kozlov, a KGB és a hadsereg együttes döntése alapján tüzet nyitottak az összegyűltekre, amelynek a tüntetők mellett több járókelő, és a környéken dolgozó helybéli is áldozatul esett; a pontos adatok ma sem ismertek, a történészi konszenzus 15–20 közé teszi a halálos áldozatok, és 40-60 fő közé a sebesültek számát. A vérengzést követően több száz embert börtönbe zártak, illetve internáltak, a résztvevő katonákkal, orvosokkal, pártemberekkel titoktartási nyilatkozatot írattak alá. A nyolcvanas évek végéig nem csupán a nemzetközi közvélemény nem értesült az eseményről, de a Szovjetunióban is igen kevesen tudtak az ügyről – és azoknál sem merült fel a téma a vasárnapi leves kanalazgatása közben. Csupán az újonnan megalakuló Orosz Föderáció Legfelsőbb Katonai Ügyészsége kezdte el kivizsgálni az esetet, vajmi kevés sikerrel – a valódi felelősök eddigre már javarészt halottak voltak.

Ez adja a film történeti keretét, az ezen belül megjelenő mikrodráma főhőse pedig egy Ljudmila Szjomina nevű elkötelezett kommunista (a lenyűgöző alakítást nyújtó Julija Viszockaja), a városi pártbizottság ipari alosztályának vezetője, aki serdülő lányával és a kommunisták iránt meglehetős ellenszenvet tanúsító édesapjával él viszonylagos harmóniában. A történelem azonban szokásához híven felborítja a rendet: lehet ugyan tüntetni a népidemokráciában, ezt hangoztatja Ljudmila lánya is, aki az amerikai kortársainak rock’n’roll-sztárok iránti lázadó rajongását leginkább a lenini tiszta forradalom követelésében éli ki, de nem tanácsos. A mészárláshoz vezető tüntetés előestéjén néhány, ez utóbbi belátást megerősítendő anyai pofon után a lány megszökik, Ljudmila pedig másnap a tanácsházára vonuló tömeg elől menekülve a tetőn találja magát, ahonnan a már ott várakozó KGB-s mesterlövész zavarja el. Lövések dördülnek, általános káosz alakul ki, maga az elvtársnő is épp, hogy el tud menekülni; ennél azonban sokkal jobban aggasztja, hogy sehol nem találja a lányát. Innentől indul be a film valódi cselekménye, amelyben a szülő keresi növekvő kétségbeeséssel elveszett gyermekét, vagy legalább annak földi maradványait, hogy rendesen eltemethesse. A két legkézenfekvőbb közelmúltbéli előképe ennek Kirill Szerebrennyikov Téli utazása 2008-ból, és persze a Nemes-Jeles László rendezte Saul fia.

Az összehasonlítás azonban csak a téma tekintetében helytálló, ugyanis szemben az előbbi orosz népi szürrealizmusával és az utóbbi rendkívül sajátos, szédítő képi világával, a Kedves elvtársak! már-már zavarba ejtően kisrealista. Zenében nem bővelkedik, a fény-árnyék játéka – bár a fekete-fehér világ erre kiváló alkalmat nyújthatna – nem szimbolizál. Képei nem filmszerűek, sokkal inkább hatnak fotókként, amelyekből ki-be járkálnak a szereplők. Szinte az egész film során mozdulatlan a kamera, teljesen statikusak a beállítások, akár az intim belső terek furcsán, szinte esetlegesen ható nézőpontjairól, akár a sebtében összehívott válságértekezletekről, az esetlenül menekülő pártbizottság gyárbéli rejtekhelyéről, vagy épp a titkosrendőrség fogdáiról van szó. Az egyetlen kivétel az anya torokszorító ámokfutásának csúcspontja: a lánya haláláról vélt bizonyságszerzés során keserűen oldódik fel a feszültség, a temetőben megmozdul, katartikusan instabil lesz a kép. Aztán újra megáll.

Ez sok szempontból egy deficit-film: nincs elég áru, nem elég a darabbér, nincs lőszer a katonák puskájában, nincs is elég katona, megreccsen a szovjet államhatalom, még ha csak egy pillanatra is. A legszembetűnőbb azonban a háborúban elhalt apa alakjának hiánya. Egy pillanatra felvillanó, egyenruhás fotó és néhány mondat, ennyi. Mind a házgyári lakásokra a mai napig oly jellemző, keretes képek és mimicsodák egész sorát felvonultató házi oltárban, mind az anya szívében Sztálin az apapótlék, a férjpótlék. Pontosabban, az ő halálán keresztül fejeződik ki a gyász, a sors alakulásával szembeni elégedetlenség, a sivár, gyárvárosi élet a szovjet korahatvanas években. Ha ő még élne, lenne kommunizmus – hangzik el újra meg újra, egyre bizonytalanabbul az anya szájából. Megint csak jellemző a film realizmusára, hogy ez nem holmi vulgár-freudista implikáció – finoman, organikusan növekszik a nézőben ez a meggyőződés, hiszen valóban nem is lehet másképpen Koncsalovszkij konstrukciójában. Az ideológiai megingás azonban nem tartós, nincs ébredés, nincs mi pótolja a sztálinizmust: rendszerkritika, elárultság, az Útról való kisiklottság érzete lehet ugyan, de hiába. Minden körbeér, az anyára kommunistaként hullik a végefőcím.

Más. Noha a film elsődlegesen az anya alakja körül forog, nem megy el szó nélkül a történelmi díszletek mellett sem. Ljudmila többször felteszi a kérdést – és nem ő az egyetlen -, hogy hogyan támadhat a népuralom az azt konstituáló népre, miképpen lehet jogos az önvédelem, a bosszú, az ölés, mint olyan? A film ebben is marad realista: az események bemutatásán keresztül egyértelművé válik, hogy szó sem volt itt ideológiáról. A hatalom pánikszerű megtartása volt az egyetlen szempont, amely a döntéshozókat vezette, mind az események, mind utóéletük kapcsán, legyen szó bármilyen ideológiai köntösről és mondjon erről bármit is Viktor, a keresésben kelletlenül segítő és jobbára hátsó szándékok által motivált helyi KGB-s (Andrej Guszev) – az már csak egy külön történelmi irónia, hogy az istenített Sztálin volt ennek az iskolának talán leghatékonyabb képviselője. Ebben a meggyőződésben a film kérlelhetetlen, ráadásul a nem sokszor, de akkor markánsan előbukkanó akasztófahumorának alapját is ez adja. Spiró György legújabb esszékötetének (Mikor szabad ölni?, 2021) címadó írásában a lengyel polihisztor, Stanisław Wyspiański 1907-es, a Hamlet-ről papírra vettet reflexiói kapcsán hasonló kérdéseket jár körbe, ítéletét pedig érdemes a film kapcsán is figyelembe vennünk. Arra a kérdésre, hogy miről szólhat a darab, ha nem az ölés tilalmáról vagy szabadságáról, Spiró a következő választ adja: „talán arról, miképpen is cselekszenek az emberek abban a hiszemben, hogy a megfontolás vezeti őket: esztelenül, kaotikusan, elvakultan. […] Kiszámíthatatlanok az emberek, eszelősek, nevetségesek, elvetemültek, és semmiféle morál nem szorítja kordába őket.” (Spiró György, Mikor szabad ölni? Magvető Kiadó, Budapest, 2021, 29.)

A hitében megingott ember örök alakja – mert ne legyenek kétségeink, a filmben ábrázolt menedéknyújtó megszállottság tárgya ugyanúgy lehetne Aranyszájú Szent János, mint Joszif Visszarionovics – jelenik meg ebben a filmben, ami hálás témája a művészetnek, épp ezért is adná magát könnyen a gyűlöletes pátosz, vagy a távolságtartó cinizmus, ami az ilyesmit hajlamos manapság körbelengeni. A Kedves elvtársak! nem is lehetne távolabb ettől: képi, szövegbéli, alakításbéli realizmusa, az egyéni és kollektív sorstragédiák hűvös ábrázolása kiemeli a totalitariánus rendszereknek tükröt állítani vágyó filmek sorából. Megmutat, nem ábrázol, azt viszont olyan sodró erővel teszi, amivel ritkán, az európai és amerikai mozikban pedig évtizedek óta alig találkozhatunk.

Tőke Márton

Kedves elvtársak! (Дорогие товарищи!), 2020

Rendező: Andrej Koncsalovszkij

121 perc